A sárgás-koszos képi világú westernnoirt, ami a Yojimbo és az Egy maroknyi dollárért után a harmadik volt Dashiell Hammett Véres aratás című regényének "adaptációi" sorában, a kritikusok többsége ízekre szedte (hogy miért, arra majd egy külön cikkben kitérünk), és a zenéje sem szerzett magának túl sok rajongót. Pedig a jellegzetes westernmuzsikát szállító Elmer Bernstein kirúgása után Walter Hill rendező régi fegyvertársa, Ry Cooder kétségkívül valami olyasmit tett le az asztalra, ami sok hasonszőrű művel ellentétben becsülettel megdolgozott az „eredeti filmzene” kifejezés első szaváért is.
Ilyet, legyen szó akár atmoszférájáról, akár hangszereléséről, nem hallasz sokat. A főtémában felhangzó érdes szaxofon és a durva elektromos gitár elegye egészen egyedülálló, és meglepően jól passzol a film helyszínéhez és korszakához (szikár és barátságtalan, mint Jericho Bruce Willis által lyukassá lőtt városa), hangulatának és képi világának pedig egyenesen tökéletes muzikális leképezése. Leginkább westernzenébe oltott zabolátlan rockként lehetne jellemezni: a vonósokat ügyetlenül imitáló szintetizátort egy perc után szerencsére elnyomja a szaxofon és a gitár említett, a score gerincét adó, gátlástalan duettje, és a dobok határozott, vérpezsdítő ritmusa. Kurvára nem egy nászutas nyaralótelepen járunk, az nyilvánvaló. Nincs itt más, csak por, mocsok, hullák és hullajelöltek. Cooder veszettül cool főtémát írt, az más kérdés, hogy nagyjából ez az egyetlen igazán hallgatásra érdemes a bő 50 perces albumon. A többi az enyészeté, akárcsak a film, Jericho városa és Bruce ellenségei.