Szeretem az 1950-es éveket. Még mielőtt bárki bármiféle magyar vonatkozásba helyezné ezt a mondatot, ki is egészítem azzal, hogy szerettem volna Japánban moziba járni az 50-es években. Nemcsak azért, mert akkoriban volt pályája csúcsán a világ valaha élt legjobb filmrendezője, és nemcsak azért, mert abban az időben alakultak ki a modern japán mozit jellemző zsánerek. Sokkal inkább azért, mert lenyűgöző lehetett figyelni azt a hatalmas változást, ami az évtized eleje és vége között zajlott le, szinte megreformálva a helyi filmipart. Vajon észrevették-e ezt már akkoriban is, vagy csak visszatekintve tűnik annak? Ekkorra már rég túl voltak az első, botrányokat kiváltó csókjeleneten és az első japán színes film (Carmen Comes Home) már tartalmazta mindazt a természetes, játékos pajzánságot, ami a későbbiek során a pinkuk egyik jellegzetessége lett. A kis stúdiók kiválása az anyacégekből utat nyitott a korábban tabunak tekintett zsánerek (horror, sci-fi, akció) felé, miközben a tradicionális nagy stúdiók megpróbálták a 3 órás Technicolor csodákkal elnyomni a kicsiket. Békésen megfértek egymással a régi nagyok háború utáni nyomort, szegénységet bemutató, szívszorító drámái (Naruse Mikio, Mizoguchi Kenji, Ozu Yasujiro, alkotásai), a történelmi témákat feldolgozó szamurájfilmek, az új időket, a háború utáni vágyálomvilágot bemutató, elsősorban a fiatal közönséget megcélzó ún. taiyouzoku-k (pl. Nakahira Kou Crazed Fruit-ja), valamint a bűn és a társadalom számkivetettjeinek legmélyebb bugyrait különféle zsánerek útján boncolgató rendezők (pl. Imamura Shouhei, Suzuki Seijun). Mégis, ebből a hatalmas, színes, lenyűgöző forgatagból leginkább emlékezetessé válni egy ekkor még 91 kilós gumiruhának sikerült, amire ráaggatták a Godzilla nevet.
Minden óriásszörny ősatyja, King Kong természetesen Japánban is tarolt. 1933 augusztusában mutatták be, két hónappal később pedig a Shouchiku már elő is állt egy rövidke, 20 perces vígjáték spinoff-fal, amit (többek között) 1938-ban egy, az Edo-érában játszódó King Kong változat követett. Mind a figura, mind a szörnyes téma úgy általában nagyon népszerű volt, ám közbeszólt a háború, az újabb és immáron saját kútfőből származó, eleinte a történetet tekintve csak mellékszereplő óriásra egészen 1954-ig kellett várni. A King Kong stop-motion technikájáról azonban a kezdetektől lemondtak, mondván, egész Japánban nincs élő ember, aki értene hozzá.
Az 50-es évek nemcsak a filmek terén hoztak óriási változásokat. A háború sokkja után Japán hatalmas, öles léptekkel fejlődött, ám a gazdagok csillogó autói, hatalmas házai és a nagyvállalatok lenyűgöző épületeinek árnyékában még ott voltak a nyomortelepek, ebből következően magas volt a bűnözési ráta, valamint főleg a nyugati országrészben még nagyon érezhetőek voltak a Hiroshimára és Nagasakira ledobott bombák utóhatásai. Mindeközben az amerikaiak békésen robbantgattak a Bikini-atollnál (amiért máig fizetik a kárpótlást az ott élőknek), igyekeztek fejleszteni atom- és hidrogénbombáik hatékonyságát. Az 1954 március elsejei detonációt (amiről előzetesen értesítették a japán hatóságokat is, hogy a halászhajók tudják, honnan kezdődik a veszélyzóna) alaposan elszámították, és a robbanás a vártnál mintegy kétszer nagyobb lett. Az amerikaiak ugyan igyekeztek volna a botrányt elsíbolni, de a környéken tonhalra vadászó Daigo Fukuryuu-maru (ha úgy jobban tetszik, Lucky Dragon 5) hajó mégiscsak bekerült a hírekbe, hatalmas felindulást kiváltva szerte Japánban. A 23 fős legénység intenzív sugárfertőzést kapott, a rádiós, Kuboyama Aikichi fél éven belül belehalt a szövődményekbe, őt tartják a Bikini-atollnál felrobbantott bombák első áldozatának. Az amerikaiak elleni ellenséges hangulatot tovább növelte, hogy a japánok határozott kérése ellenére sem segítettek az áldozatok gyógyításában, illetve kivizsgálásában. A hajó történetéről később (1959-ben) film is készült Kaneto Shindo rendezésében, Tokióban pedig egy egész múzeumot szenteltek a történteknek.
A halászhajó tragédiája megihlette a Toho trükkmesterét, Tsuburaya Eijit is, aki úgy vélte, hogy a hidrogénbombát leginkább egy óriásszörnyként lehetne "életre kelteni". A fiatal, szépreményű rendező, Honda Ishiro ekkoriban legújabb mély mondanivalójú drámájára, a Sanshiro the priest megrendezésére készült, azonban a filmből végül nem lett semmi, őt pedig átirányították a Godzilla projekthez (a zseni, aki ezt összehozta, Tanaka Tomoyuki volt, a Toho egyik leghíresebb producere). Godzilla végül nem csak a hidrogénbomba, hanem az atombomba szimbóluma is lett, egyben alanya a kőkemény háborúellenességnek. Honda saját maga úgy nyilatkozott erről, hogy a tűzokádó sárkány segítségével tették a radioaktív sugárzást láthatóvá és remélte, hogy ezzel hozzájárulhatnak egy anti-nukleáris egyezmény aláírásához. “Akár hiszik, akár nem, mi naívan hittünk abban, hogy a Godzilla film végre a nukleáris tesztek leállításához vezet”. A híressé vált képsorok, ahogy Godzilla végigrombolja Tokiót, a mai trükkökhöz képest primitívnek hatnak, de akkoriban nagy hatást gyakoroltak arra az országra, amelyik mindössze 9 évvel korábban élte át az óriási pusztítást. A film óriási siker lett, mintegy 10 millió néző váltott rá jegyet, egyúttal megmentette a Tohót a csődtől, ami egyre fenyegetőbben közelített a stúdió felé, mert mind a Godzilla, mind a vele egyidőben zajló Hét szamuráj forgatása jócskán túllépte az eredetileg tervezett költségvetést.
Honda több tekintetben ideális választás volt a Godzilla megrendezésére. A film készítése során ugyanis nem a fantáziára támaszkodott, hanem a korábbi háborús filmjeire, amik egyáltalán nem voltak szentimentális darabok, valamint saját második világháborús élményeire. “A képi világot a háborús tapasztalataimból építettem fel. A háború után nem csak Tokió, hanem egész Japán romokban hevert. Ha Godzilla csak egy ősi, nagydarab dinoszaurusz lett volna, egyetlen golyóval megölhették volna. De ha egyenlő lett volna egy atombombával, fogalmunk sem lett volna, mit tegyünk vele. Így fogtam egy atombomba jellegzetességeit és felruháztam vele Godzillát”. Itt érdemes megemlíteni még Ifukube Akira nevét, aki nemcsak a pattogós, katonás, nagyszerűen eltalált főcímzenét komponálta meg, hanem sok-sok kísérletezés után találta meg Godzilla mindmáig védjegyként funkcionáló hangját.
A későbbi Toho kaiju filmek már nem vették annyira komolyan magukat, de a legelső Godzillának pont ez a végletekig komoly hangvétel az egyik legfőbb erénye. Tökéletesen átjön a feszültség, a terror és a félelem, amit átélnek a szereplők, valamint a kétségbeesett megoldáskeresés, hogy az addig ismeretlen veszélyt megszüntessék, a történet lezárása pedig a háborúellenesség mellett egyértelműen a hatalommal szembeni kiállás. Paradox módon a tokusatsu trükkök is jobbak, mint az akár 10 évvel későbbi produkciókban. Ennek egyik oka, hogy a film még fekete-fehérben készült, és így nem látszik a vetített háttér technika egyik rákfenéje, hogy a háttér jóval fakóbb, mint az előtérben látható események. A másik pedig a költségvetésből fakad, hiszen itt még nem törekedtek a terepasztalok teljeskörű használatára, amit csak lehetett, igyekeztek "eredetiben" leforgatni, azaz láthatunk valódi helikoptert, valódi teherautókat, valódi helyszíneket, sőt a katonákat több jelenetben valódi katonák alakították, akiket a stáb gyakorlatozás közben filmezett le. Harmadrészt pedig a maketteket is igyekeztek minél élethűbbé tenni, ami ugyan nem minden esetben sikerült, ám a Godzilla pusztítása utáni, a hiroshimai robbanás következményeire hajazó tüzes romhalmazok látványa nagyon hatásos. Említésre méltó még egy apró fun fact is, mert van egy kevés magyar vonatkozása a sztorinak: a film elején a randi helyszíne egy magyar zenekar koncertje lenne, csupa nagy betűvel írva a bu-da-pe-su-to karaktereket a jegyen.
A Godzilla sikeréig Japánban úgy tartották, hogy a speciális effektek az amerikai filmek privilégiumát képezik, a helyi filmstúdiók nem vehetik fel velük a versenyt, így nem is érdemes ilyesmire építő filmekre pénzt pazarolni. Valóban, átütő sikert egyik korábbi alkotás sem hozott, a legtöbb mára feledésbe merült, hiába volt köze már azokhoz is Tsuburaya-nak. Godzilla azonban a stáb szinte minden tagjának kiugrást biztosított, megteremtette a tokusatsu műfaját, ami évtizedekig meghatározta a Toho irányvonalát, valamint a későbbiekben a tévé előretörésével a japán mindennapok részévé vált. Honda pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag beskatulyázták szörnyfilmrendezőnek, amiből sokáig nem is tudott kitörni, élete legjobb filmjének mégiscsak Godzillát tekintette. Híressé vált mondata, “A szörnyek túl magasnak, túl erősnek és túl nehéznek születtek, ez a tragédiájuk” bizonyította, hogy a kaiju filmjei nem csak primitív szörnyfilmek voltak, megpróbálta mindegyiküket valamiféle személyiséggel is ellátni.
Godzilla igazi ikon lett, a japán popkultúra egyik legismertebb része és sikerült "neki" a lehetetlen, azaz ismertségben utolérte ihletőjét, King Kong-ot. 1962-ben még össze is csapott vele a 27, már inkább a szórakoztatásra fókuszáló folytatás egyikében, de kapott robot ellenfelet, volt a gyerekek barátja, földönkívüliek importálták a saját bolygójukra, majd az 50 éves saga méltó zárásaként 2004-ben újra összecsapott az összes korábbi ellenfelével. Mégis, az összes rész közül egyértelműen a legjobb az eredeti, 1954-es változat, ami csak mellékesen szörnyfilm, jóval inkább háborúellenes kiállás.