Elmore Leonard: Tishomingo Blues – Fejesugrás egy lavórba

Az amerikai krimi legendájának munkásságát összegezve anno azt bírtam írni, hogy aki egy regényt olvasott tőle, az olvasta az összeset (és ezt amúgy bóknak szántam.) Lassan kénytelen leszek belátni: tévedtem. Leonardöt a Szóljatok a köpcösnek és a Rum Punch (aka Jackie Brown) tette ismertté, legalábbis mifelénk, így első és második körben azok a regényei jutottak el hozzánk, amelyek a legjobban hasonlítottak a fentiekre. Leonard ugyan három éve elhunyt, de a közel ötven regényből álló életműben még bőven vannak felfedezésre váró gyöngyszemek, és meg is jelennek sorra magyarul. Ezek (Született bűnözők, Dinamit, Gengszterek földjén) kisebb-nagyobb mértékben megcsavarják az ismert Leonard-formulát, és mégis majdnem ugyanolyan jól működnek, mint az író főművei.

A 2002-ben írt, magyarul idén megjelent Tishomingo Bluest a Mester konkrétan a kedvenc művének nevezte. És nagyjából világos is, hogy miért: laza, vagány, csavaros – ezzel persze még nem mondtunk sokat, minden Leonard-regény ilyen –, de közben egészen húsbavágó témákat is boncolgat, ugyanolyan könnyedén.

A középső a magyar kiadás.

A helyszín kivételesen nem az író szülővárosa, Detroit, hanem a mélydél, Mississippi környéke, de Leonard itt is egy sokat látott őslakos rutinjával mozog. A kiöregedőfélben lévő toronyugró, Dennis Lenahan a történet kezdetén érkezik meg a Tishomingo Hotelbe, hogy egy teljes szezonon át szórakoztassa a gazdag és unatkozó vendégeket 24 méter magasból végrehajtott ugrásaival. Rögtön az első héten tanúja lesz egy gyilkosságnak; a két tettes a helyi dixie maffia tagja, és ettől Dennis érthető módon ideges lesz. A hotel egyik vendége, a szintén messziről jött Robert Taylor felajánlja a segítségét, és mint kiderül, neki is megvan a saját játszmája.

Az amerikai délről személyes tapasztalatok nélkül is szociológiai nagydoktorit lehetne írni, annyira markáns képet festenek róla a filmek, regények és sorozatok. Az obligát rasszizmus-rabszolgaság öröksége-idiotizmus vonalon Leonard is elindul, de csak hogy beintsen az ordas kliséknek. Robert Taylor, aki nem mellesleg fekete, egy régi képet lobogtatva keresi fel (Dennis társaságában) az egyik helyi vállalkozót/kiskirályt. A fotón Robert meglincselt dédnagyapja látható, ahogy egy hídról lógatja őt lefelé a fehér csőcselék, köztük a vállalkozó dédnagyapja. Ezen a ponton még akár arra is tippelhetnénk, hogy Robert történelmi igazságtételre készül, és egy bosszúfantáziát kapunk majd Tarantino után szabadon. (Nem is lenne túl meglepő, ha kiderülne, hogy QT egyik ihletője a Django nyomában vagy az Aljas nyolcas megírásakor kedvenc krimiszerzője volt.)

Gyorsan kiderül persze, hogy Leonard ennél ravaszabb, az ideológia vagy a politikai korrektség (illetve annak demonstratív megsértése) nem izgatja különösebben. Nála alapból sincsenek klasszikus hősök és gonoszok, a Tishomingo Bluesból viszont még kedvenc zsiványfigurája is hiányzik. Az amúgy szimpatikus Dennis a passzivitása, a vagányabb Robert az amoralitása miatt nem alkalmas erre a szerepre, vagyis Leonard még a saját formuláját is bátran megpiszkálja. A szokásos játszmákon túl – zseniális ötlet volt amúgy a finálét egy beöltözős-polgárháborús újrajátszás kulisszái közé helyezni – itt mintha egy fausti szituációt is bedobna, Roberttel az ördög, Dennisszel a megkísértett szerepében. Valószínűleg ezért is tűnik összetettebbnek, rétegzettebbnek a Tishomingo Blues a Leonard-regények többségénél, cserébe pont annyira olvasmányos és szórakoztató, mint az életmű legjava.

Eredeti cím: Tishomingo Blues, fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, 2016, 272 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!