Sajnálatos módon még a legnagyobb zsenik is megöregednek, és egy idő után már képtelenek megújulni vagy legalább a tőlük megszokott nívón alkotni. Más kérdés, hogy ez a rajongókat nem feltétlenül zavarja, mert a Mester még képes rutinból hozni a régi manírjait, miközben neki magának sem tűnik fel, hogy önmaga epigonjává vált.
Bevallom, amikor kezembe került a Raylan, Elmore Leonard utolsó regénye, arra tippeltem, hogy kedvenc krimiszerzőm is erre a sorsra jutott vénségére. A Raylant direkt azért írta meg, hogy a saját korábbi regényéből adaptált Justified (A törvény nevében) sorozatnak további muníciót biztosítson, és ez, mármint, hogy megpróbálta kiszolgálni a tévés kollégák ízlését, több szempontból sem tett jót a könyvnek.
A magyarul most megjelent, 2005-ben íródott Gengszterek földjén ellenben nagyon szépen tanúsítja, hogy Leonard még a nyolcvanhoz közel is képes volt egy fénykorát idéző dolgozatot letenni az asztalra, sőt még meg is lepni a publikumot (pedig vele szemben ilyen elvárások nem voltak, lásd bővebben: itt.) Több szempontból is kuriózum ez a regény, egyrészt nem krimi a műfaja, másrészt nem a jelenben játszódik, de nem is a klasszikus westernkorszakban, mint Leonard korai könyvei, hanem a '30-as években, a szesztilalom idején, valahol Oklahoma és Kansas City környékén. Ez Bonnie és Clyde, John Dillinger és Baby Face Nelson kora (a könyv szereplői természetesen róluk is diskurálnak), ekkoriban Amerikában állítólag egy orvosra 10 bankrabló jutott.
A Gengszterek földjénben minden van, ami egy szabályos gengszterregényhez kell, nagymenő rendőrbíró, elborult agyú bankrabló és egy tűzközelből figyelő bűnügyi tudósító, illetve egy helyi érdekű femme fatale, de Leonard csak annyira tartja be a műfaji szabályokat, mint mondjuk a Coen-tesók – a külsőségek szintjén. A kvázi főhős, Carl Webster mindenben megfelel a leonardi értelemben vett menőség kritériumainak – még hibátlan „eredettörténete” is van: egy vegyesboltban összefut a kor egyik sztárgengszterével, aki előbb elveszi a kis Carl jégkrémét és belenyal (!), majd agyonlő egy fegyvertelen rendőrt. Tíz évvel később Carl, immár rendőrbíróként, újra találkozik a gyilkossal, akivel kapcsolatban ennyi idő után is az a legélénkebb emléke, hogy anno beleragadt a bajszába az orvul lenyúlt barackos fagylalt.
Tele van a történet hasonló, triviális részletekkel, korabeli popkulturális utalásokkal, vagyis Leonard pont úgy írta meg, mint a kortárs regényeit, mégsem anakronisztikus a stílusa. A könyv mögött nincs olyan alapos kutatómunka, mint a spanyol-amerikai háború idején játszódó Cuba Libre mögött, de maximálisan meggyőző a miliő. Leonard a korszakra jellemző hírnévkultuszt boncolgatja a szereplők motivációin keresztül: a főhős, Carl ügyesen építgeti a saját mítoszát, gyárt például egy saját catchphrase-t („Ha elő kell vennem a fegyverem, agyon is lőlek”; eredetiben: „If I have to pull my weapon, I'll shoot to kill”), mintha nem is az igazságérzet, hanem a hiúság vezérelné; az említett femme fatale kamaszként arról álmodozik, hogy a kor sztárbankrablójának szeretője lesz; a pszichopata Jack Belmont pedig nyíltan a „public enemy no.1” címre pályázik.
A másik, illetve sokadik kuriózuma a regénynek a darabossága, vagyis hogy nincs benne klasszikus dramaturgiai építkezés, eljutunk persze A-ból B-be, kapunk egy rendes akciófinálét is, de inkább epizodikus a szerkezet, mintha Leonard már itt is sorozatban gondolkodott volna. A párhuzam egyértelmű: a Gengszterek földjén a '30-as évek Justifiedja, Carl Webster van olyan jó arc, mint Raylan Givens, és Jack Belmont se kevésbé izgalmas figura, mint Boyd Crowder. Ha az FX csatorna az idén véget ért Justified után maradt űrt szeretné kitölteni valamivel, nem kell sokat keresgélnie.
Eredeti cím: The Hot Kid, fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2015, 290 oldal
