James Ellroy-sorozat: Szigorúan bizalmas

04_james_ellroy_szigoruan_bizalmas.jpgMondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.

Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).

A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felé vezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)

A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.

A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.

Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.

De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.

*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!