Brian McClellan: Őszi köztársaság - Háborúzni orrvérzésig

Az Őszi köztársaság a borítója alapján könnyedén a könyvesboltok történelmi fikciónak fenntartott polcain landolhatna, és habár a szóban forgó zsánertől nem esik annyira messze, a nagyon markáns fantasy jelleg miatt boldogan szorítjuk mégis geekséges keblünkre. Pláne az, aki olvasta az előzményeket, a Vérrel írt ígéreteket és a Karmazsin hadjáratot. Brian McClellan military-fantasyje a szórakoztató irodalom kategóriáján belül megérdemelten került kiemelt helyre, illetve a Fumax látókörébe, hiszen a Napóleon korabeli puskaporos mágiával megbolondított, itt-ott steampunkos áthallásokkal cizellált Lőpormágus-trilógia olyan izgalmas és mozgalmas, hogy a fal adja a másikat.

Ha tetszett az előző két rész, akkor az Őszi köztársaságban sem fogsz csalódni: ugyanazt az akciódús cselekményt prezentálja, amely már garantálta, hogy egyik oldalt faljuk majd a másik után. A történet még inkább kibontakozik, a tétek emelkednek (mert ugyebár mindig kell lennie még egy ásznak abban a bizonyos ingujjban), azonban sem a mértéktelenség, sem a következetlenség vádja nem érheti McClellant, ugyanis érezhetően átgondoltan fogja össze és vezeti a szálakat, így hozva létre egy szerves, összefüggő trilógiát.

A történet közvetlenül onnan folytatódik, ahol a Karmazsin hadjáratban félbemaradt: Tamás tábornagy végre hazakeveredett seregével, ráadásként erősítéssel, úgyhogy elméletileg semmi sem gátolhatja meg, hogy kikergesse Adróból a gaz Kez nemzet katonáit. Gyakorlatilag azonban egy vadidegen kezére került a főváros, és hiába tűnik úgy, hogy a korábbi részekben már felvezetett Lord Claremonte tisztességes eszközökkel kívánja elfoglalni az újdonsült köztársaság miniszterelnöki székét, valami mégsem stimmel vele.

Adamat nyomozó balszerencséjére, mivel most alvilági szaglászás helyett politikai machinációk felgöngyölítése lesz a feladata, amely meló, tekintve a végkimenetelt, még veszélyesebb rá nézve, mint eddig. Eközben Tániel sem tétlenkedik, és habár kevesebb szerep jut neki, mint a korábbi könyvekben, egyszemélyes hadseregként igyekszik megóvni vérmágiát gyakorló szerelmét, aki vudu-babáival tartja félhalott állapotban a főistent, Kresimirt.

Újdonságként hat viszont Nila, a mosónőből lett Kiváltságos, akire képességei miatt jócskán több reflektorfény jut, így az eddig főszereplőfronton alulreprezentált szebbik nem most felmutathat egy erős és érdekes karaktert. Mellette főszereplővé avanzsál Borbador, az adróiak egyetlen megmaradt Kiváltságosa, a laza és higgadt varázsló, akire utolsó mohikánként nem kevés teher nehezedik, hiszen ellenséges Kiváltságosból maradt még szép számmal, és természetesen rá hárul a feladat, hogy bajszot akasszon velük. Hogy véletlenül se unatkozzon, még okítania is muszáj Nilát, mivel magától csak úgy nem lesz valakiből ultraerős elementalista, attól függetlenül, hogy egy csettintéssel zúdít lángtengert egész osztagokra.

A sztori ugyanazt hozza, mint amit már volt szerencsénk megismerni - mind jellegét, mind színvonalát tekintve -, éppenséggel a három rész akár egy kötetben is megjelenhetne, mivel egyetlen nagy, összefüggő történetről beszélünk. A csaták és az akciójelenetek továbbra is könnyen elképzelhetőek, sőt, egészen beleélhetőek, és habár a csavarok nem okoznak akkora meglepetést, mégsem keltenek csalódást, mert a hangsúly nem rajtuk van, hanem az erejük végső határáig hajszolt karaktereken. A történet így döccenések és fennakadások nélkül robog előre, csak elvétve áll meg egy-egy pillanatra, hogy amolyan Trónok harca-módra elég feszültséget teremtsen a különböző szálak összeéréséig.

A hangulat tehát a megszokott, a szereplők jól ismertek, vagyis a rajongók otthon érezhetik magukat - de milyen lett a befejezés? Közel sem annyira eposzi, mint azt elsőre gondolnánk, sőt - a fináléban a személyesebb leszámolások kapnak főszerepet, de izgalomban így sem lesz hiány, meg különben is, az egész sorozat hemzseg a grandiózus harci és háborús jelenetektől, így a szűkebb családi körben lemeccselt végső konfliktus tulajdonképpen csak bezárja a kört.

Akinek tetszett az első két kötet, az nagy valószínűséggel már meg is vette az Őszi köztársaságot, aki pedig most hall róla először, annak érdemes tennie egy próbát a Vérrel írt ígéretekkel - ha szereti a kalandos, főként a cselekményre összpontosító és izgalmas sztorikat, illetve a remek, kicsit egyszerű, de élő karaktereket, az nem fog csalódni Brian McClellan Lőpormágus-trilógiájában.

Eredeti cím: Autumn Republic, fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó, 2016, 568 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!