Az utóbbi évek kétségtelenül egyik legérdekesebb és leglelkesebb képregénye a magyar Mad Maxnek aposztrofált Café Postnuclear, ami sok hányattatás után nyert igen tetszetős formát. A szépreményű (bár mostanra már többen azt mondanák, hogy szépemlékű), de legalábbis a maga módján mindenképpen úttörő Random, az első virtuális, vagyis csak elektronikus formában létező magyar képregénymagazin debütáló számában találkozhattunk először Szűcs Gyula és Budai Dénes posztnukleáris Magyarországával.
Mint ahogyan az elképesztően népszerű Fallout videojátéksorozat egy sosem létezett hatvanas években játszódik, úgy a Cafe Postnuclear egy hasonlóan sosem létezett, nyolcvanas években atomháború martalékául esett Kárpát-medencében kezdi a történetét. Egy olyan világban, ahol a maradék vízért, üzemanyagért és pacalért rozsdás Skodákban, Ladákban és UAZokban vívják az élet-halálharcot, ahol a budavári gyógyfürdők hidropapjai, Siófok csencselői és a bibliakör kannibáljai nagyszerűen, ha nem is békésen, de megférnek egymás mellett, a szerzőpáros egy olyan ismerősen nosztalgikus, de mégis fantasztikus elegyet hozott létre, amely láttán a posztapokaliptikus zsáner rajongói elégedetten csettinthetnek.
A kezdeti, fekete-fehér verzióhoz képest szövegileg
és képileg is alaposan átdolgozott képregényen bizony meglátszik a
belefektetett rengeteg munka. Szerelemgyerek ez, ráadásul szerencsés csillagzat
alatt született, hiszen az író hosszas kilincselés után, de talált magának
kiadót, plusz olyan helyzetben is volt, hogy műve megkaphassa az annak
kijáró reklámot és ismertséget, amire más magyar képregényeknek vajmi kevés
esélye kínálkozott (talán az egyetlen szomorú sorsú Kittenberger kivételével). Mindennek
köszönhetően ez a posztapokaliptikus hommage frankofón
képregényeket meghazudtolóan gyönyörű kiadásban, keménykötésben, stílszerűen
rozsdamarta, barnás színvilágú köntösben jelenhetett meg.
Budai Dénes már a saját szerzői munkájában, a Gépjáróműben is bemutatta, hogy remekül ábrázol gépeket és épületeket, és ezt itt két fantasztikusan jól sikerült duplaoldalas képen is bizonyítja, de a karakterekkel már nem bánik ilyen magabiztosan. A képregény nyelvének használata is döcögős egy kicsit, a panelek elrendezése, a néhol felesleges „kameraállások” és a keveredő, az olvasót összezavaró síkok rontják el az összképet. A szövegkönyvvel is vannak gondok, suta, csikorgó és helyenként erőltetetten keménykedő dialógusok és monológok homályosítják el az egyébként ötletes és az utalásokban lubickoló történetet. Egy helyütt érthetetlen módon a prológushoz hasonló szövegfolyam veszi át az egyébként képregényes panelekben és szóbuborékokban folyó párbeszéd helyét, majd ugyanolyan hirtelen vált vissza, mintha mi sem történt volna.
A múltbéli „termékelhelyezések” és popkulturális
utalások rendkívül szórakoztatóak, az orionos póló, a Commodore játékokkal csencselő Golan-Globus fivérek, a szürkemarhán lovagló marcona alakok, a
Symphoniát szívó és Cézár konyakot vedelő gazfickók nagyszerűek, de egy ponton
ez az igyekezet átbillen a másik oldalra, és feláldozza a koherens történetet a
nosztalgikus utalásvadászat oltárán.
Noha úgy tűnhet, hogy a Cafe Postnuclear nem nyerte el a tetszésemet, ez egyáltalán nem így van: rendkívül örülök annak, hogy megszülethetett, főleg, hogy ilyen kivételes formában. Nagyon sokaknak fog örömet okozni az én generációmból (és a kötet végén található függelék talán a nálam fiatalabbaknak is segíthet), így azt gondolom, a célját mindenképpen elérte. Mint képregény viszont számtalan sebből vérzik, és valószínűleg az ebben a médiumban szerzett viszonylag kevés tapasztalatnak tudható be. Mindennek ellenére nagyon remélem, hogy lesz folytatása a kötetnek, és egy ennél érettebb, összeszedettebb és nem kevésbé szórakoztató történetben találkozhatunk újra Kovács Jánossal és Szűcs Judittal, amint a Balaton kiszáradt medencéjének porát szelik egy széttuningolt, páncélozott ZISZ 110-essel.