A Budapest novemberben lezárta Kondor Vilmos Gordon Zsigmond-sorozatát, és nem is akárhogy. Az utána megjelent Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes nem továbbviszi a világból kissé kiábrándult, mégis idealista, nyughatatlan zsurnaliszta történetét (a tökéletes sorozatzáró jelenet után az egyébként is súlyos hiba volna), hanem visszafelé tekint, egészen a ’20-as évekig, kezdve attól a ponttól, amikor Gordon még fiatal újságíróként dolgozott Amerikában, egy philadelphiai lapnak.
A kötet hat novellát tartalmaz (legtöbbjük már megjelent korábban különböző folyóiratokban), illetve az utolsó, nagyobb terjedelmű írás már inkább a kisregény kategóriába esik – a sztorik jó másfél évtizedet ölelnek fel, kiragadva a főszereplő életéből egy-egy különös esetet. És bár fejlődéstörténetről túlzás lenne beszélni, azért a könyv kivégzése után kétségkívül jobban belelátunk, abba, hogyan és honnan is jött Gordon Zsigmond.
Ami a sorozat ismerőinek mindenképpen meglepetést fok okozni, az a novellák hangvétele. Kondor kicsit elengedi magát, és az alapvetően igen sötét, fenyegető hangvételű noir-Budapestje itt tréfásan furcsa nevekben, az abszurd határán egyensúlyozó szituációkban (nem is beszélve a fejét fel-felütő morbiditásról, mint a dodzsemekkel elkövetett halálos gázolás), helyzetkomikumokban, poénos dialógusok egész sorában oldódik. Nem mintha a sorozat eddig teljesen nélkülözte volna a humort, de ez a kacsintgatás a vígjáték felé (különösen a Nyavalya tudja esetében, aminek már a címe is egy jópofa verbális játék) mindenképp kellemesen frissítő.
A komikus felhangok mellett azonban tökéletesen azt kapjuk, amit öt regény után elvárunk a szerzőtől. Kondor pontosan, részletesen, szenvedélyesen festi meg a korabeli Budapest portréját, a rosszhírű lebujoktól a felső tízezer pompájáig, ahogy Gordon hol kitartóan nyomoz, kutat, kérdez, hol pedig csak szinte teljesen passzív szemlélője az eseményeknek (bár a novelláknak kevésbé tesz jót, amikor hosszan elidőz egy leíráson, de ezt leszámítva nincs gondja a rövidebb terjedelem feszessé tételével). Az élettöredékeknek is nevezhető sztorikból lassan összeáll előttünk az anno a Budapest noirban megismert karakter, az ő helye és szerepe a világban, az oldalak fogyásával fokozatosan melléverődő mellékalakokkal, vagyis tatával, Krisztinával, Gellért Vladimirrel és Pazárral (még apja is felbukkan, akire korábban csak utalások voltak), plusz a kötelező történelmi alakok (újságírók, bárók, politikusok, sportolók) beemelésével.
És persze a füstös mulatók, pancsolt cefrét kínáló becsületsüllyesztők, kattogó írógépek hangjával teli szerkesztőségek, csilingelő villamosokkal kettévágott utcák hátterében ott ólálkodik a korszak lassan, de baljósan és biztosan hízó politikai vihara. Ez különösen az utolsó, kisregény hosszúságú mű, a Pernahajder volt-e Shock Jenő?-ben érhető tetten, ami egész mesterien egyesíti Kondor stílusának legjobb elemeit, és úgy általában véve a Gordon-sorozat egyik legjobb darabjává válik.