Ha eddig esetleg nem tudtuk volna, hogy egy film,
sorozat, regény stb. megítélését jelentős részben az elvárásaink határozzák
meg, akkor Az éhezők viadala (az
olvasható és a nézhető verzió egyaránt) elég látványosan igazolja ezt a tételt.
Suzanne Collins kamaszlányokra kalibrált regénytrilógiája már a megjelenés
idején sem tűnt a világirodalom csúcsteljesítményének, aki viszont Alkonyat-mélységű trilógiára számított, kellemesen csalódhatott. A
Battle Royale-ihletésű disztopikus kalandregényben Collins komolyabb és
komorabb témákat pendített meg, mint a magát szintén betegre kereső Stephenie Meyer;
a tinicélközönség végül is nem sűrűn kap olyan hősnőt, akinek az elnyomással, a
diktatúrával és a nyomorral kell(ene) leszámolnia.
Az első könyv filmverziója ehhez képest csalódás volt – minden kreativitást és ambíciót nélkülöző szolgai adaptációval próbálták kiszúrni a rajongók szemét (nem mellesleg: sikerrel). A folytatást ehhez képest a lecserélt Gary Rosst váltó Francis Lawrence karakteresebben rendezte meg. Az éhezők viadala: Futótűz még így sem lett több egy korrekt B-kategóriás blockbusternél, de okot adott a reménykedésre, hogy talán a fináléra sikerül valami maradandóbbat alkotni. Nem sikerült, a kettéosztott befejezés első felvonása sajnálatosan picsogós lett. A könyveredeti ismeretében viszont megkockáztattam ugyanitt egy merész jóslatot: „ami Az éhezők viadala fináléjának első részéből kimaradt (feszültség, akció, vér és gyilok), az majd benne lesz a folytatásban.”
A pofára esés ezek után nyilván garantált volt. Lawrence (a rendező, nem Jennifer) ott folytatta, ahol abbahagyta (ami tényszerűen is igaz, mert a két részt egyszerre forgatták le), semmivel sincs több feszültség, dráma vagy katarzis a másodikban, mint az első részben. Lawrence (nem csak a rendező, Jennifer is) teljesen autopilótára kapcsolt, és egyszerű iparoslogikával nézve igaza is van: ha a közönségnek ennyi is elég a boldogsághoz, minek strapálja magát?
Felhozhatná mentségére a lyukakkal gazdagon kidekorált forgatókönyvet (Collins harmadszorra is ellövi ugyanazt a poén: Katnissnek megint gyilkos akadálypályákat kell teljesítenie, miközben a csapatával a Kapitólium ellen vonul), de meg sem próbálja kompenzálni valamivel a sztori hiányosságait. A Barátok közt dialógusainak rétegzettségét és természetességét idéző párbeszédeket többnyire vágás-ellenvágás formában izgulhatjuk végig (= mindig azt mutatja a kamera, aki beszél), és a földalatti mutánstámadást leszámítva az akciójelenetek is kifejezetten laposak. Még az sem működik, ami a finálé első részében igen: a sztori miatt ott indokolt volt, hogy a film 90%-a sötétben játszódik, itt, ahol feljönnek a szereplők a föld alól, már nem az. Annyira szürkésfekete a képi világ, hogy sokszor kifejezetten megterhelő a vásznat nézni, és ezen a 3D-szemüveg sem segít.
Az éhezők viadala: A kiválasztott 2. rész persze csak ahhoz képest csalódás, hogy akár a sorozat legjobb része is lehetett volna. Így csak az kapják a regény rajongói, amit megérdemelnek.