Gilles Roussel egy Franciahonban egyre nagyobb népszerűségre szert tévő képregényszerző, aki Boulet művésznéven alkot 1998 óta, amikor Zep, Titeuf atyja és Jean-Claude Camano, a Tchô! magazin főszerkesztője felfedezte egy képregényfesztiválon. A fiataloknak szóló képregénymagazin oldalain születtek meg a Raghnarok, Le Miya, La Rubrique Scientifique (A tudományos rovat) és a Womoks című sorozatai (utóbbiban a forgatókönyvíró szerepébe bújik, a rajzokért kiváló kollégája, Reno felel), melyek utóbb album formátumban is megjelentek, majd Joann Sfar és Lewis Trondheim felkérték a Donjon Zénith széria rajzolására.
2004-ben vágott neki a saját hétköznapi életéről szóló képregényblogos projektjének, ami olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy mára naponta több tízezren követik, és a Delcourt kiadó vastag kötetekben pakolja a könyvesboltok polcaira Notes (Jegyzetfüzet) címen. Aki szerint a webképregény nem sajátos művészi forma, egészen egyedi kelléktárral, azt ehelyütt igazítanám ki, mivel a hagyományos panelezés mellett számos tanító erejű példát lehet hozni az angol nyelvű blogjáról, de ezúttal maradjunk egy pixelizált utazásnál a Föld középpontjába és egy gyermekkorban gyökeredző, különleges fényeffekteket használó emléktripnél.
A blogképregényei nem csak azért nagy kedvenceink, mert a szerző fantasztikusan eklektikus témái és hétköznapi történetei egy természetes környezetében, zavartalan körülmények között kifejlődött, ízig-vérig geek életformát sejtetnek, hanem azért is, mert egész egyszerűen egy elképesztően sokoldalú és tehetséges rajzoló munkái, aki kísértetiesen egy hullámhosszon van velünk.
Mivel Boulet a most vasárnap, május 18-án a Dürer Kertben megrendezésre kerülő 10. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál egyik kiemelt vendége, ennek apropóján közzé tesszük egy korábban vele készített (de publikálásra nem került), interjúnkat, majd ezután ízelítőt kaphattok az ugyancsak a kifejezetten a Fesztiválra készített Jegyzetfüzet című, blogképregényeiből összeállított 44 oldalas válogatásból.
- Be tudnád mutatni magad pár szóban a magyar blogoszféra közönségének?
- Bonjour, Boulet vagyok, francia képregényrajzoló. 2004-ben belevágtam egy blogon publikált képregénysorozatba, ami nagyban hozzájárult az ismertségemhez. Rövid, vicces, többé-kevésbé önéletrajzi ihletésű történeteket készítek, és a legtöbb időmet az interneten lógva töltöm.
- Mi volt az a meghatározó momentum az életedben, amikor eldöntötted, hogy időd nagy részében képregényeket fogsz rajzolni?
- Nem volt ilyen. Rajzolni akartam, ez biztos. Folyton rajzoltam, de nem csak képregényeket. Készítettem illusztrációkat, játékokat, belekontárkodtam egy kicsit az animációba. A képregény egyszerűen az elsőként adódó lehetőség volt az életemben, amikor a rajzaimból kellett megélnem. Nagyon-nagyon boldog vagyok emiatt, de ha ez nem így történik, akkor valami mást választottam volna, aminek köze van a rajzoláshoz.
- Kik voltak a legnagyobb hatással a rajzstílusodra a francia-belga, manga és az amerikai alkotók közül?
- A franciák közül gondolkodás nélkül Franquin, Goossens, Gotlib, Reiser... a japánoknál Toriyama, Otomo és Oda, az amerikaiak közül pedig Schultz, Crumb és Watterson!
- Milyen eszközöket használsz a rajzoláshoz és milyen ritmusban dolgozol?
- A minimum, ami a felszerelést illeti: egy rajzfüzet (nincsen kedvenc márkám, azt veszem meg, ami előbb a kezem ügyébe akad a boltban), és ceruzának egy Rotring vagy annak megfelelő minőség. Ezenfelül egy scannerrel és Photoshoppal felszerelt számítógép, és tulajdonképpen másra nincs is szükségem. Ami a munkaritmusomat illeti, az elég változó. Néha mindennap tizenkétórázok két héten keresztül, aztán csak egy órát dolgozom naponta három hónapig! Mostanában próbálok rászokni egy új beosztásra: délelőttönként kiadásra nem kerülő projekteken dolgozom (rajzok barátoknak, blog), délután pedig a megjelenésre váró képregényeimen.
- Mik voltak a karriered első meghatározó lépései?
- Az első, amikor bejutottam a Tchô! gárdájába, ami egy Titeuf karaktere köré épített ifjúsági magazin, aztán amikor találkoztam Trondheimmel, aki lehetőséget adott, hogy a Donjonon dolgozzam, végül pedig a blogom.
- Mik a legszebb emlékeid a Tchô! magazinnál töltött évekből?
- A kezdetek, amikor még csak egy csapat haver voltunk, állandóan összejártunk, és azt hittük, mindent mi találunk fel, és semmi sem állíthat meg minket.
- Mondanál pár szót az ifjúsági képregénysorozatod, a hősi fantasyt kifigurázó Raghnarok főbb témáiról?
- A Raghnarok számomra igazából nem is hősi fantasy, sokkal jobban érdekeltek a karakterei, mint maga a világ. Raghnarok elsősorban egy gyermek, akinek fel kell nőnie, és szembe kell néznie ennek a folyamatnak a rémével, a szülői tekintéllyel és azzal a veszélyekkel teli világgal, ami körülveszi.
- Mi a különbség aközött, amikor együtt kell dolgoznod egy forgatókönyvíróval, mint a Donjon Zénith esetében Lewis Trondheimmel, és amikor te vagy a forgatókönyvíró és más a rajzoló, például a Reno fémjelezte Womokoknál?
- Forgatókönyvíróként elég felemelő látni, hogyan ölt testet más tolla alatt egy jegyzettömbbe vetett három kis vázlatod... az érme másik oldala, hogy sokkal nagyobb felelősség van a válladon: a lehetőség, hogy a történetnek rossz lesz a fogadtatása, sokkal keményebben érint, amikor valaki mást is belerángattál ebbe a kis kalandba.
- Honnan veszed az ötleteidet a Womokok című sci-fi sorozatodhoz?
- Lényegében hasonló a helyzet, mint a Raghnarok esetében, azaz a nagy klasszikusokat öltöztetem új köntösbe! A Womokoknál a kiskatonák nézőpontjából közelítettem a tudományos fantasztikumhoz, akiknek esélyük sincs az univerzum sorsán változtatni. Nem kiválasztottak, nem jedik, csak tapasztalatlan bakák, akiknek fegyvert adtak a kezébe.
- Mi volt az elsődleges oka annak, hogy elindítottad a blogodat és ingyenesen publikáltad a képregényeidet az internet közönségének?
- Rengeteg kis képregényt rajzoltam a vázlatfüzeteimbe, amiket sehol sem publikáltak, de én úgy gondoltam mégis megérné őket megmutatni. Így hát azt mondtam magamnak: „felteszem őket a blogra, aztán meglátjuk érdekel-e valakit”.
- Már 2004 óta párhuzamosan frissíted a blogodat és jelentetsz meg képregényalbumokat. Voltak-e problémáid a blog tartalmának albumformátumba konvertálásával és van-e lényegi különbség a két formátum munkamódszere között?
- Az első kötetnél valóban elég sok buktató volt. De aztán ösztönösen elég gyorsan ráálltam a klasszikus formátumra és onnantól minden viszonylag egyszerűen ment.
- A Jegyzetfüzetek (Notes) kezdetekben különféle apró, személyes történetekből álltak, de az ötödik kötet már egy elég egyértelműen meghatározható motívumra van felfűzve, a poszt-apokalipszis témájára. Most már tudatosan a kötetformátumra készülve rajzolsz a blogra vagy ezt egyszerűen a bloggal töltött évek tapasztalata hozza magával?
- Nem, továbbra is ösztönösen rajzolok, de az igaz, hogy a rutin jelentősen megkönnyíti ezt a folyamatot. Ellenben a történeteket összekötő vezérszál sosem tudatos. Mindig az éppen aktuális kötet összeállításakor nézem vissza az elmúlt évet, hogy miről meséltem a legtöbbet és ez adja meg az album témáját.
- Igaz, hogy Lewis Trondheim szó szerint erőszakkal vett rá, hogy írd alá a blogbejegyzéseid publikálását albumformátumban?
- Igen, emailben kaptam meg a szerződést, amire soha nem bólintottam rá. Valami olyasmit mondhattam, hogy „majd meglátjuk”, csak hogy megszabaduljak tőle. Nagy szerencsémre ő hamarabb felismerte nálam, hogy ez valóban egy jó ötlet.
- A te blogod segítette elő az első Blogképregények Fesztiváljának megrendezését 2005-ben. Látsz-e olyan változásokat, amiket ez az esemény indított el?
- Változásokat? Hát, nem nagyon... Mondjuk talán hogy – és ez csak egy benyomás – az emberek, akiket érdekel egy blog, könnyebben fedezik fel a többit, így, hogy egy csoportot alkotnak.
- Nem zavar egy egész picinykét, hogy a blogodon publikált munkáid miatt ismertebb vagy, mint a megjelent képregényköteteidnek köszönhetően?
- Mmmh, nem. Számomra a munkám egy nagy egészet alkot. Egyszerűen csak örülök, hogy a blogom ennyire tetszik az embereknek.
- A véleményed és a személyes tapasztalatod alapján a peer-to-peer elv ugyanolyan jól működik a képregény esetében is, mint a zenénél?
- Nem, nem hiszem. Egyelőre nem úgy tűnik. Egy-egy blogbejegyzés elolvasása időnként egy dolog, de egy teljes album végigolvasása képernyőn teljesen más, és nem hiszem, hogy az emberek többségének tetszene.
- Mit gondolsz az elektronikus könyvekről és képregényekről? Még Budapesten is gyakran látni, hogy valaki Kindle-t olvas a metrón...
- Azt, hogy egyre hangsúlyosabbá válik. A táblagépek terjedésével minden egyre elérhetőbb lesz és egyszer csak a P2P létfontosságának kérdése újra fel fog vetődni.
- Mely képregényszerzőkkel találkozol a leggyakrabban, kik azok, akik a legközelebb érzel magadhoz?
- Lássuk csak... Egy alkotóműhelyben dolgozom Stéphanie Delmasszal és Mady Martinnel, mindketten rajzolók, így gyakorlatilag minden nap látom őket. Egyébként pedig továbbra is szoros a kapcsolatom néhány volt alkotóműhelyes barátommal, mint Erwann Surcouf, Nicolas Wild és Reno Scheidt... aztán megemlíteném még néhány párizsi barátomat, mint Libon és Capucine, valamint a Tchô! munkatársait: Julien Neel, Tébo, Bill és Gobi, Nob...
- Mit szólnál egy budapesti látogatáshoz vagy a magyar képregényfesztiválon való részvételhez?
- Nagyszerű lenne! Egyáltalán nem ismerem Magyarországot és nagyon szívesen felfedezném, ha lehetőség adódna rá.
