katasztrófafilm

Katasztrófafilm Fukushimáról: Nem egy japán Csernobil, de amit vállal, azt teljesíti

Fukushima 50 - Az atomerőmű dolgozóinak dokumentarista története.

The Wave trailer - A norvégok is tudnak "hollywoodi" katasztrófafilmet csinálni

A kérdés csak az, hogy ez jó-e nekünk.

San Andreas trailer - Földrengéspornó!

Dwayne Johnson újra akcióban! Ezúttal egy földrengésnek rúgja szét a seggét - vagy nem. Hollywoodnak mindenesetre annyi.

Gravitáció

Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat.

Alfonso Cuarón katasztrófa-thrillere az év legizgalmasabb filmje, pillanatnyi üresjárat nélküli, az érzékszerveket totális ejakulációba hajszoló adrenalinexpressz, olyan tökéletes műgonddal elkészítve, amit látva az utóbbi évek összes hollywoodi produktuma elszégyellheti magát. James Cameron minden idők legjobb űrfilmjének nevezte a Gravitációt, és nem a levegőbe beszélt – a puszta nyilatkozata és a döbbenetes IMAX-képek miatt valószínűleg többen össze fogják mérni az Avatarral (noha az nem „űrfilm”, ez pedig nem sci-fi), én elébe megyek a dolognak: a Gravitáció látványvilága jobb, grandiózusabb, elevenebb, kreatívabb. Igazibb.

Az Avatar esetében Cameron egy egész bolygót teremtett a semmiből, kedvére halmozhatta a fiktív Pandora tarka, vadregényes tájának és élővilágának stimulánsait, Cuarón viszont a valóságból építkezett, és nagyjából két látványelemmel tudott zsonglőrködni: a Földdel és az űrrel. Amit ezekből kihozott, arra nincsenek szavak.

A semmi, a negatív, a „hiány” a Gravitáció cselekményének és atmoszférájának legfontosabb eleme. Az űrben nincs hang, nincs kapaszkodó, nincs hová esni, és nincs tájékozódási pont, vagy ha van, nem sokat ér – az év legijesztőbb jelenete, amikor Sandra Bullock karaktere a törmelékfelhő okozta katasztrófa után kontrollálhatatlanul pörög az ürességbe. Az asztronauták tehetetlenek és riadtak, ahogy kiszakadva a Föld megnyugtató biztonságából, brutális erővel kapaszkodik beléjük a gondolat, hogy mennyire senkik és semmik a világmindenség peremén, hogy egyetlen rossz mozdulatuk nem bokaficamba vagy horzsolásba kerül, hanem az életükbe.

Emmanual Lubezki lélegzetelállító képei egyszerre ragadják meg az űr szépségét és kíméletlenségét, a hangok hiánya hol megnyugtatóan békés, hol zsigerien félelmetes, Steven Price zenéje visszafogott, mégis gyomorszorítóan hatásos leképezése az eposzi látószögből jelentéktelennek tűnő élethalálharcnak, a 3D végre nem csak parasztvakítás, hanem igazi, szédítő mélységekkel fokozza az élményt. Sandra Bullock pedig kétségkívül élete alakítását hozza a gyászoló anya szerepében, aki a halál torkában döbben rá, hogy még nem adta fel, még élni akar. (George Clooney-nak inkább csak a hangjával van alkalma játszani – a hangok ezért is rendkívül fontosak, főleg a film első harmadában, nagy szerencse, hogy nem kell szinkronnal nézni a filmet.)

Az, hogy „olyan, mintha ott lennénk a filmben”, nagyon elkoptatott sablon, nem is szeretem használni. De ha idén csak egy filmre használom, akkor az mindenképpen a Gravitáció. Cuarón TÉNYLEG odaviszi a nézőt a pusztító törmelékfelhő elől menekülő, hiperrealisztikus effektek közt hánykódó asztronautákhoz (néhány hajmeresztő snitt az ő szemszögükből van véve).

Sok rivális fog hülyén nézni jövőre, amikor egy „űrfilm” viszi majd előlük az Oscar szobrokat. Szenzációs  teljesítmény minden résztvevőtől.

Erre találták ki a mozit.

Godzilla

Szeretem az 1950-es éveket. Még mielőtt bárki bármiféle magyar vonatkozásba helyezné ezt a mondatot, ki is egészítem azzal, hogy szerettem volna Japánban moziba járni az 50-es években. Nemcsak azért, mert akkoriban volt pályája csúcsán a világ valaha élt legjobb filmrendezője, és nemcsak azért, mert abban az időben alakultak ki a modern japán mozit jellemző zsánerek. Sokkal inkább azért, mert lenyűgöző lehetett figyelni azt a hatalmas változást, ami az évtized eleje és vége között zajlott le, szinte megreformálva a helyi filmipart. Vajon észrevették-e ezt már akkoriban is, vagy csak visszatekintve tűnik annak? Ekkorra már rég túl voltak az első, botrányokat kiváltó csókjeleneten és az első japán színes film (Carmen Comes Home) már tartalmazta mindazt a természetes, játékos pajzánságot, ami a későbbiek során a pinkuk egyik jellegzetessége lett. A kis stúdiók kiválása az anyacégekből utat nyitott a korábban tabunak tekintett zsánerek (horror, sci-fi, akció) felé, miközben a tradicionális nagy stúdiók megpróbálták a 3 órás Technicolor csodákkal elnyomni a kicsiket. Békésen megfértek egymással a régi nagyok háború utáni nyomort, szegénységet bemutató, szívszorító drámái (Naruse Mikio, Mizoguchi Kenji, Ozu Yasujiro, alkotásai), a történelmi témákat feldolgozó szamurájfilmek, az új időket, a háború utáni vágyálomvilágot bemutató, elsősorban a fiatal közönséget megcélzó ún. taiyouzoku-k (pl. Nakahira Kou Crazed Fruit-ja), valamint a bűn és a társadalom számkivetettjeinek legmélyebb bugyrait különféle zsánerek útján boncolgató rendezők (pl. Imamura Shouhei, Suzuki Seijun). Mégis, ebből a hatalmas, színes, lenyűgöző forgatagból leginkább emlékezetessé válni egy ekkor még 91 kilós gumiruhának sikerült, amire ráaggatták a Godzilla nevet.

Minden óriásszörny ősatyja, King Kong természetesen Japánban is tarolt. 1933 augusztusában mutatták be, két hónappal később pedig a Shouchiku már elő is állt egy rövidke, 20 perces vígjáték spinoff-fal, amit (többek között) 1938-ban egy, az Edo-érában játszódó King Kong változat követett. Mind a figura, mind a szörnyes téma úgy általában nagyon népszerű volt, ám közbeszólt a háború, az újabb és immáron saját kútfőből származó, eleinte a történetet tekintve csak mellékszereplő óriásra egészen 1954-ig kellett várni. A King Kong stop-motion technikájáról azonban a kezdetektől lemondtak, mondván, egész Japánban nincs élő ember, aki értene hozzá.

Az 50-es évek nemcsak a filmek terén hoztak óriási változásokat. A háború sokkja után Japán hatalmas, öles léptekkel fejlődött, ám a gazdagok csillogó autói, hatalmas házai és a nagyvállalatok lenyűgöző épületeinek árnyékában még ott voltak a nyomortelepek, ebből következően magas volt a bűnözési ráta, valamint főleg a nyugati országrészben még nagyon érezhetőek voltak a Hiroshimára és Nagasakira ledobott bombák utóhatásai. Mindeközben az amerikaiak békésen robbantgattak a Bikini-atollnál (amiért máig fizetik a kárpótlást az ott élőknek), igyekeztek fejleszteni atom- és hidrogénbombáik hatékonyságát. Az 1954 március elsejei detonációt (amiről előzetesen értesítették a japán hatóságokat is, hogy a halászhajók tudják, honnan kezdődik a veszélyzóna) alaposan elszámították, és a robbanás a vártnál mintegy kétszer nagyobb lett. Az amerikaiak ugyan igyekeztek volna a botrányt elsíbolni, de a környéken tonhalra vadászó Daigo Fukuryuu-maru (ha úgy jobban tetszik, Lucky Dragon 5) hajó mégiscsak bekerült a hírekbe, hatalmas felindulást kiváltva szerte Japánban. A 23 fős legénység intenzív sugárfertőzést kapott, a rádiós, Kuboyama Aikichi fél éven belül belehalt a szövődményekbe, őt tartják a Bikini-atollnál felrobbantott bombák első áldozatának. Az amerikaiak elleni ellenséges hangulatot tovább növelte, hogy a japánok határozott kérése ellenére sem segítettek az áldozatok gyógyításában, illetve kivizsgálásában. A hajó történetéről később (1959-ben) film is készült Kaneto Shindo rendezésében, Tokióban pedig egy egész múzeumot szenteltek a történteknek.

A halászhajó tragédiája megihlette a Toho trükkmesterét, Tsuburaya Eijit is, aki úgy vélte, hogy a hidrogénbombát leginkább egy óriásszörnyként lehetne "életre kelteni". A fiatal, szépreményű rendező, Honda Ishiro ekkoriban legújabb mély mondanivalójú drámájára, a Sanshiro the priest megrendezésére készült, azonban a filmből végül nem lett semmi, őt pedig átirányították a Godzilla projekthez (a zseni, aki ezt összehozta, Tanaka Tomoyuki volt, a Toho egyik leghíresebb producere). Godzilla végül nem csak a hidrogénbomba, hanem az atombomba szimbóluma is lett, egyben alanya a kőkemény háborúellenességnek. Honda saját maga úgy nyilatkozott erről, hogy a tűzokádó sárkány segítségével tették a radioaktív sugárzást láthatóvá és remélte, hogy ezzel hozzájárulhatnak egy anti-nukleáris egyezmény aláírásához. “Akár hiszik, akár nem, mi naívan hittünk abban, hogy a Godzilla film végre a nukleáris tesztek leállításához vezet”. A híressé vált képsorok, ahogy Godzilla végigrombolja Tokiót, a mai trükkökhöz képest primitívnek hatnak, de akkoriban nagy hatást gyakoroltak arra az országra, amelyik mindössze 9 évvel korábban élte át az óriási pusztítást. A film óriási siker lett, mintegy 10 millió néző váltott rá jegyet, egyúttal megmentette a Tohót a csődtől, ami egyre fenyegetőbben közelített a stúdió felé, mert mind a Godzilla, mind a vele egyidőben zajló Hét szamuráj forgatása jócskán túllépte az eredetileg tervezett költségvetést.

Honda több tekintetben ideális választás volt a Godzilla megrendezésére. A film készítése során ugyanis nem a fantáziára támaszkodott, hanem a korábbi háborús filmjeire, amik egyáltalán nem voltak szentimentális darabok, valamint saját második világháborús élményeire. “A képi világot a háborús tapasztalataimból építettem fel. A háború után nem csak Tokió, hanem egész Japán romokban hevert. Ha Godzilla csak egy ősi, nagydarab dinoszaurusz lett volna, egyetlen golyóval megölhették volna. De ha egyenlő lett volna egy atombombával, fogalmunk sem lett volna, mit tegyünk vele. Így fogtam egy atombomba jellegzetességeit és felruháztam vele Godzillát”. Itt érdemes megemlíteni még Ifukube Akira nevét, aki nemcsak a pattogós, katonás, nagyszerűen eltalált főcímzenét komponálta meg, hanem sok-sok kísérletezés után találta meg Godzilla mindmáig védjegyként funkcionáló hangját.

A későbbi Toho kaiju filmek már nem vették annyira komolyan magukat, de a legelső Godzillának pont ez a végletekig komoly hangvétel az egyik legfőbb erénye. Tökéletesen átjön a feszültség, a terror és a félelem, amit átélnek a szereplők, valamint a kétségbeesett megoldáskeresés, hogy az addig ismeretlen veszélyt megszüntessék, a történet lezárása pedig a háborúellenesség mellett egyértelműen a hatalommal szembeni kiállás. Paradox módon a tokusatsu trükkök is jobbak, mint az akár 10 évvel későbbi produkciókban. Ennek egyik oka, hogy a film még fekete-fehérben készült, és így nem látszik a vetített háttér technika egyik rákfenéje, hogy a háttér jóval fakóbb, mint az előtérben látható események. A másik pedig a költségvetésből fakad, hiszen itt még nem törekedtek a terepasztalok teljeskörű használatára, amit csak lehetett, igyekeztek "eredetiben" leforgatni, azaz láthatunk valódi helikoptert, valódi teherautókat, valódi helyszíneket, sőt a katonákat több jelenetben valódi katonák alakították, akiket a stáb gyakorlatozás közben filmezett le. Harmadrészt pedig a maketteket is igyekeztek minél élethűbbé tenni, ami ugyan nem minden esetben sikerült, ám a Godzilla pusztítása utáni, a hiroshimai robbanás következményeire hajazó tüzes romhalmazok látványa nagyon hatásos. Említésre méltó még egy apró fun fact is, mert van egy kevés magyar vonatkozása a sztorinak: a film elején a randi helyszíne egy magyar zenekar koncertje lenne, csupa nagy betűvel írva a bu-da-pe-su-to karaktereket a jegyen.

A Godzilla sikeréig Japánban úgy tartották, hogy a speciális effektek az amerikai filmek privilégiumát képezik, a helyi filmstúdiók nem vehetik fel velük a versenyt, így nem is érdemes ilyesmire építő filmekre pénzt pazarolni. Valóban, átütő sikert egyik korábbi alkotás sem hozott, a legtöbb mára feledésbe merült, hiába volt köze már azokhoz is Tsuburaya-nak. Godzilla azonban a stáb szinte minden tagjának kiugrást biztosított, megteremtette a tokusatsu műfaját, ami évtizedekig meghatározta a Toho irányvonalát, valamint a későbbiekben a tévé előretörésével a japán mindennapok részévé vált. Honda pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag beskatulyázták szörnyfilmrendezőnek, amiből sokáig nem is tudott kitörni, élete legjobb filmjének mégiscsak Godzillát tekintette. Híressé vált mondata, “A szörnyek túl magasnak, túl erősnek és túl nehéznek születtek, ez a tragédiájuk” bizonyította, hogy a kaiju filmjei nem csak primitív szörnyfilmek voltak, megpróbálta mindegyiküket valamiféle személyiséggel is ellátni.

Godzilla igazi ikon lett, a japán popkultúra egyik legismertebb része és sikerült "neki" a lehetetlen, azaz ismertségben utolérte ihletőjét, King Kong-ot. 1962-ben még össze is csapott vele a 27, már inkább a szórakoztatásra fókuszáló folytatás egyikében, de kapott robot ellenfelet, volt a gyerekek barátja, földönkívüliek importálták a saját bolygójukra, majd az 50 éves saga méltó zárásaként 2004-ben újra összecsapott az összes korábbi ellenfelével. Mégis, az összes rész közül egyértelműen a legjobb az eredeti, 1954-es változat, ami csak mellékesen szörnyfilm, jóval inkább háborúellenes kiállás.

2012

Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.

A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.

Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).

A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.

Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ  pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.

2012 - előzetes

Megérkezett Roland Emmerich világvége filmjének második előzetese. Úgy tűnik, a megalomán német csak rombolásban tud gondolkodni, ebben már a Holnapután, A függetlenség napja vagy a Godzilla is jó volt, úgyhogy, akit a rendező előző katasztrófafilmje nem rettentett el, jobb ha ezt (is) moziban nézi meg. Látványos lesz.

Filmkritika: I.E. 10,000 (10,000 B.C., amerikai - új-zélandi, 2007) *

Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett innen nyúlom a szinonimákat.) Melyik végén? Hogyan? Azért csak nekiesek, elvégre ezt kívánja a Haza. No meg a Feri…

Próbálkozzunk az elejénél. Ősemberek éheznek. Fáznak. Aztán jönnek a mamutok. Aztán… aztán… ja igen: elkapnak egy mamutot. Az ősemberek. Méghozzá egy semi-pro dalia. Hősként ünneplik. A többiek. Mert tökegyedül gyakta le. De a szőrös őselefánthoz képest fogpiszkányi lándzsával győzedelmeskedő XY elkezd moralizálni. Hogy azért félt egy kicsit, és talán Fortuna kacsója is benne volt a dologban. Szegény. Sajnáljuk őt. Mi, a nézők. De valahol jó is neki, mert szúrná XX-et, aki nemcsak ivarérett jóbőr (Camilla Belle még a fosadék kék kontaktlencséivel is olyan tündi, hogy kerek egy csillaggal toldja meg a számszerű értékelést), ugyanakkor érzelmileg is viszonzásképes. De mégse jó neki, mert másnap csúnyarossz idegenek elviszik XX-et, délre, meg még sokakat. És nem is kérdezik meg őket, akarnak-e velük megkötözve menni. Nem! XY tehetetlenül nézi, ahogy elhurcolják XX-t. Megint rossz neki. És mi megint sajnáljuk.

Ezen a ponton a mellettem ülő Santito szemében gyermeki lelkesedéssel ragyogott fel a remény: na, de most aztán minimum olyan jó lesz ez a… ez a végtermék, mint a Conan a barbár, ám Emmerich egy wécésnéni blazírt szigorával tunkolja egyre-másra a reminiszcenciákat. Ugye kapásból ott van a Jégkorszak élőszereplős fílingje (történet „időzítése”, humánus kardfogú, cickány gyanánt meg egy kiskorú lúzer), a mamut ledöfésének (talán a Mackótestvérből, de valahonnan kurvára rémlő) technikája sem írja újra a vadgazdálkodás doktrínáit, és az se véletlen, ha a történet ívében valaki Mad Gibson Apocalyptoját véli felfedezni. (Abban legalább a nagymacskák látványosan laktak jól.) Emmerich mindenkit hülyének néz: szerinte még Spielberg velociraptorainak is tollas a háta. Az „idézetek” és a gegek átható áradata olyan gyorsan kondicionálja a nézőt, hogy lassan az sem hat a meghökkentés erejével, hogy éppen honnan lop recenziónk mélyen tisztelt trágya.

A jellegtelen plánozás mögé pedig Soundtrack és Score címszóval elhúzzák a mainstream filmzene összes jellegtelenül pátoszos nótáját.

Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.

Nemtom, legutóbbi - amúgy egészen izgi - fassága után ki mit várt Emmerichtől, ezúttal mindenesetre száz millió (igen, 100 000 000 darab) dollárból sikerült elénk ürítenie egy elvetemülten túlírt Stargate mozit, amiben – tán egy(-két) stroke-ot követően – tájfutásra cserélte a féreglikas csúszkálásokat. A száztíz perces fekália műfaji pozicionálását illetően gyorsan szögezzük le: hősdebil fantasyról van szó, a fémfegyverek, lovak, szeksztáns és egyebek használata, a klimatikus ugrándozások seperc alatt teszik nevetségessé a cím által sejtetett történelmiséget. De legalább nem fogunk meglepődni, amikor kiderül: a piramisokat mamutok segítségével építették.

Most komolyan, létezhet olyan CGI, aminek ezt te elhiszed??? (Persze: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.)

A kereskedelmi eufemizmussal I.e. 10.000-re keresztelt, celluloid bélsár olyan ormótlan dicsszomjjal evickél kliséiben, esztelenségeiben és anakronizmusaiban, mint anno tette azt Eric Moussambani a sydneyi olimpia egyik száz gyors selejtezőjén. A néző érzi, hogy alkalma adódott olyasvalamit szemrevételezni, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És várja, nagyon várja a végét.

Filmkritika: CLOVERFIELD (USA, 2008) ***

Magyar bemutató: 2008 02. 14.

Trailernek hinni körülbelül akkora botorság, mint kuplerájba járni dolgozni, majd panaszkodni, hogy valaki orvul, előre megfontolt szándékból, hátulról. A vírusmarketinggel ugyanez a helyzet. Újdonságot fogok mondani: ezek nem azért készülnek, hogy képet kapj belőlük a filmről, hanem, hogy beszélj róla, foglalkozz vele és megvedd a jegyet. Ha mindössze két perc izgalmas anyag van a filmben, az benne lesz a trailerben, te meg anyázol a moziban. De pofára eshet a forgalmazó / gyártó is, mert az abszurd méretekig felpumpált várakozásokat esélye sincs kielégítenie. A Cloverfield mögött álló kreatívok ráadásul csak magukat hibáztathatják, ha – mint most, ebben a bekezdésben is – a film háttérbe szorul a virtuóz marketinghúzások mögött.

Látjuk a szörnyet is (rusnya egy dög, az biztos), de nem ő a fontos. King Kongnak, Godzillának van személyisége, neki nincs, ahogy története, eredete és drámája sem. A hatás a lényeg, amit a szereplőkből kivált, a funkciója csak annyi, hogy megtestesítse a fenyegetettséget. Adott egy sötét, ismeretlen erő, amely nekifutásból rúgja le a Szabadság-szobor fejét, és nem tudni róla, hogy mi a célja a pusztításon kívül: ha ez nem a 9/11 trauma és az amerikai ellenségkép szimbóluma, akkor nem tudom mi az. (Ráadásképpen, igaz, csak poénnak szánva, az egyik szereplő felveti, hogy talán az amerikai kormány szponzorálja a szörnyet.)

A Cloverfielddel tehát JJ. Abrams producer és csapata nagyon beletalált a kollektív amerikai tudat közepébe, és 9/11 belénk ivódott képi lenyomatára is ügyesen rájátsszanak, ami persze még nem teszi naggyá a filmet. Ahhoz kéne talán az elsőség érdeme is, de Spielberg már korábban megpendített hasonló hangulatokat (Világok háborúja), és a kézikamerás megoldás sem új. Igaz, kuriózumnak az is megteszi, hogy a Cloverfield az első olyan fősodorbéli, hollywoodi film, amely elejétől a végéig a Blair Witch-stílt használja. (Azóta persze van egy spanyol [Rec]-ünk, lesz annak egy amerikai feldolgozása, na meg a Romero féle Diary of the Dead is érkezőben.)

A POV (point of view) módszer előnye – a konzervatívabb (filmes) ízlésűek szerint pedig hátránya –, hogy  könnyen el lehet vele térni a hagyományos dramaturgiától, hiszen nem látjuk át a teljes történetet, csak épp annyit érzékelünk, amennyit a szereplők is. A Cloverfield ezt teljesíti is, de nem elég radikális, nem mer teljesen elszakadni a hagyományos katasztrófafilm-sablontól, és egy hősies mentőakció köré szervezi a sztorit. Ugyanígy a realizmus koncepcióját sem tudja végigvinni, nem csak a soha-le-nem-merülő kézikamerába lehet belekötni, de a színészek játékába is. Az amatőr képek indokoltak, de az amatőr játék aligha, sőt: éppen hogy hitelesebb alakításokra lett volna szükség, mint mondjuk egy „hagyományos”, színészekre építő drámában. A karakterek ellenszenvessé tétele talán tudatos, talán nem, de hogy semmiben nem különböznek az átlag tinivígjátékok figuráitól, és hogy idegesítő az egydimenziósságuk, az biztos.

A szörny, mint mondottam, statiszta, ahhoz képest pedig kellemesen bizarr, ránézésre nem sok rokona lehet az állatvilágban, bár az expertek majd nyilván szétanalizálják, és megmondják jól, hogy mikből lett összemixelve. (Nálam egy kategóriát képez a dél-koreai Gazdatest főmonszterével, utóbbi pusztítása ráadásul sokkal érzékletesebben van bemutatva.) Vannak apró, kábé kutyaméretű strómanjai is, aki a földön harapdálják és fertőzik az embereket. Rájuk nyilván dramaturgiai okokból volt szükség, hogy a szereplők sehol ne érezhessék magukat biztonságban, csak épp mivel mérföldekről látszik, hogy mi a funkciójuk, erőltetettnek hat a jelenlétük.

Nehéz sommás ítéletet hirdetni a Cloverfield fölött. Szabályos szörny- vagy katasztrófafilmként ugyebár nem működik (nem is akar talán), mint kísérletezés újfajta dramaturgiai és képi eszközökkel nem elég bátor (és különben is: ki hiszi el, hogy egy hollywoodi filmnek ez a célja?), a 9/11 metaforának pedig a hatáskeltésen túl nem sok funkciója van. A szórakoztató értéket ennek ellenére sem lehet elvitatni, ráadásul a 73 perces tiszta játékidő alatt kifulladni sincs ideje a filmnek. Épp a hibrid volta miatt ajánlható tehát mindenkinek, hiszen, igaz, még csak az év elején járunk, de ilyen szokatlan fősodorbéli mozit keveset fogunk látni idén. Mellesleg, ha a filmes kurzusokon nem is, a marketing szakokon tananyag lesz a projektből.