Az amerikai krimi legendájának munkásságát összegezve anno azt bírtam írni, hogy aki egy regényt olvasott tőle, az olvasta az összeset (és ezt amúgy bóknak szántam.) Lassan kénytelen leszek belátni: tévedtem. Leonardöt a Szóljatok a köpcösnek és a Rum Punch (aka Jackie Brown) tette ismertté, legalábbis mifelénk, így első és második körben azok a regényei jutottak el hozzánk, amelyek a legjobban hasonlítottak a fentiekre. Leonard ugyan három éve elhunyt, de a közel ötven regényből álló életműben még bőven vannak felfedezésre váró gyöngyszemek, és meg is jelennek sorra magyarul. Ezek (Született bűnözők, Dinamit, Gengszterek földjén) kisebb-nagyobb mértékben megcsavarják az ismert Leonard-formulát, és mégis majdnem ugyanolyan jól működnek, mint az író főművei.
A 2002-ben írt, magyarul idén megjelent Tishomingo Bluest a Mester konkrétan a kedvenc művének nevezte. És nagyjából világos is, hogy miért: laza, vagány, csavaros – ezzel persze még nem mondtunk sokat, minden Leonard-regény ilyen –, de közben egészen húsbavágó témákat is boncolgat, ugyanolyan könnyedén.
A helyszín kivételesen nem az író szülővárosa, Detroit, hanem a mélydél, Mississippi környéke, de Leonard itt is egy sokat látott őslakos rutinjával mozog. A kiöregedőfélben lévő toronyugró, Dennis Lenahan a történet kezdetén érkezik meg a Tishomingo Hotelbe, hogy egy teljes szezonon át szórakoztassa a gazdag és unatkozó vendégeket 24 méter magasból végrehajtott ugrásaival. Rögtön az első héten tanúja lesz egy gyilkosságnak; a két tettes a helyi dixie maffia tagja, és ettől Dennis érthető módon ideges lesz. A hotel egyik vendége, a szintén messziről jött Robert Taylor felajánlja a segítségét, és mint kiderül, neki is megvan a saját játszmája.
Az amerikai délről személyes tapasztalatok nélkül is szociológiai nagydoktorit lehetne írni, annyira markáns képet festenek róla a filmek, regények és sorozatok. Az obligát rasszizmus-rabszolgaság öröksége-idiotizmus vonalon Leonard is elindul, de csak hogy beintsen az ordas kliséknek. Robert Taylor, aki nem mellesleg fekete, egy régi képet lobogtatva keresi fel (Dennis társaságában) az egyik helyi vállalkozót/kiskirályt. A fotón Robert meglincselt dédnagyapja látható, ahogy egy hídról lógatja őt lefelé a fehér csőcselék, köztük a vállalkozó dédnagyapja. Ezen a ponton még akár arra is tippelhetnénk, hogy Robert történelmi igazságtételre készül, és egy bosszúfantáziát kapunk majd Tarantino után szabadon. (Nem is lenne túl meglepő, ha kiderülne, hogy QT egyik ihletője a Django nyomában vagy az Aljas nyolcas megírásakor kedvenc krimiszerzője volt.)
Gyorsan kiderül persze, hogy Leonard ennél ravaszabb, az ideológia vagy a politikai korrektség (illetve annak demonstratív megsértése) nem izgatja különösebben. Nála alapból sincsenek klasszikus hősök és gonoszok, a Tishomingo Bluesból viszont még kedvenc zsiványfigurája is hiányzik. Az amúgy szimpatikus Dennis a passzivitása, a vagányabb Robert az amoralitása miatt nem alkalmas erre a szerepre, vagyis Leonard még a saját formuláját is bátran megpiszkálja. A szokásos játszmákon túl – zseniális ötlet volt amúgy a finálét egy beöltözős-polgárháborús újrajátszás kulisszái közé helyezni – itt mintha egy fausti szituációt is bedobna, Roberttel az ördög, Dennisszel a megkísértett szerepében. Valószínűleg ezért is tűnik összetettebbnek, rétegzettebbnek a Tishomingo Blues a Leonard-regények többségénél, cserébe pont annyira olvasmányos és szórakoztató, mint az életmű legjava.
Eredeti cím: Tishomingo Blues, fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2016, 272 oldal