Brandon Hackett: Az időutazás napja - Üdv az Entrópiában!

Az időutazós regények és filmek első számú alaptörvénye: mindegy mennyire élvezed menet közben a történetet, a végén úgyis csalódni fogsz. A jó sci-fi nem csak a fantáziád akarja megmozgatni, hanem az agyad is, az időutazós műfaj viszont csak akkor működik, ha nem teszel fel a józan ész és a logika nevében olyan kérdéseket, amelyek megzavarnák a műélvezetet. Az időparadoxon feloldása gyakorlatilag lehetetlennek tűnik, ráadásul az írók és a filmesek is újra és újra ugyanazokhoz a dramaturgiai fordulatokhoz nyúlnak (kedvenc klisém: a tudós, aki kettéhajtott papírlappal demonstrálja a tér-idő alternatív értelmezését), így aztán az alapkoncepció általában jóval izgalmasabb, mint az, ami utána következik.

brandon_hackett_az_idoutazas_napja-nyitó

Nyilván Brandon Hackett (alias Markovics Botond) regényében is lehetne találni néhány logikai bukfencet, de neki legalább sikerült végre valami nagyon mást kihoznia az ötletből. Hackett abból a nagyon is életszerű feltételezésből indul ki, hogy amennyiben lehetővé válna az időutazás, akkor nem egy és nem két időutazóval találkoznánk, mint a legtöbb regényben és filmben, hanem nagyon sokkal, hiszen a technológia előbb-utóbb (majdnem) mindenki számára elérhető lenne. Logikusnak tűnik továbbá az is, hogy az időgép feltalálása előtti pillanatba nem lehet visszaugrani, vagyis az emberiség történetének új időszámítása akkor kezdődne, amikor működésbe lépne az első időgép. Ettől a másodperctől minden megváltozna, hozzáférhetővé válna az összes jövőbeli technológia, a linearitás megszűnne, a ma ismert társadalmi rendek összeomlanának, a különböző korok emberei együtt léteznének egy folyamatosan (transz)formálódó, kaotikus időfolyamban.

Markovics elmélete szerint a múltba való beavatkozások milliárdnyi pillangó effektusként alakítják át a jelent és a jövőt, épületek nőnek ki a semmiből és tűnnek el, egyik pillanatról a másikra változik meg a klíma és a környezet, az emberek azonban ebből semmit sem érzékelnek, hiszen emlékeik az időfolyammal együtt módosulnak. Ebből adódik a következő, jogos dilemma: beszélhetünk-e még történetről és történelemről, ha a főszereplőknek nincs szilárd identitásuk és valóságuk? Az időutazás napjában erre is van megoldás: sikerült feltalálni egy olyan, Joyce-buroknak nevezett technikát, amellyel az egyént ki lehet szakítani az időből, vagyis azokat, aki ily módon védve vannak, az időfolyam változásai nem érintik. Tudósok egy csoportja ráadásul létrehozott egy mesterséges mikrouniverzumot, az Entrópiát, amely teljesen kívül áll az időfolyamon.

Ha elsőre ez így kissé sűrűnek is hat, a regény világában teljesen logikusnak és magától értetődőnek tűnik minden. Markovics tisztában van azzal is, hogy minél elvontabb a koncepció, annál (kis)emberibb főhősre, és földközelibb nézőpontra van szükség. A történet nem is egy nagyon távoli jövőben, hanem 2021. november 5-én indul, még hozzá a Blaha Lujza téren. Ádám és felesége, Enikő az autójukban ülve várják, hogy zöldre váltson a lámpa, amikor megjelenik a semmiből több tízezernyi időturista. Pár oldallal később már 2158-ban járunk, aztán 2720-ban, Ádámot egy Jack Nicholson hasonmás rángatja keresztül az időn, és éppen arra készül, hogy merőben udvariatlan módon megerőszakolja, amikor megjelenik Enikő jövőbeli énje, és megmenti a férjét. A kisfiukat, Bálintot eközben (vagyis 137 évvel korábban), elrabolja az iskolából egy másik időutazó, aki valójában Neil Jarrison, az időgép feltalálója.

Az, hogy Markovics fékezhetetlen agyvelejű szerző, már eddigi munkásságából is kiderült. Alaposan átgondolt, high concept regényeit valahová a klasszikus hard sci-fi és a súlyosan elborult, szürreális mind fuck határvidékére lövi be. Mindegyikben a ma ismert emberi világ felbomlásával, átalakulásával foglalkozik: A poszthumán döntésben – váratlan fejlemény! – a transzhumanizmus kérdéseit taglalta, az Isten gépei a technológiai szingularitás megvalósulásával bekövetkező kozmikus léptékű változásokról szólt, Az ember könyvében pedig az irányított biológiai evolúció volt a téma. A fergeteges ötletek ellenére két buktatója van ezeknek a regényeknek. Az egyik, hogy olyan absztrakt, emberi léptékeken túli világokat teremtenek, amelyeket sokszor nehéz felfogni, pláne vizualizálni, a másik, ettől nem teljesen független körülmény, hogy Markovicsnak a humán aspektus kidolgozása kevésbé megy. A karakterek enyhén sablonosak, a párbeszédek helyenként banálisak, a konfliktusok közhelyesek.

Több mint biztató ugyanakkor, hogy Markovics / Hackett minden egyes új regénye jobb, érettebb és átélhetőbb, mint az előző. Az időutazás napja már nem csak mint sci-fi thriller izgalmas, de a történetet mozgató drámai konfliktusok is érdekesek, a dramaturgiai felépítése pedig még egy jó hollywoodi filmnek is dicséretére válna. Ha Markovics írói evolúciója így folytatódik, akkor előbb-utóbb nem csak a kortárs magyar sci-fi közegéből fog kiemelkedni, de a nemzetközi sikert is kiérdemli.

brandon_hackett_az_idoutazas_napja

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!