Tondora Judit grafikus és illusztrátor (már volt vele interjú a Geekzen), és azon maroknyi ember közé tartozik Magyarországon, aki főállásban képregényrajzolásból él. Arról kérdeztük hogyan sikerült megteremtenie magának ezeket a feltételeket, milyen áldozatokkal járt, és milyen nőként dolgozni egy ilyen szakmában.
Azon kevés magyar grafikus közé tartozol, aki főállásban abból él, hogy képregényeket rajzol. A legtöbben csak hobbiként foglalkoznak a kilencedik művészettel, hiszen Magyarországon ebből jelenleg nem lehet megélni, és más területeken, például reklámgrafikusként teremtik meg a mindennapi élethez szükséges feltételeket. Neked hogyan sikerült érvényesülni a képregényszakmában?
Azt nem mondanám, hogy csakis és kizárólag képregényrajzolásból élek. Inkább illusztrálásból, ami nagyon sok dolgot foglal magába: könyvillusztrálást, címlapokat, játékillusztrációt, plakátrajzolást és még nagyjából mindent, amit a kategória takar. De a grafikusok nem mindent tűznek a kalapjuk mellé, amit csinálnak… Vannak jó projektek, vannak rosszak, vannak simán amatőrök, vannak, amiket az ember csak a pénzért csinál és így tovább.
De ez munka. Én ezt vállaltam, ezt csinálom. Meg kell tanulni menet közben: ez nem a mi kis lelkünk simogatására szolgál. Ahhoz ott vannak a magánprojektek, amiket kedvtelésből, a magunk gyönyörűségére csinálunk. Érdemes már korán megtanulni elválasztani ezeket egymástól, mert nagyon sok idegtől kíméli meg magát az ember. De ez nekem se sikerül mindig. Attól függetlenül pedig, hogy van nem egy, egészen más tárgykörben szerzett diplomám is, amiket szintén szívesen használnék, most épp erre fókuszálok, mert úgy látom, ez most megéri az időt és az energiát. Lehet ezzel haladni, és nagyon sokat pakol rá az ember kreatív ismereteire.
Mindezek mellett pedig én is foglalkozom reklámgrafikával, de kevesebb ilyen típusú megrendelésem van. Itthonról pedig még kevesebb, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor majdnem nulla. Ha a magyar megrendelőkön múlna, már rég éhen haltam volna. Én egy grafikus vagyok, aki képregényeket rajzol, mert ez hozza a bevételét. Ráadásul még úgy látszik, ehhez értek a legjobban és ez már eleve determinál. Pedig nem kellene, mert szeretem én ezeket a reklámos munkákat is.
Érvényesülés… az egy igen tág fogalom. Ez is attól függ, honnan nézzük. Öt évvel ezelőtt, amikor nagyjából elkezdtem az egészet, soha nem gondoltam volna, hogy az én kis firkálgatásomból majd az lesz, hogy igen hamar elkezdek kiadásra dolgozni. És gyakorlatilag fizetett munka közben tanulom ki az egészet, meg kísérletezgetem ki magamnak, mi is esik igazán a kezemre, mi az a stílus, amit vállalni akarok és merek. Gyakran ma is emlékeztetni kell magamat, hogy „de figyelj már, amúgy neked tök nagy mázlid van. Meg is dolgoztál érte keményen, de mázlid is van.”
Hogyan lehet bekerülni képregényes projektekbe? Inkább ismerősökön keresztül vagy hivatalos csatornákon?
Jobbára igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a projektek jó része haveri alapon oszlik el. Rajzoló ismerős nem egy van, aki soha nem került volna nagykiadós munka közelébe, ha nem épp jó emberrel megy el iszogatni. A bárpultnál dől el, ki mit kap meg. Én viszont nem járok el sörözgetni a főszerkesztőkkel, így nekem nagy segítség például a már meglévő kapcsolati hálóm, és az a bizalmi rendszer, ami lassan, az évek során alakult ki. Az, hogy ajánlgatnak egymásnak az emberek, szerintem az egyik legjobb út. És az sem egy elhanyagolható tény, hogy közel egy fél éve már együtt dolgozgatok pár ügynökséggel.
Vannak kiemelten képregénnyel foglalkozók is, jobbak és rosszabbak, de az ő kapcsolati tőkéjük gyakorlatilag próbálkozásokkal teli éveket farag le egy illusztrátornak, vagy írónak, már, ha minden klappol mindkét fél részéről. Mert persze van olyan, ahol össze- vissza hordják a bullshitet. Ha kell nekik valami, akkor megy a fényezés, és ugyanazt várnák el visszafelé is, csak én ezt így nem igazán csípem, mert ez eltereli a figyelmet a lényegről. És ahol sok a duma, ott kevés a munka. Viszont ha kedves velük az ember, és még számítani is lehet rá, akkor az nagyon jó párosítás, mert sok az olyan művész, aki bár szuper, de totálisan megbízhatatlan. Azt pedig nem szeretik sehol.
De egy ügynökséggel ugyanúgy össze kell szokni, mint bármilyen másik munkatárssal: sok idő, néhány sikeres projekt, aztán mindenki látja, nagyjából milyen a másik, szakmailag mennyire lehet rá számítani stb. Amelyikkel leszerződtem, azt azért választottam, mert nagyjából minden oké volt velük. Megfelelő a szakmai körük és a felkészültség, van már sok sikeres projektjük, nem csak képregényben utaznak, hanem commercial designban is, van külön szakemberük, aki azzal foglalkozik, hogy elmondja, mi jó, mi nem jó a munkánkban, mit hogyan lehet javítani: tréningeznek, hogy egyre jobb legyek. Első lépésük az volt, amikor bekerültem, hogy leközvetítettek egy bestseller íróhoz könyvet illusztrálni. Az egy dolog, hogy nem én nyertem a projektet, de azóta is vannak kisebb munkák velük. És első körben átdobtak pár Marvel meg DC szkriptet, hogy dolgozzak nekik a sample anyagokon. Aztán fejlesztgetjük, amit kell, és majd meglátjuk.
Viszont vannak olyanok, akik rajzolás, írás mellett közvetítenek. Egy másik ügynökségnél a srác, aki foglalkozik a dolgaimmal, maga is képregényrajzoló. Ez viszont szerintem óriási fail az ügynökség részéről, mert ez az ember előbb úgyis magának keres munkát, esetleg utána a haverjának és a sor legvégén toporgok én. Nem is kaptam tőlük soha semmilyen ajánlatot, de még egy sample scriptet sem.
Milyen lehetőségek vannak Magyarországon egy képregényrajzoló számára?
Magyarországon nem hogy jelenleg, szerintem soha nem lehet majd ebből stabilan megélni. Már ha az ember magyar képregényeket készít magyar oldalarányokért. Ez nem nagyképűség, ez tény. Nincs kereslet, nincs rá piac, ami foglalkozna vele. Vannak ilyen klassz fellángolások, mint a Nyugat+Zombik projekt, de ez egy üdítő kivétel. Ráadásul nagyon okosan lett az egész kampány felépítve, így simán berántotta a célközönségét. Ez az ilyen támogató oldalak legjobb tulajdonsága szerintem, hogy aki pénzt ad rá, úgy érezheti, a részese lett a projektnek. Mert itt is a csoportkohézió működik inkább, nem is a képregény ténye. De persze mindenki örül a terméknek is, amit kap végül.
Viszont hiába szedtek össze 27 ezer dollárt, az nekem például kevésnek tűnik, mint produkciós keret a 200 oldal/példányhoz. Legalábbis a tapasztalat nagyon ezt mutatja. Még ha Kínában nyomtatnak, akkor is. Mindenesetre remélem, hogy sikerül nekik mindent legyártani túl nagy veszteség nélkül, mert kellenek az ilyenek.
Egy magyar kiadónak ellenben egy ilyen, sőt már egy saját gyártású, 22 oldalas comic komoly veszteséget produkálna. Legyártaná, de nem vinné senki sem, és így szerintem érthető, hogy aki ezzel munka szintjén, komolyan foglalkozni akar, inkább külföldre dolgozik. Ez a logikus lépés.
Említetted, hogy nem csak képregényrajzolással foglalkozol. Mesélnél erről egy kicsit részletesebben?
A képregény egy grafikusnál meg tud alapozni nagyon sok rokon területnek is a grafikán belül. Például a múlt hónapban fejeztük be az egyik ügynökséggel egy neves sportszergyártó cég katalógus illusztrációit. Ezek mellett párhuzamosan rajzolom a Trail című képregényt, ami most kb. a munkaidőm 75-80%-át teszi ki. De besegítek kreatívként is egy játékgyártó cégnél, és hobbiként foglalkozok még scriptek fejlesztésével is. Igazából millió egy dolog van, amit hozzá lehet kapcsolni, főleg a szórakoztatóipar és a reklám területéről.
Ez csak itthon nem nyilvánvaló, hogy mi nem gyerekek vagyunk ceruzával, hanem felkészült, kreatív szakemberek, akik nagyon tudják, hogyan és mivel lehet megvenni a közönséget. Már, ha van közönség. Az igazán jók pedig még azt is tudják, hogyan teremtsenek maguknak. Itt minden illusztrációt komoly tervezőmunka előz meg, hogy minden megrendelő igénynek megfeleljen, és még kifejezésmódját tekintve is érthető és árnyalt legyen. Hozza azt, amit elvárnak tőle: termeljen pénzt. Az más kérdés, hogy a rajzolók ezt érzik igazán megnyomorítónak a munkájuk kapcsán, hogy ők csak egy fogaskeréknek számítanak.
Viszont azok a rajzolók, akiket ismerek, és komolyabban foglalkoztatják őket, nagyon okos marketinges fejjel gondolkozó emberek. Úgyhogy én inkább róluk veszek példát. Tudni kell eladni, és szerintem az embernek önmagát is tudnia kell eladni. Lehet, hogy nem a legszuperebb illusztrátoroktól hemzseg a szakma krémje, de ők tudták, miként kerüljenek be. Szóval én úgy látom, nagyjából így lehet érvényesülni. És azért az se árt, ha hálás az ember a lehetőségekért, és rendesen megcsinálja a munkáját határidőn belül. Ennyi. Ezt kell csinálni.
A te helyzeted abban is különleges, hogy (fehér hollóként a szakmában) nő vagy. Volt valaha olyan eset, ahol ez befolyásolta ez a munkádat? Másképpen tekintenek a rajzolóra, ha a másik nemhez tartozik?
Volt, persze. Igazából nem tudnak elmenni mellette. Anno, amikor kezdtem, az első képregényemnél felmerült, hogy majd az én képemmel kampányolná körbe a fél internetet a szerkesztő… merthogy itt egy nő, ráadásul még szőke is. Az neki nem nagyon számított, hogyan rajzolok. Ahelyett, hogy inkább azon dolgozott volna, hogy a könyv legyen jó, ilyeneken pörgött. Természetesen annak a munkakapcsolatnak ott lett vége. Utána nyertem meg egy artist search pályázaton egy munkát, a We The People-t, és én igazából onnan számítom a dolgokat. Az már normálisabb kiskiadó volt.
Az éveket végignézve volt már itt minden. De ez, hogy nő vagyok, és hogyan reagálnak erre, ha reagálnak, máris mutatja, miféle megrendelővel van dolgom: amelyik keménykedik, és a végén benyögi, hogy igen, mert egy nőnek is ugyanazt a szintet kell itt hozni, mint egy férfinak, annál egyértelmű, hogy azért szívatott, mert alapvetően negatív a nőkhöz való hozzáállása, és ebből képtelen volt kilépni. Az ilyen megrendelővel nem dolgozom együtt többé. Elmagyarázom neki, miért rúgom ki, és mindenki mehet amerre lát. Volt olyan, aki próbálta kimagyarázni magát utána, volt aki lehülyepicsázott... De ezek az emberek nem vehetőek egy kalap alá a komoly szakmai megrendelőkkel. És ez általában le is jön a projekt alatti kommunikációjukból is.
A pozitív diszkrimináció, ha ezt lehet annak venni egyáltalán, annyi volt, hogy közölte velem, hogy nem hitte volna, hogy egy nő ilyet tud… vagy el volt csodálkozva a projekt végén, hogy ennyire szakszerűen végigvittem, és, hogy egy nő is képes így gondolkozni és dolgozni. Aki nem emlegeti, hogy te NŐ vagy, arról tudom, hogy komolyabban lehet venni. Mióta nem található rólam például profilfotó a Facebookomon, azóta kevésbé „nőznek”, meg csámcsognak a tényen. Vagy csak simán öregszem és már nem rajtam van a célkereszt. Hihi.
De vannak rajtam kívül is lányok, nők, asszonyok, matrónák bőven képregényes területen. És nagyon klassz dolgokat csinálnak: Emma Rios, Adriana Melo, Rachel Dodson, vagy a létező összes képregényes díjat tavaly besöprő nagy kedvencem, a zseniális Saga-rajzoló, Fiona Staples. Vagy, ha már nők és rokon kategória, a pin-up királynő Olivia De Berardinis. Senkit se érdekel igazából, hogy nők, mert szuper, amit csinálnak.
Amennyire tudom, elsősorban amerikai piacra dolgozol. Milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki egy amerikai képregénykiadónál szeretne helyt állni?
Sokan vagyunk. Mint mindenre, és aki nem ismeri a megfelelő embereket, nincs időben a megfelelő helyen, nem tolja magát már-már a pofátlansággal határos módon, nem úgy dolgozik, ahogy abban előzőleg megállapodtak a megrendelővel, annak nincs helye. Lehet valaki szenzációsan jó, de ha nem stabil, nem lehet rá számítani, mert nem tartja a határidőket, látványosan szétmászik a munkája egy idő után, vagy sokat akadékoskodik, sértődik, vagy éppen túlságosan lazán veszi a dolgokat, nincsenek hasznos észrevételei a projekttel kapcsolatban, az nem marad bent. Magyarul nem teszi magát nélkülözhetetlenné és különlegessé, vagy nem tud legalább valamivel, akár a stílusával vagy a technikai tudásával kiemelkedni, és egyszerűen nem munkaként végzi a munkáját. Akkor annyi.
Lehet szerencséje: mehet tucatrajzolónak, de pótolható lesz és így kipereg egy idő után. De ez majdnem mindenkit fenyeget szerintem, aki nincs a top mezőnyben. Mert akik ott vannak, már nem is nagyon rajzolnak képregényt, mert nem kell nekik. De ők szinte kivétel nélkül stílusbajnokok. Vagy elcsórták valakiét, variáltak kicsit rajta és simán sikeresek vele. Hahaha.
Én se tudom mi a kulcsa a dolognak. Tényleg nem. Küzdök és bízva bízok.
Már készítettünk veled egy interjút itt a Geekzen 2011–ben, azóta pedig már eltelt pár év. Hogyan látod, mi változott azóta a szakmai életedben?
Sok minden. Válogatósabb vagyok, és kevésbé megyek a magam feje után. Nem állítom, hogy tökéletesen és tisztán csak munkaként kezelem, amit csinálok, de közeledek hozzá. Emellett nem ölöm magam annyit a munkával: lettek kis trükkjeim, meg sokat tanultam, úgyhogy ezekkel lehet gyorsítani a folyamatot, így van némi szabadidőm is. Plusz kompromisszumképesebb lettem, és sokat segít a háttér is: a kiadó, a Cloud9Comix, akikkel a legtöbbet dolgozom, nagyon odateszik magukat, tényleg keményen dolgoznak minden kis sikerért, és az ügynökség, a Space Goat is egy egész érdekes, új tapasztalat.
Ami nagy változás, hogy szerintem elég sokat dolgozok azon, hogy minőségi terméket adjak ki a kezeim közül. Nyilván még megvannak bizonyos nem tetsző bizonytalanságaim, de azokkal is fejlődök, és kapok rájuk szakmai tanácsot bőven. Emellett elkezdtem scripteket írni és van is rá érdeklődés, ami remek dolog. Még ha sose jelenik meg egyik vagy másik munkám, akkor is szívesen foglalkozom ezekkel, és egész jól is megy. Szóval teszem a dolgomat, mint mindig, csak közben nyilván érek.
Nemrégen jelent meg a legújabb munkád, a Trail című képregény első füzete. Mit érdemes tudnunk róla és hogyan lehet hozzájutni az érdeklődőknek?
Ez egy sok tekintetben nagyon különleges projekt. A Cloud9Comix első commissioned kötete. Méretében is nagyobb és hosszabb, mint a szabvány amerikai, 22 oldalas havi számok. Kéthavonta fog megjelenni egy-egy újabb kötet, emellett technikailag is kihívás, mivel ink-wash, magyarul lavírozott tus alapokat készítek, amiket utólag digitálisan színeznek ki. És megkaptam a címlapok készítésének is a lehetőségét, ami egy teljesen más, jóval árnyaltabb folyamat, mint a belső oldalak megrajzolása. A történet maga pedig két szálon mozog: egyrészt Marco Polo, másrészt egy kincsmentő társaság, a Trail ötös fogatának a történetét követjük - utóbbiak Polo nyomában járva kutatnak.
A helyszínek valósak, a különféle történelmi emlékekkel egyetemben. Rengeteget kutatunk, hogy minden, beleértve Polo kalandjait, olyan legyen, amilyen a valóságban lehetett. Ben Slabak végzett egyiptológus, én meg diplomás antropológus vagyok, ami erre eleve rátesz még szemléletmódban is. Néha talán túl precíz is a munkafolyamat. De szépen-lassan haladunk vele. Nagyon érdekes, kalandos és csavaros történetről van szó, ami sok tekintetben emlékeztet az Indiana Jones-sztorikra, de van egy másabb típusú varázsa is: modernebb és európaibb, rengeteg vonatkozásban közelebb áll a valósághoz.
A rajzolással a harmadik szám első oldalainál tartok. A második számban felpörögtek az események, amik ebben folytatódnak. A kötet annyiban is érdekesség, hogy minden oldala full bleed panelt is tartalmaz, ami történeti szempontból lényeges elemeket emeli ki. Egyszóval vezeti a szemet. A végükön pedig mindig lesz egy hosszabb- rövidebb art melléklet és valami kis reklámajándék. Az első számban például egy poszter középen.
Egyébként készül belőle nyomtatott és digitális verzió is. A digitális verziót a cloud9comix.com oldalon a webstoreban lehet megtalálni: 1,99 dollárt kell letenni érte és vihető. A nyomtatott verzió első kötete 7,99 AUD, a további nyomtatott számok pedig 2,99 AUD-ért lesznek majd elérhetőek, de applikáción keresztül is olvasható. Az androidos alkalmazás pedig pár héten belül frissített állapotban lesz elérhető.
Mennyiben más egy ausztrál kiadónak dolgozni, mint a Cloud 9 Comix?
Lazább, mint az amerikaiak, barátságosabb a légkör. De keményen dolgoznak azon, hogy haladjanak a kijelölt úton. Emellett pedig klasszul meg lehet velük beszélni a dolgokat. Ben Slabak, mint író, ritka típus: önkritikus és rugalmas. Tényleg mindent elkövet, hogy jó legyen az anyag, ami kikerül a kezünkből. Az, hogy a kiadó szerintem valamivel professzionálisabb módon gondolkozik önmagáról, mint sok kis amerikai kiadó, akikkel dolgoztam, már egy egyéni történet. Inkább több munkát tesznek bele valamibe, lelkesebbek, és nem a profitra hajtanak minden áron.
Szóval ez a képregényed digitális formában is megjelenik. Hogyan látod az e-képregénykiadás jövőjét?
Bár készül a Trailből nyomtatott verzió (a hat számból pedig majd egy gyűjteményes kötet), a fő platform valóban a cloud9comix.com és az applikációs oldalak, ami szerintem egy jó dolog. Több mindenkihez eljut, hiszen comic store-ba nem minden képregény olvasó jár el, de applikációt sokan töltünk le, és a mostani, digitális világban, ahol már felnőtt egy nemzedék, aki ezeket napi rutinnal tudja használni, praktikus megoldás így eljutni az olvasóhoz. Én a digitális pártján állok, annak ellenére, hogy többnyire klasszikus technikával dolgozom, ami nyomtatott formában szép igazán. Digitálisan azonban több lehetőség van arra, hogy jobban megnézze a rajzokat az olvasó. Hiszen ezért veszi a képregényt sok ember: a szép rajzok miatt. És a Trailben épp ez a jó: a két stílus találkozott, az action-adventure téma a klasszikus lavírozott rajztechnikával. És ez a kettő pont illik egymáshoz, és jó a végeredménye.
Amikor a jelenleg francia képregénypiacra dolgozó Igor Kordey hazánkban járt, azt mondta, hogy a képregényiparban a határidők betartása a legfontosabb a kiadó számára. Éppen ezért sokkal többre értékelik, ha kevésbé részletes és kidolgozott az oldal, de elkészül határidőre, mintha jobb minőségű munkát ad le a rajzoló, de több időbe telik. Hasonlót tapasztál te is a munkád során?
A határidő a legfontosabb, ez tény. És egyben ez a legfrusztrálóbb. Emiatt dolgozok össze olyan kollégákkal, akik megbízhatóak, és így tudunk vállalni rövid határidős, vagy összetettebb munkákat is. De szégyen, nem szégyen, nálam is volt már olyan, hogy a rohanás miatt elkezdett szétperegni az oldal, egyre elnagyoltabb lett a végeredmény. A Trail első számában is volt olyan, amikor már konkrétan szenvedtem: túl sok mindent kellett egy oldalban összefoglalni, mert rohanni kellett. Kifogása mindig mindenkinek van. Igazából ezekkel a helyzetekkel szerintem senki sem tud nagyon mihez kezdeni. Sietni kell, ezt tudom letenni az asztalra, ez van. Jobban járok, ha megbékélek vele.
Lehet asszisztenssel vagy akár többel együtt dolgozni, ha van rá keret, az is egy megoldás rá, vagy tágabb határidővel dolgozni, ha lehet. De aki elkezd mindent speedartban nyomni, annak a vége az, hogy a közönsége kezdi el szétcincálni az illetőt. Mert a kiadó elfogadja, hiszen sietni kell a nyomtatással, de ha a közönségnek nem tetszik, a végén a rajzolón csattan az ostor és mehet, amerre lát. Szerintem fontos, hogy mérlegeljük, mi a prioritás és valahogy próbáljuk meg megtalálni a középutat. Ez mindig az adott munkától függ. Akár olyat is lehet, hogy a könnyű részeket a végére hagyjuk. Tényleg, mindenki maga dönti el, miként lehet ezt megoldani.
Épp a minap beszéltem egy kollégával, aki emiatt került rossz helyzetbe. Lassú, akivel dolgozik, ezért lekésik a határidőket, és a kiadójuk egyre türelmetlenebb, nyilván teljes joggal. Ezt így nem lehet csinálni, főleg, ha komoly olvasótáborral bíró, nagy mennyiségben legyártott és kiadott munkáról van szó. A kicsiknél lehet késni pár napot, egy- két hetet megbeszélés alapján. Volt olyan, hogy elestem és bevertem a könyökömet annyira, hogy nem mozdult rendesen a karom, ilyenkor adnak egy hét szünetet. Vagy, ha beteg vagyok, nálam ez sajna általában igencsak huzamos idő, amikor fellángol, akkor csökkentünk a tempón. De ez is szerkesztőtől, sorozattól és végül is a bevételi körülményektől függ. Én emiatt is kedvelem a kiskiadókat: nem akarnak lehetetlent. És nem telhetetlenek.