Talán az egyik legnagyobb dicséret, ami egy könyvet érhet, hogy nem fér bele semmilyen skatulyába: az Óraverzum pedig hol túl nagy (ez még csak a szó szerint világrengető eseményeket felölelő történet első kötete), hol túl kicsi (a Tengely több bolygója is kibontásra vár még), hol 17. századi francia színdarabnak tűnik népes szereplőgárdájával, hol bő vérrel locsolt rémtörténetnek, talán gyerekeknek szól, de mégis inkább talán felnőtteknek, egy kicsit gőzpunk is, egy kicsit meseregény, Jules Verne fejéből is kipattanhatott volna, vagy akár Neil Gaimanéből, humora finom, abszurd, fekete, sőt néhol meglehetősen alpári is.
Külön-külön a részei nagyító alatt talán azonosíthatóak, ha megfelelő kontextusba helyezzük őket, ezek az alkotóelemek azonban összességükben valami furcsán-friss, igazán egyedi kevercset alkotnak. A legszebb az egészben, hogy mindez nem valami külföldi sikerkiadvány fordítása, hanem egy elképesztően eredeti és jó értelemben elborult képzelettel bíró magyar író második könyve. Itt a Geekzen már a kezdetektől szemmel követtük Lakatos István pályafutását az első rövidebb lélegzetű képregényeitől a hamar népszerűvé vált Lencsilányon keresztül a Dobozvárosig, és bevallottan mérhetetlen örömmel tölt el minket a méltán megérdemelt kritikai sikere.
Az Óraverzum Pratchett Korongvilágához hasonlóan formabontó alakkal bír: egy óriási, függőleges gépezet, akár egy gigantikus asztrolábium, aminek a karjain teljes planéták csüggnek, forognak és keringenek. A szerkezetet mozgató Világgép teremtői, a mitikus Építők magukra hagyták az Óraverzum népeit, akik a Tengelyt körülvevő légen keresztülvitorlázó, gőzzel hajtott hajóikkal képesek meglátogatni a környező bolygókat. Ezeket pedig igen színes népség népesíti be: a vadregényes, sárkányok lakta Petar lovagjai, a Seon pulykákon nyargaló huszárjai, a kolostoraikban elmélkedő Tengelyesek és Organikusok szerzetesrendjei, a mocsaras Sigimer zsémbes aprónépe, a sivatagos, napközeli Mongus zöldbőrű vadjai és a talapzatot alkotó Arbor titokzatos szörnyetegei.
A nyolcéves Mirkó királyfi az őrült nagyapja által feldúlt és elszegényedett Seon ősi és gormenghastosan labirintusszerű Fellegvárában éli mindennapjait, amik kolbászelcsenésből, piszkos alsógatyák babgulyásba csempészéséből és úgy nagy általánosságban hivatásszerűen űzött csínytevésekből áll,nak amíg meg nem kezdődik a légfellérek időszakos vonulása. Ez a ritka látványosság az Óraverzum minden részéből vonzza a látogatókat, és jelentősen felbolygatja önjelölt feltaláló nagynénje, Szaffi, önkéntes száműzetésbe vonult, iszákos királyi édesapja, Pongrác és hű komornyikjuk, Jeromos úr életét. Mirkó hamarosan a Holdra utazik a sima modorú Kökényessy Talabér cirkuszi társulatának, vagyis Szenzációs Színészkebelzetének segítségével, hogy ott tanúja legyen egy olyan katasztrofális eseménynek, amely alapjaiban változtatja meg nem csak az ő, hanem az egész Seon lakosságának életét.
A felvezetés meglehetősen komótos, a történet csak a könyv felénél-kétharmadánál indul be igazán, azonban ott már olyan nyaktörő iramot diktál, hogy nagyon kell kapaszkodni, a mélybe ne zúgjunk a gőzléghajó fedélzetéről. Mindez egyrészt némileg véletlen (hiszen menetközben derült ki, hogy a Kisgömböc-szerűen dagadó cselekmény túltüremkedik az önállónak tervezett kötet keretein), másrészt nagyon is tudatos, Lakatos ugyanis zseniális, apró, az Óraverzum fantasztikus világát színesítő történetecskéket szór el a könyv lapjain.
Ki ne olvasna szívesen a Seon sajátságos faunájáról, amelyben ugyanúgy megférnek a robbanással szaporodó nyulak, mint a szuicid hajlamú mókusok, esetleg a történelméről, a kétfejű, Első és Első Percel király életéről, netán Sörtés Veron királykisasszonyról, akit medvének néztek, és sajnálatos módon véletlenül agyonlőttek egy vadászat során? Kit ne érdekelne, hogy a Sajátságos Erdő úgy kapta a nevét, hogy felfedezője ugyan kikiáltotta a választott nevet szolgájának, mielőtt örökre eltűnt volna az ősfák között, de amaz együgyűségében azonnal elfelejtette, vagy miként segített Darukezelő Derék Dávid két különböző bolygón élő, egymásért epedő szerelmesen?
A regény hangulatán rengeteget dob a hóbortos szereplők sereglete, például a nagyeszű Fülep úr, akinek ugyan nincsen felsőteste, ellenben a feneke helyén van a feje, vagy a traumatikus eseménytől meghibbant Lujza udvarhölgy, aki mindig magánál tartja elhunyt barátnőjének leszakadt, preparált kezét, valamint az olyan patinás hangzatú szólelemények, mint a légfellér, a bádoglegény, a felhőc vagy a képmozgony. Lakatos humora meglehetősen sajátságos, néha meglepően hirtelen gravitál az abszurdból az alpáriba, de képes akár egy vérfagyasztóan horrorisztikus jelenetbe is őszinte vigyort lopni:
- Mi történt azzal az emberrel, akire ráfröccsent az emésztőnedv?
- Meghalt. Átégette az arcát, egészen az agyáig. Tomasnak hívták. Szerette a borsólevest és a könnyed komédiákat. Néha ledér nőket festegetett.
Míg a Dobozvárost az unokanővérem általános iskolás kislányán teszteltem, és ő borzasztóan elégedett volt vele, az Óraverzum esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet - ez pedig egyszerre szolgál a javára és a hátrányára is: felnőtt és gyerek egyaránt megtalálhatja a számítását az utóbbi évek egyik legegyedibb regényében.
