TÖBB ÉVE FUTÓ SOROZATOK
The Americans (harmadik évad, FX)
Az amerikai kertvárosi álomba beépült szovjet kémek hidegháborús drámája kriminálisan kevéssé ismert és méltatott sorozat – pedig az utóbbi évek egyik legjobbja, mi több, évről évre egyre jobb. A Matthew Rhys és Keri Russell alakította, nem ellenséges terepen akciózó, hanem ellenséges terepen élő házaspár titkos küldetéseket teljesít Moszkvának, miközben nyomoz utánuk az FBI, és próbálják egyben tartani igazi gyerekekkel „terhelt” hamis életüket is – és a The Americans leginkább ez utóbbiról szól. Persze bőven megvannak benne a kémthrillerek izgalmai, intrikái, fordulatai és akciói is, de a fókuszban a kényszerből alakult, feszültségekkel és szükséges hazugságokkal, ugyanakkor azonban szeretettel is teli házasság áll, amelyet egyfolytában ostromolnak külső és belső körülmények egyaránt. A harmadik évad már a szüleik igazi munkájáról mit sem sejtő gyerekekre koncentrált, és torokszorító, sokkoló pillanatokkal emelte be a sorozatot az örök klasszikusok közé. A kérdés pedig továbbra is adott: mire elég egy pici család meghitt egysége két világpusztító arzenállal felszerelt szuperhatalom birkózásának roppant árnyékában? (Negyedik évad márciusban.) (Rusznyák Csaba)
Banshee (harmadik évad, Cinemax)
Vannak filmek és sorozatok, amik egy pillanatig sem akarnak többnek látszani, mint amik. Na, a Banhsee ezeknek egy tökéletes példája. Immár 3 évada folyamatosan csöcsöket mutogat, és telefröcsköli a néző pofáját vérrel és egyéb végtagokkal. Emellett pedig fel tud mutatni egy rettenetesen fontos értéket: mindezt végig szórakoztatóan teszi. A sztorinak persze megvannak a maga korlátai, és ezt a készítők is pontosan tudják, így aztán idén áprilisban műsorra tűzik az exsittes kamu seriff kalandjainak lezáró fejezetét. Az azonban elvitathatatlan, hogy az elmúlt években tévés frontján a Banshee volt a legbűnösebb szórakozás. (Negyedik és utolsó évad áprilisban.) (TheBerzerker)
Bron (harmadik évad, DR1/SVT1)
A Híd második évada meglehetősen nagy drámai felütéssel ért véget. A főszereplő Saga Norén élete némileg új irányt vett, és a sorozat harmadik évadában új társat kap maga mellé. A recept maradt a régi, a középpontban álló bűncselekmény mellett azonban jóval több drámai hangsúlyt kap a nyomozónő karaktere. Kiderül múltjának pár apró részlete, megjelenik az anyja, és a megoldandó bűneset során rá nehezedő nyomás alatt lassan összeroppanni látszik. A sorozat felépítése összetettebb, karakterközpontibb, és hiába tűnik megtorpanni a kezdeti lendület és a melankólia, a Híd még mindig az idei év egyik legjobb krimisorozata volt. (Jelenleg nem tudni, lesz-e negyedik évad.) (TheBerzerker)
Game of Thrones (ötödik évad, HBO)
Az egyik legszélesebb körben követett mozgóképes geekgazmus igazán megérdemli a helyét a legjobbak között, főleg, hogy az ötödik évadra sikerült valódi nagyágyúvá - bocsánat, ballisztává - fejlődnie: míg az első szezon csatajeleneteit jótékony homály fedte (nem úgy a kebleket), addig az új széria nyolcadik része nagyobb moziélményt nyújtott, mint az elmúlt év jó pár szélesvásznú alkotása. Grandiózusságban, a tétek emelkedésében, fordulatokban nem volt hiány, még úgy sem, hogy érezhetően vissza kellett venni a mozgatott szálakból, így, hogy a Martellek is bekerültek a képbe. Sajnos rövidke időre csupán, és csak az HBO tudja, hogy Doran Martell szerepe itt véget is ér, vagy a könyvekhez hasonlóan ászt villant majd - hiszen egy másik fontos mérföldkövet az jelentett, hogy már sokkal bátrabban és tudatosabban módosítottak az eredeti sztorin, több ponton leválva arról. Ami viszont nem tenne jót a Trónok harcának, ha az egyre késő hatodik könyv esetleges spoilereinek megőrzése végett egy filler-évadot nyomnának le a torkunkon. A Hét óvjon ettől! (Áprlisban jön a hatodik évad.) (Desrix)
The Knick (második évad, Cinemax)
Hajlok rá, hogy a The Knicket ne csak az idei, hanem az utóbbi, mittudomén, tíz év egyik legjobb, legeredetibb sorozatának nevezzem. Steven Soderbergh megfosztotta a kórházi szériákat azok minden kliséjétől, és pőrén visszalőtte a tematikát a századforduló New Yorkjának kokainban, kísérleti műtétekben, korrupcióban, csuromvérben és rasszizmusban tobzódó közegébe. A The Knick nem csupán egy zseniális, de sérült, drogfüggő sebész (Clive Owen élete egyik nagy alakítása) és a körülötte élők (elsősorban a tiszteletért és egyenlőségért – leginkább hiába – küzdő fekete kollégája) meghökkentően nyers személyes drámája, de a korszak társadalmi, faji és egészségügyi viszonyainak kompromisszummentes tablója is. Mindehhez a True Detective első évadát idéző, tökéletesen egységes, mesteri rendezői munka (Sodergbergh jegyzi az összes epizódot – operatőrként és vágóként is) és briliáns zene társul. Abszolút hibátlan sorozat, tökéletes, ritka életszerű lezárással. (A Cinamax akar további évadokat is, de Soderbergh azoknak a javát már lepasszolná másoknak.) (Rusznyák Csaba)
The Walking Dead (ötödik, hatodik évad, AMC)
Milyen Geekz-lista lenne már az olyan, amiből kimarad a The Walking Dead? Nem maradhat ki, popkulturális jelenség, kérem szépen. Nekem különösen tetszik, ahogy a TWD minden egyes új évada próbál rálicitálni az előzőre, és tavaly ősszel olybá tűnt, hogy az AMC nagyon magasra teszi a lécet, amit esetleg a folytatások sínylenek majd meg (óhatatlanul lesz egy pont, amikor a nagyközönség ráun Rickék tortúrájára). Aztán a kezdeti bivalyerős tempójú és valóban izgalmas epizódok után - amibe még az is belefért, hogy megkajáltatták velünk az egyik főszereplő halálát - végül szinte hallható zuttyanással huppant vissza a megszokott medrébe a sorozat. Személy szerint nem bántam volna, ha ki tudják húzni a félév végéig ezt az őrültebb iramot, de nyilván pihit is be kell iktatni, viszont ennyi mézesmadzag után nem ártana, ha megint rákapcsolnának. (A hatodik évad épp téli szüneten van, februárban folytatódik - októberben pedig jön a hetedik évad.) (Desrix)
ÚJ SOROZATOK
Ash VS Evil Dead (Starz)
Az Evil Dead sorozatra „adaptálása” talán az egyik legfélelmetesebb vállalkozásnak tűnt a számomra, és nem a szó legszorosabb értelmében. Egy több mint 30 éves film és koncepció mai viszonyokra szabása és tévébe ültetése kétségtelenül merész vállalkozás. Még szerencse, hogy pont nem ez történt. Az Ash VS Evil Deaden ugyanis kőkeményen érezni Raimi keze munkáját és 30 évvel ezelőtti rendezői stílusát. Burleszk humor, megannyi praktikus effekt, faék komplexitású cselekmény és Bruce Campbell, aki akkor is képes lenne egymaga elvinni az egészet, ha senki más nem lenne benne. Nosztalgia, exploitation és a geekek gyerekkora egyszerre újra a tévében. Imádtam! (A második évadot már berendelték.) (TheBerzerker)
Better Call Saul (AMC)
Az év egyik legjobban várt sorozata volt, és egyben a legnagyobb kérdőjele is, mert hát egy Breaking Bad után ugyan mi a jó úristen értelme van bármiféle folytatánsak/előzmények/spin-offnak/akárminek? Főleg az anyasorozat egy kétségkívül vicces, üde színfoltjával, akiben viszont látszólag keveseknél rejlett kisebb drámai potenciál. De Vince Gilligan már pár rész után kirántotta a Better Call Sault a Breaking Bad árnyékából, és a saját, önálló jogán emelte az év legjobbjai közé: kikerekítette főhőse karakterét, elindította azon az úton, amelynek a végén majd Walter White cinikus, simlis ügyvédjévé válik (a második rész végi sivatagi jelent volt a fordulópont, onnantól tudni lehetett: ez a sorozat kurva jó lesz), környezetét pedig megtöltötte érdekes és izgalmas figurákkal. A Better Call Sault mind vizualitásában, mind szereplőiben, mind történetében ugyanaz az átgondoltság és precizitás jellemzi, amely nagy elődjét is – még az sem kizárt, hogy pár évad múlva a fejére nő. (Második évad februrában.) (Rusznyák Csaba)
Bloodline (Netflix)
A Bloodline középpontjában egy gazdag, köztiszteletnek örvendő floridai család áll, amelynek napsütéses életére rávetülnek a múlt sötét árnyékai. Jó-jó, ez önmagában egyáltalán nem hangzik túl izgalmasnak. De a szenzációs színészgárdával (Mendelsohntól Chandleren át Spacekig mindenki, de tényleg MINDENKI remekel) előadott családi noir tökéletesen szerkesztett, nagyon lassú, mégis nagyon feszült és nyers érzelmektől gazdag drámaként hömpölyög előre. Ahogy a Rayburn família legidősebb fia, egyben fekete báránya hosszú idő után hazatér, és minden régi ellentétet, bűnt és salakot akarva és akaratlanul is felszínre hoz, hogy lassan az egész család beléjük fullad, az alkotók élve boncolják az utolsó rezdülésükig komplex karaktereket, és fokozatosan hámozzák le a gyönyörű almát egészen a belül tekergő férgekig. A noir sötétsége, bűne és szennye pedig meglepően hatásos kontrasztban áll a tengerpartos-napsütéses Florida idilljével. (Második évad tavasszal.) (Rusznyák Csaba)
Daredevil (Netflix)
A szuperhőssorozat, amelyben megvan az a kraft, ami a szappanopera szélén táncoló és mostanra a realistább történetvezetés gyanúját is kerülő Arrow-ból és a bevallottan a könnyedebb, humorosabb vonalat képviselő The Flashből hiányzik. Ahogy az már a leglistánkban elhangzott, ezüsttálcán nyújtja nekünk az év legösszetettebb és legdrámaibb főgonoszát Wilson Fisk személyében, továbbá a legélvezetesebben és legvalószerűbben megkoreografált (sőt, egysnittes!) akciójelenetek kategóriában is megelőzi vetélytársait. Bűndráma és noir eposz komplex, alaposan felépített háttérsztorival rendelkező és saját magukat is megkérdőjelező hősökkel és antihősökkel. A Daredevil a szuperhőssorozatok családjának Vietnamot megjárt, kiégett, de régivonalas becsületkódexhez ragaszkodó legidősebb testvére és fekete báránya, aki csak megmosolyogja a legkisebb fiú letörhetetlen optimizmusát (Barry Allen, itt rád nézek). (Második évad márciusban.) (Nagy Krisztián)
Jessica Jones (Netflix)
Nagyon jó éve volt a Netflixnek, a noirnak és nekünk is: ha azt gondoltuk, hogy a Daredevil tartja a legmocskosabb és depresszívebb tükröt a szuperhőszsáner (és itt nem is kell megállnunk, nyugodtan mondjuk, hogy a mi világunk) valóságának, akkor óriásit tévedtünk. Jessica rendkívül sebezhető és egyúttal kőkemény (csak azért nem gyémántkemény, mert azt már Luke Cage kisajátította magának) karaktere az önpusztítás és a pszichológiai összeomlás legmélyébe visz minket, ahová csak egy olyan főgonosz segítségével süllyedhetünk, aki nem pusztán fizikailag, hanem mentálisan és empatikusan is képes megerőszakolni az áldozatait. Kilgrave a magatehetetlenség és az érzelmi terror totális megélésére kényszerít, és nincs olyan globális fenyegetés, amely ne törpülne el kellemetlenül személyes szintre lerángatott perverz játszmája mellett. A Jessica Jones ezzel egyidőben sikeresen feltámaszt egy obskúrus szuperhősnőt is (a Marvel univerzumnak a pleisztocénig visszanyúló kontinuitásából), akit újragondolt eredettörténetével és remek színészválasztásával az egyik legjobb mellékszereplővé emel: ennek örömére természetesen képregényes formában is újraindult Patsy „Hellcat” Walker önálló sorozata. (Valószínűleg lesz második évad, de még nem jelentették be.) (Nagy Krisztián)
The Man in the High Castle (Amazon)
Az Amazon sorozatkészítési retorikája egészen érdekes, ugyanakkor rendkívül nézőbarát, hiszen a pilot epizódok megszondáztatása után a néző döntheti el, hogy mely szériákból kíván megnézni egy teljes évadot. Ezáltal magának a vendégnek nyílik lehetősége arra, hogy ha csak részben is, de maga írja meg a saját étlapját. És azt hiszem, 2015 elején, a The Man in the High Castle pilotja után nem volt olyan geek, aki ne rimánkodott volna habzó szájjal a full első évadért. A Philip K. Dick regényét feldolgozó széria egy alternatív múltban játszódik, ahol a náci-japán szövetség megnyerte a második világháborút, és intrója is letaglózó erejű. A noirba oltott sci-fi dráma mélysötét tónusai között mesterien villannak meg a győztes náci birodalom jelképei, horogkeresztek és sieg heileket látni mindenütt, miközben az leigzáott, helyzetébe beletörődött amerikai társadalom alkalmazkodik az elnyomókhoz - akárcsak a néző. A háttérben működő ellenállással, a Hitler halálának előszele nyomán kialakuló belharccal, és a náci meg a japán birodalom között kibontakozó hidegháborús szituációval némileg olyan érzése támad az embernek, hogy a főszereplők bimbózó szerelme már-már teljesen lényegtelen - mégis minden pontosan a helyén van. Plusz az elképesztően gyönyörű, mérnöki precizitással megtervezett látványvilág legapróbb darabkájába is nehéz lenne belekötni. A Man in the High Castle az idei év legjobbja volt nálam. Abszolút kötelező! (A második évadot már berendelték.) (TheBerzerker)
Man Seeking Woman (FXX)
A rövid, húszperces agymenésekből álló sorozat a férfi-női kapcsolatok tipikus helyzeteit katapultálja abszurd magasságokba, valahogy mégis azonnal ráismerünk saját karikírozott élettapasztalatainkra. Jó példa erre, amikor a brutális szakítás után magába roskadt Josh-t (Jay Baruchel) a nővére megpróbálja összehozni egy alkalmas barátnővel, aki történetesen egy kukákat fosztogató, törpenövésű troll. Amikor Josh rámutat erre a tényre , az étterem vendégeinek tömeges rosszalló pillantásaitól kísérve kénytelen visszavonni a rasszista, politikailag inkorrekt, sértő, de mindenekelőtt igaz megjegyzését, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Szürreális jelenetekben tobzódik az összes epizód: nővérének zavaróan idősebb, kellemetlen új pasija maga a tolókocsis, 126 éves Adolf Hitler, aktuális barátnőjének volt fickója, aki csak pár napig marad, de egyértelműen nyomul a csajra, szó szerint egy Japánból érkezett péniszcsápos poliplény, az exbarátnő esküvőjére pedig valóban a Pokol bugyraiba kell leereszkedni. Társadalmi szatíra vagy élőszereplős Futurama adaptáció? Nem szükséges feltétlen felcímkézni, anélkül is nagyszerűen fogunk szórakozni rajta. (Ma startol a második évad.) (Nagy Krisztián)
Narcos (Netflix)
Az idei év legnagyobb tévésorozatos meglepetése volt nálam ez az egyszerre emberi és vadállati, archív felvételekkel is operáló, sebesvonat módjára robogó életrajzi dráma. A Pablo Escobar életét és az őt övező hajszát bemutató epizódok meglehetősen hiteles benyomást keltenek: a oolitikai, társadalmi és alvilági csatározások, a tömeggyilkosságok, a kábítószerkereskedelem és az irgalmatlan lóvé mellett arra is marad idő, hogy Escobar emberi oldalából is kapjunk egy picinyke szeletet - mert hát olyanja is volt neki. A sorozat korántsem tökéletes: jogosan vádolható a tömény jelzővel, minthogy a kelleténél talán egy kicsit többet erőltettek egy évadba, de hát ez legyen a legnagyobb problémánk vele, amikor szinte minden más tekintetben úgy fasza, ahogy van! (Már berendelték a második évadot.)(TheBerzerker)
Bónusz:
Még csak a fele ment le a The Expanse decemberben startolt első évadnak,
de ha végig tartja ezt a színvonalat, akkor a jövő évi listán abszolút kiemelt
helyen szerepel majd. A James S. A. Corey Térség-regényeiből készült széria
egész egyszerűen messze a legszínvonalasabb sci-fi, ami az utóbbi években tévéképernyőre
került – a gyatra/közepes dolgairól híres SyFy végre megint húzott valami
nagyot jó sok évvel a Battlestar Galactica után. (A második évadot szerencsére
máris berendelték.)
Az év nagy szívfájdalma számomra, hogy Edward Burns hatvanas
évbeli, erkölcsrendészeti zsarukról szóló, meglepően érett és okos, remek
karakterekkel és dialógusokkal teli New York-i neo noirját, a Public Moralst a TNT egy évad után
lelőtte – ez annak fényében különösen szomorú, hogy minden sztoriszála lógva
maradt. Így aztán nem is tudom igazán jó szívvel ajánlani senkinek, hiába
nagyszerű. (Rusznyák Csaba)
MINISOROZATOK
Jonathan Strange & Mr Norrell (BBC One)
A napóleoni háborúk idején játszódó brit sorozat az év legbizarrabb és izgalmasabb meglepetése volt, annak ellenére, hogy az alapjául szolgáló könyv már jó ideje olvasatlanul hánykolódik a polcomon (hozzátenném, hogy sajnálatos módon sok társával egyetemben, viszont már nem sokáig). A viktoriánus kor eme alternatív történelmében nélkülöznünk kell a pengeéles elméjű magándetektív, Sherlock Holmes és nemezise, Moriarty professzor szellemi küzdelmét, helyette viszont megkapjuk a konzervatív, könyv alapú mágiát űző Mr. Norrell és tanítványa, majd későbbi riválisa, a karizmatikus, a tündérmágia visszaállítását szorgalmazó Jonathan Strange konfliktusát. Brit tündérfolklór és népi hiedelmek szövik át a sorozat mitológiáját, melyben a nyers, zabolátlan és nem emberi tündérmágia feszül szembe a rendszerezett, tudományos alapokra helyezett, úriemberek által is gyakorolható, könyvekbe zárt varázslatokkal. Szerencsére a fantasy toposzokat messze elkerülő (itt senki nem dobál a kezéből mágikus tűzcsóvákat, ennél sokkal ötletesebb megoldásokkal találkozunk), mélyen emberi témák kerülnek előtérbe, így ez nem csak 2015, de az utóbbi évek legeredetibb és érdekesebb fantasy sorozata is. (Nagy Krisztián)
Show Me a Hero (HBO)
Az igaz történet alapján készült Show Me a Hero 1987-ben kezdődik, amikor a New York állambeli Yonkers városát szövetségi rendelet utasítja olcsó, feketéknek szánt bérházak felépítésére egy fehér környéken, amelynek lakó ennek persze egyáltalán nem örülnek – és a dologból óriási politikai vihar kerekedik. Nem hangzik olyan túlságosan izgalmasnak, mi? Csakhogy a hatrészes minisorozatot David „God” Simon, a Drót atyja írta (William F. Zorzi újságíróval), márpedig ő a legunalmasabb politikai témákat is képes feszültséggel tálalni – arról nem is beszélve, hogy nem nagyon van olyan alkotó, aki ilyen komplex, okos, sokoldalú társadalmi tablókat tud festeni. A Show Me a Hero (Oscar Isaac és egy rakás kiváló színész remek alakításával) minden létező szempontból, egyéni sorosokba bele-belepillantva, meséli el a bérházak körüli, sakálokkal, nyerészkedőkkel és fröcsögőkkel teli, embert roppantó politikai csatározás történetét, miközben idealizmusnak, sematizálásnak, prédikációnak, bármiféle könnyebb út járásának még csak a kósza árnyéka sem vetül rá. Az év legintelligensebb, legérettebb sorozata. (Rusznyák Csaba)
True Detective (második évad, de egyébként nyilván minisorozatról van szó, HBO)
Fél éve állok értetlenül Nic Pizzolatto sorozatának zömében negatív értékelése előtt. Igaz, Cary Fukunaga hiányát (vagy egy másik hasonlóan erős rendezőét, aki egymaga viszi végig az évadot) megszenvedte a kaliforniai bűndráma, és az is igaz, hogy Pizzolatto kicsit nehézkesen tudta csak kezelni az elődhöz képest jóval népesebb szereplőgárdát (ez a dialógusokon, az információközlésen is ki-kiütközik), de amiben mindig is jó volt, azt ezúttal is nagyszerűen hozta. Jelesül az önnön természetüktől sújtott, teljesen elveszett, a múlt és a jelen démonaival kétségbeesetten küszködő emberek útkeresését egy mindenkit lelki nyomorúságra juttató gyilkos, korrupt, embertelen közegben. Nem krimi ez (ahogy az első évad sem az volt), hanem karakterdráma, és annak kiváló – meglepő módon pedig éppen a sokak számára érthetetlenül castingolt Vince Vaughn szerepe és játéka a legemlékezetesebb benne. Annyi humánum, sötétség, elegancia és kitörni készülő energia bujkál szaggatott beszédében és intelligens pillantásában, hogy nem lehet nem szánni és szeretni. (Rusznyák Csaba)