Michele Soavi Európa igencsak alulértékelt és méltatlanul mellőzött kultúrkincse, aki Pálfi György mellett a másik gyakori célpontja "miért nem dobál valami unatkozó milliomos végre pénzzel teli konténereket a kertjükbe?..." jellegű kérdésfelvetéseimnek. Szerzői jegyeket felvonultató zsánerfilmjei a humornak, a sokkolásnak, a groteszk és kiszámíthatatlan pillanatoknak keverékei, amelyek kevésszer sikerülnek olyan jól, mint például neki a zse-ni-á-lis Dellamorte Dellamore-ben, vagy a jóval komorabb Arrivederci Amore Ciao-ban.
Amikor a geekzes cimborák felhívták rá a figyelmemet, hogy Francesco Dellamore karakterét nagy részben a Dylan Dog című, Olaszországban máig töretlen népszerűségnek örvendő képregénysorozat főszereplője ihlette, fellelkesültem, így ideje volt megejteni a kultikus sorozat bepótlását - a két eddig megjelent magyar kötet segítségével.
A Dylan Dog egy mozgóképes és szépirodalmi rémtörténetek motívumaival megszórt, ám ennek ellenére könnyed hangvételű, epizodikus krimi/horrorsorozat. A gazdag, kalandvágyó aranyifjú főszereplő, Dylan Dog az európai képregények világából Largo Winch-et idézi, a saját szórakoztatására végzett önkényes és félelmet nem ismerő magánnyomozói munka és a segítő narrátor karakter pedig a Sherlock Holmes novellákat - bár itt az erőltetett, mégis szórakoztató vicceket sorjázó Groucho Marx-hasonmás inkább a humoros hangulatot erősíti, mintsem a megértést segíti.
Ez utóbbira egyébként nincs is nagy szükség, a nálunk eddig megjelent három történet (kettő Az élőholtak ébredése című kötetben, egy A lélek sötétsége című füzetkében) ugyanis pofonegyszerű alapszituációból indul ki, a befejezés is kevéssé meglepő, sőt még információ-visszatartással sem igen élnek (a gyilkosok kiléte, túlvilágisága, indokai hamar kiderülnek).
Akkor miért működik mégis a Dylan Dog?
Mert működik! Pörög, olvastatja magát, kíméletlenül gyilkolja mellékszereplőit, miközben váratlanságukkal és szégyentelen bugyutaságukkal, groteszk viccekkel is gyakran meglepi olvasóját. Van benne valami olaszos pofátlanság, sokkal inkább, mint mondjuk a szomorkásabb, cinikusabb, ká-európásabb Dampyrban (amelyről a korábbiakban már írtunk: 1, 2), valami igazán leszarós, ami annyira nyíltan vállalt, hogy egyszerűen képtelenség lenne a szemére vetni.
Miért pont a főhős éli túl a szörny gyilkos támadását?, miért pont akkor történik az a váratlan fordulat, amikor ő ott van?, erről meg honnan tud?... - ilyesmi kérdéseket ugyanis a narratíva saját magával szembeni komolysága körülbelül annyira enged meg, mint amennyire egy James Bond-filmben igazságos vagy értelmes volna az iránt érdeklődni, hogy Mr. Bond öltönye vajon hogy a fenébe nem gyűrődött össze egy hevesebb ökölharc közben?
(Bár hozzá kell tennem azt is, hogy a múltkor egy sör melletti eszmrecsere során nem mindegyik geekzes kolléga lelkesedett a képregényért, Groucho Marx karakterét egyikük például kifejezetten utálta.)
Kérdés, hogy a magyar kiadások meddig fogják húzni - a különkiadásos füzetke túl drága ahhoz képest, hogy milyen vékonyka és sérülékeny, és a története is gyengébb (talán az eredeti sorozatba ágyazva, régi motoros olvasóknak működött...) - ellenben már el is kapkodták. Az élőholtak ébredését viszont mindenkinek melegen ajánlom, érdemes venni egyet, mielőtt az is elfogy (400 darabban jelent meg, és könyvesboltokba nem is került) - azután még mindig ott vannak a netes beszerzési lehetőségek.