Gyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.
Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.
