A magyar származású, Kanadában élő és alkotó Jen és Sylvia Soska nyilatkoznak legújabb filmjükről, az American Maryről, arról, hogy mekkorát kamuztak Eli Roth-nak, a DIY-metódusról, a body modification szubkulturáról, a feminista horrorról és általában a kortárs horror-színtérről, nagy becsben tartott példaképeikről és mély megvetésük tárgyairól, illetve – mert mi a Blikk magazin olvasóira is túláradó szeretettel gondolunk - a paprikás krumpli csodájáról.
Hajnalban leveleztem egy kollégával, miután megnéztem az American Maryt. Bemásolok egy dialógust, kedvetekre való lesz, úgy hiszem.
„Rohadtul durva ez az American Mary. Mondom magamban: ne. Ne. Ne. Ezt tényleg ne. Nem merik meglépni. Baszod, merik. Simán.”
„Engem teljesen kicsinált. Kábé mint a Martyrs meg az Inside.”
„Utoljára az Audition csajába voltam ennyire szerelmes. Ez perverzitás?” Mit tapasztaltatok, mások is hasonló lelkesedéssel fogadták a filmet?
Sylvia Soska: A Martyrs, az Inside és az Audition a személyes kedvenceim közé tartoznak – hatalmas bók ezt hallani, felülmúlja minden várakozásomat. Merthogy horrorfilmeken nőttünk fel. Régi becsípődésem, hogy bár a final girl intézménye mára erős karakterré fejlődött, szeretnék látni női antagonistákat is, akik feltárják a nőiség gonosz oldalát. Egyfelől azért, mert ez nagyon is létezik, másrészt pedig azért, mert egy nő mindig másként cselekszik, mint egy férfi. Katharine Isabelle-t pedig a gondolkodó ember sikolykirálynőjének tartom, ezért szép kihívás volt rászabni ezt a karaktert. Úgy vélem, hogy még azok számára is emlékezetes marad az ő figurája, akik kevésbé szerették magát a filmet.
Jen Soska: Köszönöm a megtisztelő referenciákat! Bírom, amikor így reagálnak a nézők a filmre. Mert az említett három mozi teljesen feminista horror, ilyeneket pedig ritkán lehet látni észak-amerikai gyártásban. Eihi Shiina szerepe (Audition) komoly inspiráció volt a mi Mary Masonünkhöz. Tutira feltűnt a hommage a ruhákkal.
Megnéztem az első filmeteket (Dead Hooker in a Trunk, 2009). Az egyenetlenségei ellenére is rettentően szórakoztató, van benne dög, és nagyon jó a humora. Két film jutott róla eszembe: Rodrigueztől az El Mariachi, illetve a Reservoir Dogs (Tarantino). Vállalható párhuzamok ezek számotokra?
SS: Robert Rodriguez és Carlos Gallardo munkája (El Mariachi), illetve a forgatásról szóló könyvük (Rebel Without a Crew) volt az inspiráció a Dead Hooker in a Trunk készítése során. Pénzünk nem volt rá, hogy rendes filmet készítsünk, de próbáltuk kreatív módon megoldani a felmerült problémákat. Manapság már nem a technikai háttéren múlik a filmkészítés, de ahhoz, hogy kitűnj a többiek közül, szükséges a személyes stílus. Ez az, amiben Robert és Quentin nagyot alakított az első filmjeiben, és azóta sem adták fel ezt a szemléletet. Ez teszi filmessé az embert, és ezért fontos számunkra, hogy a saját hangunkon szólaljunk meg.
JS: Robert Rodriguez és az El Mariachi miatt vettük fel a kamerát, az ő DIY módszere meghatározó inspiráció a generációnk számára. Ők ketten megváltoztatták az iparágat, visszahozták a coolságot, mert tényleg szeretik a filmeket. A mi első munkánk a DHIAT volt, előtte semmi mást nem forgattunk. Még rövidfilmeket se, ezért persze mindenki azt hitte, hogy megőrültünk, és hát igazuk is volt. Költségvetés szinte nulla (2500 USD – Dr. S.F.), de összejött egy lelkes csapat, és majd szétvetett minket a csakazértis attitűd.
A DHIAT után látványosan nagy lépést tettetek meg az American Maryvel. Lehet, hogy alacsony költségvetésből készült, de nem úgy néz ki, mint egy barkácsfilm. Sokkal inkább feltűnik Katharine Isabelle szuper játéka, illetve a rengeteg munka, az, hogy a stáb tényleg apait-anyait beleadott. Hogy ment a forgatás?
SS: A Dead Hooker és a Mary annyiban hasonlítanak egymásra, hogy senki sem anyagi megfontolásból vállalta a munkát. A színészgárda és a stáb azért dolgoztak, mert megnyerte őket a történet, és részt akartak venni benne. Az American Mary esetében szoros határidőkkel és szerény költségvetéssel dolgoztunk, de mindannyian vállaltuk ezt. A közreműködők mindent beleadtak a forgatás során, szerintem a film valamennyi kockáján meglátszik, mennyire keményen dolgoztak. Mind az idejükkel, mind anyagiak terén támogatták a filmet, szóval mindenki jócskán kivette belőle a részét. És hát nagyon ki kellett találni a dolgokat, mert nem volt időnk hibákat elkövetni és utána korrigálni. Ha pedig valami mégis kisiklott, akkor Jen vette kézbe a dolgokat, én pedig maradtam a díszletben, hogy mehessen tovább a munka. Egyetlen jelenetet sem rögzítettünk háromnál többször, ami ékesen bizonyítja, mekkora kaliberű színésznő Katie. Nagyon összetartottunk, mázlink volt ezzel a csapattal – nélkülük nem jött volna össze így a film.
JS: A DIHAT és az American Mary között sokkal többet tanultunk a filmkészítésről, mint azt korábban gondolni merészeltük volna, de a projektek soha nem egyformák. A DHIAT megtanított minket rá, hogy miként lehet sodródni az árral, és kreatív módon kezelni a felmerülő problémákat. Az American Mary esetében jóval tágasabb költségvetéssel dolgoztunk, de hát sosem elég sem a pénz, sem az idő, ráadásul ez egy olyan script volt, ami igencsak nagyot akart markolni. Mindössze 15 napunk volt forgatni, napi 12 órában, az utóforgatás lehetősége ki volt zárva. De ott volt mellettünk a létező legeslegfaszább stáb és egy óriási színészgárda. Senki nem dolgozni jött, szó sem volt anyagiakról, csak a projekt számított. Kegyelmi állapot volt velük dolgozni, és már alig várom, hogy megint együtt forgassunk.
Olvastam egy interjúban, hogy a forgatókönyv megírásakor nagy nyomás alatt voltatok, ugyanis Sylvia ordas nagyot hazudott egy neves szakmabelinek. Megosztanátok az olvasókkal ezt a sztorit?
SS: Borzalmasan viselkedtem, ugye? De később beismertem, hogy hazudtam, ő pedig azt válaszolta, hogy végül csak előálltam valamivel, és ez az, ami számít. Éppen az első film eladásával szívtunk, durván szakadtak voltunk, családi problémák is adódtak, hollywoodi szörnyszülöttek tobzódtak körülöttünk, és ugye fogalmunk sem volt arról, hogy ez az egész jó lesz-e még valamire. Eli Roth azóta is jó barátunk és mentorunk. Sokat beszéltünk akkoriban, és megkérdezte, hogy vannak-e kész forgatókönyveink. Persze semmink sem volt, de ezt nem akartam beismerni, ezért kamuztam. Adtam neki egy listát, amin olyan ötletek szerepeltek, amelyekből mondjuk két hét leforgása alatt lehetségesnek tűnt scriptet írni, már ha fegyvert szorítanak az ember homlokához. De azt mondtam, hogy ezek a forgatókönyvek már készen vannak. Ő pedig kiválasztott egy orvostanhallgatóról szóló történetet, és ebből lett a film. Azt mondtam, hogy gyorsan átfutjuk még a forgatókönyvet, és rövidesen elküldöm. Mindezek után még a produkciós szakaszban is segített minket a tanácsaival. Az ő mentori munkája nélkül bajosan jöhetett volna létre az American Mary, egyértelműen neki kellett ajánlani a filmet.
JS: Elég nagy égés lett volna, ha nem tudunk virítani valamit. De miután előadtuk a süket dumát, már nem volt más lehetőség, mint tényleg nekiülni, és a jövőnkre gondolva megcsinálni a melót. Ettől függetlenül senkinek nem ajánlom, hogy ennyire mélyen elmerüljön a saját projektjében. Olyan, mint kamaszként szerelembe esni, amikor minden élet és halál kérdése, és mindent vagy semmit alapon kockáztatsz.
Az American Mary témaválasztás szempontjából sem átlagos film. Hogy kerültetek kapcsolatba az illegális kozmetikai sebészet és a body modification világával?
SS: Egy április elsejei sajtótréfa miatt botlottunk bele ebbe az egészbe, amiben azt írták, hogy egy egypetéjű ikerpár tagjai sebészeti úton végtagot cseréltek. A beavatkozásról fotókat is mutattak, illetve egy levelet is közöltek, amiben leírták, hogy mi késztette az ikreket erre a döntésre. A szar is megfagyott bennem, de hát anyukám azt mondta kicsi koromban, hogy azért szoktam rémüldözni, mert nem értem a dolgokat. A tanulás elűzi a frászt. Ezért elkezdtünk komolyan foglalkozni a témával, és egyre többet megtudtunk róla. Találkoztam egy dokival is, aki a maffiának dolgozott, itt jegyezném meg, hogy teljesen úriemberként viselkedett velem. Ezek a tapasztalatok formálták meg Mary Mason figuráját, azt, hogy miként keveredik bele ebbe a világba.
JS: Az American Mary többrétegű film, elsőre nem biztos, hogy mindenki átlátja egy megtekintés után. Azt akartuk, hogy hosszú életet éljen a film, és újra lehessen nézni, akár többször is.
Tartok tőle, hogy az American Maryt egyesek a torture porn kategóriába sorolják be, miközben vélelmezésem szerint semmi köze ahhoz a szubzsánerhez. Sokkal inkább értékterhelt film, nagyon komoly morális dilemmákról szól.
SS: Az emberek megszállottan címkéznek, ami elég nevetséges mánia, mert az ilyesféle üres kijelentések teljesen alkalmatlanok egy film lényegének a leírására. Rengetegen emlegették a Hostelt és a Fűrészt, miközben a forgatást készítettük elő.
JS: Eléggé össze is vagyok emiatt zavarodva. Szánt szándékkal törekedtünk arra, hogy a suspense legyen a legfontosabb eszköz, és akkor se mentünk el a gore felé, amikor karnyújtásnyira volt ez a lehetőség. A legkevésbé sem akartuk azt, hogy a body modification közösség negatív fényben tűnjön fel a mi filmünk miatt. Ennek ellenére rengetegen mondták, hogy még csak próbát sem tesznek az American Maryvel, mert nem bírják a belezős filmeket, pedig én úgy érzem, hogy egy olyan horrorfilmet forgattunk, amit simán végig lehet nézni hunyorgás nélkül is. Vélelmezésem szerint ez egyértelműen az amerikai slasherfilmek hibája. Túl sok amerikai gondolja, hogy a horror nem is lehet más, mint slasher, és ez egy eléggé korlátolt elképzelés. A horror szitokszóvá vált, de mi mindenképpen ki akarjuk venni a részünket abban, hogy ez megváltozzon.
SS: Változatos sebészeti beavatkozások szerepelnek a filmben, de ezek nem a sokkhatás miatt kerültek bele, hanem mert előremozdítják a címszereplő katarzisát. Sokaknak soha nem fog ez leesni, és volt, aki felemlegette, hogy szélesebb közönséget is megcélozhatnánk, de mi nem akartunk így tenni. Ha a tömegek vélelmezett elvárásai szerint forgatsz, akkor végül mindenki csalódott lesz.
Az viszont tuti, hogy szép hozzájárulást tettetek a kortárs popkultúrához: bevállalós csajok Halloweenkor öltözhetnek Mary Masonnek. Szeretnétek látni?
SS: Már láttunk ilyet, nagyon bírtuk. Amikor megláttuk Mary kosztümjeit, amiket Enigma Arcana rakott össze, tudtuk, hogy ezt nagyon fogják bírni a nézők. Remélem, hogy drag queenek is megcsinálják a maguk Bloody Mary verzióit. Annyira jól nézne ki.
JS: Tényleg láttunk már Marynek felöltözött csajokat, és fogalmad sincs róla, mennyire vigyorogtunk.
A karrieretekben volt egy hollywoodi kitérő, az American Maryt azonban már kanadai filmként jegyzitek, és saját produkciós céget alapítottatok. Megutáltátok Hollywoodot?
SS: A mainstream és a független filmkészítésben egyaránt vannak olyan dolgok, amiket nem igazán tudok csodálni. Például rengeteg produkciót hoznak Kanadába, itteni helyszíneken, helyi stábbal, helyi szakértelemmel forgatnak, de a nemzeti filmkészítésünk korántsem rendelkezik markáns arculattal. Nem a saját filmjeinket forgatjuk. Frusztráló, hogy olyan kiváló kanadai alkotók, mint Cronenberg, Eisener, Astron 6 vagy Jovanka Vuckovic, sem kapnak támogatást a saját hazájukban. Ezen még sokat kell dolgozni.
JS: Ez az iparág vonzza a szemétládákat, hidd el, mindenhol ott vannak. Nem csak Hollywoodban. Inkább azokra a stupid filmekre neheztelek, amiket bődületes pénzekből forgatnak. Egyrészt pocsékba megy a sok erőforrás, másrészt ez marhára sértő a közönségre nézve. Azért a filmművészet létezésének más oka is van, nem feltétlenül csak az, hogy valaki felizgul a bankszámlakivonatától.
Azért kérdeztem, mert csináltok még egy-két ilyen filmet, és tutira szép szerződéseket fog hozni a posta. Szép és zsíros hollywoodi szerződéseket, amiben, tételezzük fel, a Fűrész-sorozat újraindítására akarnak felbérelni benneteket. Akkor pedig könnyen úgy járhattok, mint Neil Marshall: zseniként ment Los Angelesbe, aztán meg iparosként tengődik mindenféle bérmunkában, esetleg az ünnepnapokon megengedik neki, hogy rendezzen egy Game of Thrones epizódot. Ki tudnátok kerülni ezeket a csapdákat?
SS: Túl vagyunk rajta. Az American Mary sikerének köszönhetően tárgyaltunk már nagyon vonzó projektekről, de ha valami mellett el is kötelezzük magunkat bármilyen mértékben, akkor annak a filmnek számunkra is jelentőséggel kell bírnia. Vannak nagyon vagány projektek, amelyekkel az American Mary-t követően kerestek meg bennünket, de csak akkor vágunk bele bármibe is, ha számunkra is jelentős az adott film. Mi személyes filmeket készítünk, és persze hülye volnék olyat mondani, hogy nem szeretnék pénzt is keresni a munkánkkal, de ha valakivel összeállunk, akkor azt nem a pénz miatt csináljuk. Nem vagyok nagy barátja a remake-eknek, de azért akadnak olyan történetek, amiket annak ellenére is felvállalnék, hogy készült már film belőlük. Azt például szégyenletesnek tartom, hogy Charles Addams The Addams Familyjéből nincs egy normális adaptáció, holott egy gyilkosan okos szatíráról beszélünk. Ma már elég jó kapcsolatban vagyunk pár nagyobb stúdióval is, az Universal például tényleg kiállt az American Mary mellett. Megvan bennük ugyanaz a szenvedély és a szív, amit a függetlenekben is nagyra tartok, szóval azt kell mondanom, hogy lehetséges más szinten, akár a fősodorhoz közel is sikeresen dolgozni, ha megtalálod a megfelelő partnert.
JS: Nagy kihívás. Könnyen el lehet szállni, ha csak munkaként kezeled a forgatást, és pénzkereseti lehetőségként kezeled. Indokolatlanul hatalmas összegek mennek el valóban rettenetes filmekre és tévés produkciókra. Ha pedig független vagy, akkor cutting edge filmekkel bizony nem fogsz percek alatt meggazdagodni. Mi is rengeteget szívtunk már. Szóval nem hazudom azt, hogy egy neves franchise újraforgatása nem lehetne akár vonzó lehetőség is. Nézd csak meg az Evil Dead remake sikerét, láthatod, hogy már ott tolonganak mögötte a többiek. Nem mintha a film annyira jó lett volna, de végső soron nem rontották el, az emberek pedig bementek rá, és serényen termelt. Nekünk pedig fontos, hogy megőrizzük az integritásunkat, és olyan projektekkel foglalkozunk, amelyekre szenvedéllyel tudunk nézni.
Általában véve milyennek látjátok a kortárs horror-színteret? Én rettentően csalódott vagyok, mert pár éve még nagyon bíztam benne, hogy az egyre olcsóbb HD kamerák miatt sok rajongó forgatni kezd, és rengeteg friss ötlet, vagány és bevállalós film lesz. Magyarországról nézve ez nem annyira látszik. Viszont a hollywoodi stúdiók az olcsóságuk miatt gyors megtérüléssel kecsegtető, kreatív szempontból értéktelen horrorokat forgatják rettenetes mennyiségben. Kevés jó horror jön az Államokból, és mind független, mint a Red White and Blue vagy a The Woman.
SS: John Landisnek van egy mondása, egyaránt ragyogóan igaz és nyomasztó ez a mondás: az a mozi a jó mozi, amelyik jó pénzt hoz. Ez a stúdiók definíciója. És a nézők is így gondolják. Akkor most az Alkonyat egy színvonalas film volt, ami a jelenben élő emberek problémáival foglalkozik? Nem. Komikusan rengeteg pénzt hozott? Igen. Vagy nézzük meg azt a szörnyűséges Pókembert… Elég alulinspirált film, ami kétségbeesetten igyekezett rátapadni az Alkonyatra, A sötét lovagra, vagy a Raimi-féle Pókemberekre, csak mert azok annyira jövedelmezőnek bizonyultak. Félredobták az eredetiséget, mert a pénzgyártás volt a cél, és persze jól tudták, hogy önmagában a cím, illetve az aktuális trend hozzásegíti őket a tuti zsetonhoz. Belebetegszek, ha arra gondolok, hogy egy igazi rendező mit tudott volna kihozni abból a pénzből és stábból. Baromira kevés jól finanszírozott film van, amiben bevállalják a kockázatot, mert a bevétel mindig fontosabb. A függetlenek mögött nincs nagy pénz, ami megkötné a kezüket, ezért mernek új dolgokat mutatni. Excision, Manborg, The Last Will and Testament of Rosalind Leighm, Pontypool, Dredd, Sinister, Splinter, Donkey Punch, Troll Hunter – ezek mind nagyszerű függetlenfilmek, és sokkal több figyelmet érdemelnek, mint a lélektelen stúdiószutykok.
JS: Néha úgy hiszem, hogy hatalmas tévedésben élünk. Itt ücsörgünk, high concept filmekben gondolkodunk, olyanokban, amik serkentik az emberek agyműködését, és másként jönnek ki a vetítőteremből, mint ahogy bementek. Aztán meg látom, hogy a soron következő talált amatőrvideós szar felrobbantja a kasszát, és nem értem, hogy ez hogy történhetett meg. Egyetlen okból forgatnak ebben a found footage stílusban: olcsó és eladható formula. A REC egy nagyon eszes és csodaszépen kivitelezett film, de nézd csak meg az amerikai újraforgatását, amiből teljesen hiányzik az eredeti szíve és lelke. Kanadában is vannak olyan függetlenek, akik hihetetlenül jó filmeket forgatnak gombokból, de senki sem nézi ezeket, mert nem tudják megfinanszírozni a terjesztést és a reklámot. A Grave Encounters egy elképesztő film, a Vicious Brothers készítette, elmondhatatlanul több jóság van benne, mint a teljes Paranormal Activity-sorozatban, de szinte senki sem látta, még csak nem is hallottak róla. Pedig a műfaj híveinek sokkal nagyobb hatalom van a kezükben, mint azt hiszik. Mert ha elmennek a moziba, vagy kábeltévén fizetnek ezekért a filmekért, akkor sok hasonlót fognak még gyártani. Mindenki, aki mozijegyet vált egy szutyok horrorra, maga is a probléma részévé válik. Ha arra intenek, hogy rossz a film, akkor ne nézd meg. Azt javaslom mindenkinek, hogy inkább rakja félre azt a pénzt, és támogassa vele a függetleneket.
Meséljetek valamit a következő projektetekről! Van új script? Forgattok 2013-ban?
SS: Fogunk kamera mögött állni. Három munkát is mérlegelünk, mindhármat imádjuk. A Bob című forgatókönyvünk egy eredeti szörnymozi. Íme a szlogenje: Mindannyiunkban lakik egy bestia, és időnként ki is szabadul. A másik két könyvet az egyik kedvenc alkotónk írta. Az az ember egy zseni, bárcsak én írtam volna ezeket a forgatókönyveket, de hát nem én írtam, és a rendezés is hatalmas megtiszteltetés.
JS: Szerencsénk van, mert jelen pillanatban sok opcióból választhatunk. Vannak kész forgatókönyveink, befejezetlenek is, ötletekből pedig sosem volt hiány. És bár mindig azt mondtam, hogy soha nem fogunk más írókkal összebútorozni, hiszen rengeteg történetünk van, találkoztunk olyan alkotókkal, akik felülírták ezt a szabályt. Mindig vannak kivételek, ugye. Van egy graphic novelist, annyira jó, belepusztulok, ha erre gondolok. Két forgatókönyve is van, amit mocskosul meg akarunk csinálni, de jelenleg erről nem mondhatok többet, még a személyét sem nevezhetem meg és a projektekre sem utalhatok, holott tényleg közel vagyunk a dologhoz, és őrületes nagy megtiszteltetés egy ilyen zsenivel kollaborálni, a rajongók is készen lesznek teljesen.
Sajnos Magyarországon nem készülnek horrorfilmek, az előző finanszírozási rendszer ignorálta a műfajt. Azóta megváltozott a helyzet, Andy Vajna vezeti a Nemzeti Filmalapot, talán érdemes volna bepróbálkozni egy koprodukciós tervvel. Nagyon ideje volna, hogy valaki forgasson egy fasza busó-horrort, ti pedig tutira meg tudnátok csinálni. Hozhatnátok Katharine Isabelle-t meg Eli Roth-t is, benga nagy nádvágó kaszával sarabolhatnának, és a dramaturgiai csúcsponton a mohácsi busók gulyást főznének valamelyikükből, miközben kereplős népi metált játszanak a mocsárban. Bírnátok?
SS: Igazából van is egy Magyarországon forgatandó könyvünk. A nagyszüleinktől hallott mesékből raktuk össze, mert gyerekkorunkban sok ilyet meséltek nekünk. Mindenképpen el akarok látogatni Magyarországra. Sok szépet hallottam róla, állítólag az emberek is jó fejek – persze, jó fejnek kell lenniük, hiszen magyarok.
JS: Imádnék Magyarországon forgatni. Szép ország, és még munkát is vihetnénk oda. Magyarország sokszínű, és a magyar forgatásban van production value. Személy szerint amúgy is azt gondolom, hogy az észak-amerikai helyszínek túlértékeltek. Nagyon egyformán néznek ki. Másfelé is elkódoroghatnának a stábok.
Végül említenék néhány nevet, kérlek, kommenteljétek őket Twitter-stílusban.
David Cronenberg
SS: Hősként tisztelem őt. A testhorror kanadai királya.
JS: Úttörő, valódi nagymenő. #clearlycanadian #nationaltreasure
Kathryn Bigelow
SS: Sokunk számára nyitott ajtót, mert bebizonyította, hogy nők is tudnak gyilkosan jó filmeket rendezni.
JS: A végzet kőkemény asszonya. #boysclubnomore #directressextraordinaire
Margo Timmins
SS: Kamaszkorom legtöbbet hallgatott énekesnője, komoly inspiráció. Ma is hallgatom írás közben.
JS: Kanada nemzeti kincse. #myfavoritemisguidedangel
Catherine Hardwicke
SS: Van fogalmad róla, mennyivel keményebben kell az olyan csajoknak dolgozniuk, mint én és Jen, egy olyan világban, ahol a hozzá hasonló banyák is eléldegélnek?
JS: Ő meg a feminista horror - még ekkora köcsögséget.
Pascal Laugier
SS: Elmondhatatlanul szeretem a munkáit. A Martyrs az egyik legcsodálatosabb film, amit valaha láttam.
JS: Abszolút zseni. Egymagában tökösebb, mint egy hadosztálynyi tengerészgyalogos.;)
Paprikas Krumpli
SS: Nagyon izletes. (eredeti közlés – Dr. S. F.)
JS: Az egyetlen dolog, amire szükségem lehet egy lakatlan szigeten.
Remélem, egy szép napon még találkozunk Magyarországon, kibontunk majd egy-két palack somlói bort, úgy hiszem. Köszönöm az interjút, és sok sikert a további munkákhoz!
SS: Köszönjük a csevejt, bírtuk a kérdéseket, jól volt dumálni.
JS: Köszönjük, hogy beszélhettünk! Fogunk még találkozni Magyarországon.
(Holnap parraghramma. kolléga érkezik a film kritikájával. Stay tuned!)