Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja - Ha megbuherálod az időfolyamot, jön a világvége

A folytatásokat szeretjük is meg nem is. Az olvasottsági, illetve a nézettségi adatok azt mutatják, hogy a sikeres könyvek/filmek második részének általában hajlandóak vagyunk bizalmat szavazni, elvégre kellemes és biztonságos érzés a már megismert és belakott univerzumokba visszalátogatni. A futószalagon gyártott franchise-ok, sequelek és prequelek korában viszont jogosan vagyunk bizalmatlanok, ha azt gyanítjuk, hogy az író / rendező épp robotpilóta üzemmódba kapcsolva kiexploitálni készül saját magát.

Markovics Botond, alias Brandon Hackett, a magyar sci-fi szcéna talán legígéretesebb tagja először vetemedett arra, hogy folytatást írjon, Az időutazás tegnapja ráadásul alig egy évvel Az időutazás holnapja után került a könyvesboltokba, ami a villámkezű – ez itt most nem dicséret akar lenni – Nemere mester országában nem feltétlenül biztató előjel. Hackett minden eddigi dolgozatában előállt valami olyan súlyosan elborult – és újszerűnek ható – koncepcióval, amivel kompenzálni tudta az apróbb dramaturgiai és stilisztikai hiányosságait. A kulcskérdés ebből kifolyólag most az volt, hogy marad-e az első részben saját maga által kijelölt határok közt, miközben emeli a tétet, vagyis hagyományos folytatást készít-e.

Nos, nem. Nagyon nem.

időutazástegnapja

Az időutazás tegnapjának létezése a jelen tér-idő kontinuumon belül maximálisan indokolt, vagyis ugyanolyan, teljes értékű Hackett-regény, mint a korábbiak, és ambícióit illetően sem adja semmivel sem alább. Ténykérdés ugyanakkor, hogy önálló fogyasztásra kevéssé alkalmas, az előzmények ismerete ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy be tudjunk kapcsolódni a történetbe. (Ez egyben azt is jelenti, hogy mostantól kezdve szórványosan előfordulnak spoilerek az első könyvre vonatkozóan.)

Az előző rész tartalmából röviden: feltalálódik az időutazás, ennek következtében a linearitás megszűnik, az időfolyam minden pillanatát folyamatosan átformálják az időutazók által előidézett változások, ami rövidtávon a világ végét jelentheti, közeleg ugyanis az „összeomlás” pillanata. (A túl sok változást nem bírja az univerzum processzora, vagy valami ilyesmi.) Tudósok egy csoportja Entrópia néven olyan mikrouniverzumot hoz létre, amely kívül áll az időfolyamon, és azon dolgoznak, hogy elodázzák vagy megakadályozzák az összeomlást, miközben egy rivális gonoszember, Donald Haugen külön bejáratú, időn kívüli dimenziót hoz létre, ahol saját kultuszát építi rendületlenül. A fináléban kiderül, hogy az ún. időglobin-technológia segítségével vissza lehet menni az időutazás feltalálásának napja elé, Beregi Bálint, a kvázi-főhős így tud lépéselőnybe kerülni Haugennel szemben, de az összeomlás kivédéséhez így sem jutnak közelebb.

Az időutazás tegnapja ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész leteszi, de ha esetleg arra tippelnénk, hogy kevés új infót kell megemésztenünk, akkor tévedünk. Nagyon tömény az első pár oldal, de aztán helyére kerül minden, Hackett az egyik új főszereplő-narrátor, a fiatal Rebeca Szatosi segítségével mutatja be a szép új világot, amelyet már Haugen és lánya, Octavia formál a saját képére, de még mielőtt kiteljesedhetne az 1984-párhuzam, sebességet vált a történet. Haugenék megszerzik az időglobin-technológiát, amelyről az első regényben csak annyit tudhattunk meg, hogy még Bergiéknek sincs fogalmuk róla, honnan származik, csak gyanítják, hogy egy idegen civilizáció, a Maxwell-démonok ajándéka lehet.

A J.J. Abrams-Lindelof páros erre a rejtélyre fel tudna húzni egy minimum hat évados sorozatot, Hackett ellenben nem szarako fekáliával görget: fergeteges tempóban adagolja a válaszokat és az újabb kérdéseket szülő WTF-momentumokat. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a Maxwell-démonok már a könyv első harmadában tiszteletüket teszik, és ezzel – majdnem szó szerint – új dimenzióba, de legalábbis nagyon más fénytörésbe kerül a sztori. Az összeomlás várható időpontja közben még előrébb kúszik – az időfolyamba történő, minden korábbinál radikálisabb beavatkozásoknak ez a mellékhatása –, az egyre közelebb lopódzó világvégénél pedig nehéz is lenne komolyabb feszültségforrást és ún. urgencyt kitalálni.

Mintha az idegen civilizáció létét és sajátos működését nem lenne elég feldolgozni, Hackett Az időutazás tegnapjában is bedob egy új ötletet, ami tökéletesen kapcsolódik a korábbi regényeiben már boncolgatott transzhumanista ideákhoz. Ez a közös tudat lehetősége, ami persze nem az ő kreálmánya, de amilyen narrációs technikával ennek a működését bemutatja – két különféle verzióban is –, azért minimum jár a taps. Szintúgy bravúros az időrelativitással való játszadozás, ami már az első részben is szerepet kapott, de itt még frappánsabb dramaturgiai megoldásokhoz vezet. (Ha ez így túl homályos, tessék a Nolan-féle Eredet időjátékaira gondolni, és azt beszorozni sokkal.)

Az első részhez hasonlóan ez sem hibátlan könyv, akadnak darabosabb párbeszédek, és itt sem jut tér, illetve idő arra, hogy még jobban belelássunk a szereplők fejébe. Nem egy lélektani drámát óhajtanék, de talán nem csak az lehet izgalmas, ha az általunk ismert világ szinte összes (fizikai és egyéb) törvénye megszűnik, de az is, hogy miként lehet ezt ép ésszel feldolgozni. Az időutazás tegnapjának ez az aspektusa kevésbé meggyőző, „csak” minden más szempontból magaslik ki a mezőnyből.

Az időutazás tegnapja
Agave, 2015, 346 oldal

időutazástegnapja1

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!