A sosem volt nyolcvanas évek "pusztapokaliptikus" világa feltámadóban van a magyar képregények oldalain, és úgy tűnik, a hazai képregénykiadás is kilábalóban van tetszhalott állapotából. Az itthoni képregényes élet egyik régi krónikását kérdeztük a Világvégi mesék kapcsán, hogy miért állt át a sötét oldalra, és lépett az alkotók és kiadók közé.
Ugyan a magyar képregényes berkekben ismerősen cseng a neved, mind újságírói, mind képregényrajongói minőségedben, de bemutatkoznál röviden azok kedvéért, akik esetleg nem ismernének?
Szűcs Gyula vagyok, 35 éves újságíró, blogger, a Cafe Postnuclear írója és a Világvégi mesék szerkesztője. 11 éve dolgozom az online médiában mint "főállású geek", azaz filmes, tévésorozatos, képregényes cikkekért kapott pénzből fizetem a rezsit. 9 évig írtam kritikákat és gyártottam híreket az Indexnek meg a Comment:comnak, jelenleg a Port.hunál csinálom ugyanezt. Vicces érdekesség, hogy a legelső kritikámat a Tűzfal című Harrison Ford-borzalomról pont a FilmInfónak szállítottam, ahol Rusznyák Csaba volt a rovatvezető. Egy időben novellákat is írtam, az egyik ráadásul egy M.a.g.u.s.-kötetben is megjelent (fiatal voltam, kellett a pénz!), és van egy máig kiadatlan Hálózat-kisregényem, egy Bond-szerű, hátirakétás ponyvahőssel, aki sárkángyíkokat hajkurászik Afrikában, és okkult nácikkal verekszik egy horogkeresztes Zeppelin tetején!
Mi volt az első képregényed? Mikor ismerkedtél meg egyáltalán a műfajjal?
Arra, hogy melyik volt az első képregényem, nem igazán emlékszem. Viszont egy '80-as évekbeli képregényes sztorit a mai napig emleget a családom: állítólag akkora Bobó-rajongó voltam, hogy éveken át kizárólag csak sajtos kenyeret ettem savanyú uborkával! Arra ellenben nagyon is emlékszem, ahogy anyukám olvassa fel a Kockásból a Vándorlás a Nap után című Taraó-sztorit, mert pont azért tanultam meg 5 éves óvodásként, magamtól olvasni, hogy ne neki kelljen folyton felolvasnia a képregényeket, bárhol és bármikor élvezhessem a törzsét kereső ősember, Dr. Justice és a többi Kockás-szereplő kalandjait. Így lett számomra a képregény a kapudrog a kalandos ponyvaregények és a sci-fik világába. Hamarabb olvastam Korcsmáros Pál zseniálisan megrajzolt Elátkozott partját, mint az eredeti Rejtő-regényt (azóta is a képregényverzió tetszik jobban), de a Csillagok háborúját is csak a Fazekas Attila-féle képregényváltozat ronggyá olvasása után láttam, csodálkoztam is, miért nem kap szegény Csubbaka kitüntetést a végén!
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy képregényolvasóból/képregénykritkusból képregényalkotó leszel?
Szerintem minden gyereknek van egy olyan korszaka, amikor képregényeket gyárt, csak a többség kinövi. Nekem 11 évesen volt egy Golyóbis nevű, kitalált figurám, aki körzővel megrajzolt vasgolyóval csapta fejbe a gonosz tűzmanót egy New York-i felhőkarcoló tetején! A 90-es évek első felében minden zsebpénzemet elvitte a Kaland-Játék-Kockázat könyvek gyűjtése és a Túlélők Földje levelezős szerepjáték, nem maradt egy fillérem sem új képregényekre, hát csináltam magamnak! A képregénygyűjtői szenvedély csak felső tagozatban ragadott magával - és a gyűjtést itt tényleg szó szerint értem! Ekkoriban ugyanis mindig elvesztettük a papírgyűjtési versenyt, mert kihalásztuk a halmokból az összes színes borítós magazint. Amíg az osztálytársaim összeverekedtek a Playboyok miatt, én ráraboltam a legjobb Batman-sztorikra, meg oldalanként kitépkedtem a Rock Powerekből a zseniálisan beteg Judge Dreddet, akit idehaza valamiért Frász bírónak kereszteltek el. Ezek a karcosabb, felnőttesebb sztorik (Gyilkos tréfa! Sötét lovag, sötét város! Johnny Biker a Halott fiatalkorúak kanyarjában!) sokkal jobban bejöttek, mint az addig olvasott Pókemberek meg Tintinek, csak mivel a középiskolás éveim környékére az ilyen képregények eltűntek a hazai piacról, nálam is alábbhagyott a gyűjtési láz. Egyetemistaként aztán inkább a kockadobálós szerepjátékok meg a videojátékok lényegesen olcsóbb világába ugrottam fejest, mert ott bőven elég volt pár fénymásolt karakterlap meg a floppylemezt felváltó írott CD a jó szórakozáshoz.
A nagy visszatérésem a képregényekhez 2007-ben volt, amikor elkísértem a Gödörbe az RPG-s-novellaírogatós vonalról megismert cimborámat, Németh Áront, aki Tebeli Szabolccsal és Oroszlány Balázzsal együtt Alfabéta-díjat kapott a Bürokratákért. Itt lett világos, hogy a magyar képregényipar nemhogy nem halott, főnixmadárként épp újjászületőben van.
Az viszont a nagy pezsgés közepette sem tetszett, hogy egyszerűen hiányoznak a hazai piacról az olyan kommersz sci-fi, fantasy és horror képregények, amilyenekkel tele volt anno a Vampi vagy Fazekas Attila Filmsikerek képregényváltozata-sorozata. Rengeteget vitatkoztam arról a szép emlékű Kepregeny.net fórumain, hogy a Bürokraták mintájára merjük adaptálni magyar környezetbe a már bevált szuperhősös vagy posztapokaliptikus toposzokat, de ebben rendre magamra maradtam. Végül oda jutottam, hogy ha ütős, Magyarországon játszódó képregényt akarok olvasni, akkor azt kénytelen leszek magam megcsinálni. Szerencsére mások is hasonlóan gondolkodtak ekkoriban - a végeredmény a Random antológia lett, 2010 decemberében.
A Világvégi mesék is valahol a szép emlékű Random magazin szellemi örököse lett, nem csak a gerincét alkotó képregény, hanem a szerzők okán is. Mit gondolsz, miért nem kapott szárnyra az a kezdeményezés? Elértétek vele a célotokat, ha nem is teljességében, de legalább részben?
A Random mint a hazai gyártású sci-fi és horrortörténetek online gyűjteménye akkor és ott szerintem 100%-osan teljesítette a célját. Mivel egy ingyenes magazin volt, és rendszeresen kilobbiztam az Index nyitóoldalára, jó kattintásszámokat produkáltunk: többen olvastak minket, mint az addigi években megjelent, 100 példányos hazai képregényeket együttvéve! Sajnos azonban az ingyenesség nemcsak előny, hátrány is volt. Pár év randomozás után szinte mindenki arra jutott, hogy puszta megszállottságból, ingyenmunkában nem igazán éri meg olyan képregényeket gyártani, amelyekért jobb helyeken akár fizetnének is, ráadásul olyan melóktól veszi el időt, amivel egy főállású rajzoló akár pénzt is kereshetne.
Daliás idők voltak ezek, de a 2012-es Random 3-mal és a tematikus különszámokkal is üvegplafonba ütköztünk. A rajzolók egyszerűen nem győzték olyan tempóban gyártani a képregényeket, hogy tartani lehessen az évi két antológiát, így az olvasók egy idő után friss kontent híján leszoktak a Randomról. 2014 nyarán még egy ideig Ács „Emtrex” Zsolt megpróbált egyfajta geek szakblogot faragni a Randomból, fesztiválbeszámolókkal és képregényes cikkekkel, de akkor és ott nem talált befogadókra, így az oldal szép csöndben kimúlt (mondjuk ma már szerintem ugyanúgy életképes tudna lenni, mint a Dice&Sorcery vagy a nemrég gründolt Kép-regény blog). Ez volt ugyanis az az időszak, amikor már nem az Index kezdőlapján lévő „blogketrec” volt a kapu a geekek Mekkájába. A Geekz elköltözött a blog.huról, zászlót bontott, majd később átigazolt a 24.huhoz a Roboraptor, az UFI-ból kinőtt Mandiner is önjáró lett, aztán lett egy sci-fi aloldala... Vagyis hirtelen minden mainstream online újságnak lettek saját geek szerzői, a geek olvasók pedig mentek a kedvenc szerzőik után, és már nem lehetett őket bevonzani az Index-címlapról a Randomra. A képregényes falka szétszéledt, de részemről nem volt harag senki felé.
A Budai Dénessel közösen megálmodott, Mad Max-hangulatú Cafe Postnucleart nagyon szerették a Random olvasói, ezért nekiálltunk kiokoskodni, hogyan lehetne meló mellett egy francia típusú, kemény borítós, színes albummá fejleszteni. A kiadást végül a totalcaros kollégáim vállalták be a magazin 15. születésnapjához időzítve – de csak miután hónapokig nyaggattam őket az atomháború utáni Škodák és Trabantok rajzaival.
A Világvégi mesék már a második papír alapú képregény, amely mögé beálltál. Az elsőt még íróként jegyezted (a Cafe Postnuclearról írtunk kritikát is), ezt viszont már kiadóként: mi vett rá arra, hogy ezúttal személyes anyagi kockázatot is vállalj a kiadáshoz?
Meg akartam mutatni, hogy nem sírni kell, hogy nincsenek jó magyar képregények, és nem várni kell, hogy legyen végre egy tökös kiadó, amelyik bevállal egy közel sem szépirodalmi igényű, de cool zsánerképregényt, hanem le kell ülni, és meg kell csinálni! De az is felidegesített, hogy alig akadt olyan magyar képregény, amely igazán érdekelt volna, és nagyon felhúztam magam a huhogókon is, akik mindig csak azzal jöttek, hogy „jó, jó, a Totalcar hátszelével könnyű 1400 példányban eladott képregényt csinálni”. Az már látszott, hogy a Postnuclear 2 leghamarabb csak 2017 végére készülhet el, viszont úgy gondoltam, hogy a Mad Max-filmek hazai rajongói biztosan örülnének 2016-ban is valami jó kis magyaros posztapokaliptikának. A Cafe Postnuclear születését kezdettől fogva végigkísértem, az első szinopszistól a pdf nyomdába adásán át a börzés árusításig ott voltam minden munkafázisnál. Nagyon birizgálta az agyamat, hogy a sok meeting és levelezgetés alatt megszerzett tudás alapján képes lennék-e egyedül levezényelni egy képregény kiadását. Őrült ötletnek tűnik még ma is, hogy csak úgy beleugrottam, de szerencsére a menyasszonyom és az édesapám is kezdettől fogva támogatta a Világvégi mesék tervét, és nagyon sokat segítettek a PR-ban, a logisztikában és egyáltalán, hogy ne önköltségen nyomtatott, 50 példányos képregényt árulhassak, hanem legyen egy Bt. is a képregény mögött.
Hogyan találtad meg a szerzőket és miért pont éppen őket választottad?
A Geekz-fenegyerek Chavez és a Gombalovas-ikrek Paneldzsungele ugye adott volt: 2014 óta ott árválkodott a Kepregeny.neten, de valamiért senki sem írt róla kritikát. Én magam sem, ami miatt kicsit lelkiismeret-furdalásom is volt, mert veszett jó városi horrornak tartottam. Végül rákérdeztem a Békefi-ikreknél, nem akarják-e nyomtatásban látni, hátha tudnék segíteni. Kiderült, hogy ők is pont a nyomtatott változaton gondolkodtak, úgyhogy igazán kedvező csillagállás alatt és inspiráló hangulatban talált újra egymásra a régi Random-csapat. Chaveznek sok jó ötlete volt, ő találta ki a Világvégi mesék címet is (az én verzióm a Mesék a Rozsdasivatagból volt).
Eleinte úgy volt, hogy a Lakatos István egy hosszabb képregénnyel lesz benne az antológiában. Jelenleg ő is a Port.hunál dolgozik, így egyszer a konyhában, kávéfőzés közben kitaláltuk, milyen menő lenne, ha a cukin gót Lencsilány és a vicces urban fantasy figurákat felvonultató B.E.S.T.I.A. után Pisti egy VICO-filmeket idéző, pusztítóan ZS-kategóriás sztorival térne vissza a hazai képregényes életbe. Aztán végül hétről hétre annyi őrültséget kitalált hozzá a vombattá operált Hitlertől kezdve a törpe náci nindzsákon át a Vietnam poklából a Lakatos-univerzumba menekülő Fred Williamsonig, hogy az egész dili albumméretűvé hízott. Cseppet sem bántam, de azért elkértem a Világvégi mesékbe István régi posztapokaliptikus-zombis ujjgyakorlatát, hogy erősítsük az antológiaformátumot. Pistit egyébként nagyon régóta ismerem, még Indexes gyakornok koromban haverkodtunk össze, vele csináltam életem első interjúját (nagykazettás diktafonnal!). Sőt, én neveztem el a magyar Tim Burtonnek, miután végignéztem a csontvázakkal és faodúkból figyelő szemellekkel teli kiállítását, a Fejnélküli meséket.
A Saltlands képregény hirdetési vonalról jött. Mindenképpen akartam reklámot a Világvégi mesék belső borítóoldalaira, hogy ezzel is tudjunk faragni egy kicsit a horrorisztikus nyomdaköltségen. Az egyik hirdető a Paneldzsungel retró világa miatt pont a Retro Games lett. Korábban írtam róluk is az Indexre, mivel ők adják ki a régi Novoplast-társasok, a legendás Police 07 és Az Ezüst-tó kincse redizájnolt változatait, innen volt az ismertség. A saltlandses srácokat szintén onnan ismertem, hogy tavaly beállítottak az Index szerkesztőségébe: sziasztok, csináltunk egy Mad Max-társast, vitorlás traktorok meg tüskés Bogárhátúban ülő fosztogatók vannak benne, szeretnénk, ha kipróbálnátok, és megírnátok, milyen! Miután a kollégáimmal magunkhoz tértünk a fiatal játékfejlesztő csapat magabiztossága és a játék eszelősen kúl dizájnja láttán, leteszteltük és agyondicsértük a társast. Később a Facebookon láttam, hogy a Saltlandshez egy promóciós képregényt is készítettek Lossonczy Bazsóék (aki egyébként szintén megfordult anno a Randomnál, sőt, a címet is ő találta ki), úgyhogy egy egyszeri megjelenés erejéig ezt is elkértem a Saltlands társas reklámja mellé.
Fontosnak tartottam ugyanis, hogy a Világvégi mesékben azt is megmutassam a hazai képregényiparnak: nem ördögtől való dolog egy retrólázat meglovagoló, geek kiadványba retró és/vagy geek témájú hirdetést tenni, hiszen ugye aki szeret képregényes formában Mad Max-történeteket olvasni, az lehet, hogy könyvben is szívesen olvas ilyesmit, vagy a barátaival is végigjátszana az étkezőasztalon egy sivatagi autós üldözést! Persze egy kiadványba hirdetést gründolni nem egyszerű dolog. Viszont ha 200 elküldött mailre ketten azt válaszolják, hogy nagy ötlet, haver, csináljuk, akkor máris sokkal előrébb vagyunk, mintha senkinek sem küldünk levelet, de telesírjuk a kispárnát, hogy nem akar senki sem magyar képregényben hirdetni!
Úgy tűnik, a saját magad definiálta "pusztapokaliptikus" zsáner eléggé a szívügyed. Ennyire a sosem létezett nyolcvanas évek gyermekének érzed magad?
Inkább úgy mondanám, hogy a ma is velünk élő '80-as évek és a felemás rendszerváltás gyermeke vagyok, ami egyszerre bitang jó és nyomasztóan szomorú érzés. A legmarkánsabb popkulturális sokkhatások kétségtelenül 1989 és 1992 között értek: megjelent a Halállabirintus meg a Tűzhegy varázslója, és hirtelen mindenki lapozgatós könyveket kezdett kiadni. Lett egy rakás színes képregény a semmiből, és sokkal menőbbnek tűntek, mint a kötelező olvasmányok meg az ósdi sci-fik naftalinszagú adaptációi a Fülesben. Az egyik osztálytársamnak a szülei vettek egy C64-est meg egy videót, naná, hogy folyton nála lógtam délutánonként, hogy játszhassunk a Barbariannal és megnézzük hangalámondással a Terminátort meg a Szörnyecskéket. Ezek mind-mind olyan dolgok, amikhez a nyugati geekek már a '80-as években hozzájuthattak, mi meg csak 5-10 év késéssel.
Mi vagyunk a Kacsamesék-generáció, akiknek a kollektív tudatába örökre beleégett az, hogy meghalt Antall József, és ezért megszakították a vasárnapi Disney-mesemaratont. Ez az eset sajnos mindent elmond az akkori Magyarországról: elvileg már nagykanállal habzsoltuk a nyugati popkultúrát, gyakorlatilag viszont még minden a régi, gulyáskommunista beidegződések szerint működött.
Gyerekként nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy rendszert váltottunk volna, nem is értettem, hogy ha '89 szeptemberében nagy csinnadrattával feleskettek minket kisdobosnak, akkor egy évre rá miért nem lehettem a Gyíkkirály őrs vezetője? Felnőttként pedig azt kell látnom, hogy a szórakoztatóiparban tényleg nem volt 1989-ben semmiféle rendszerváltás, csak kicserélődött az ügyeskedők köre. Már nem a fröccsöntő kisiparosoktól vettünk jedi-bábukként eladott, hamisított Star Wars-figurákat, hanem a Valhallától a Lucasfilm tudta nélkül, angolszász álnéven megírt, Han Solo-kamukönyveket (más kérdés, hogy szerintem Nyulászi Zsolt és Gáspár András sokkal kúlabb regényeket hozott össze ugyanarra a témára, mint a hivatásos franchise-író, Brian Daley).
A '90-es évek Magyarországa is ugyanúgy a nyugati menőségek fusizós másolásáról szólt, ahogy a béketábor teljes autó-, és üditőipara is a Nyugatot majmolta a Trabanttal meg a Traubival. A M.a.g.u.s. volt a kicsi, savanyú AD&D, a Hatalom Kártyái a szegény ember Magic the Gatheringje, és így tovább. Nagyon kevesen merték meglépni azt, hogy a valóban világszínvonalú magyar produktumukat a külföldi piacon mérettessék meg a hazai helyett – sajnos az Eccón, az Imperium Galactikán és a Boros-Szikszai könyvborítókon kívül nem nagyon tudnék más sikertörténetet fejből felidézni.
A retró és a nosztalgia nagy divat ma is, mert visszavisz bennünket a boldog ifjúkorunkba. De a közkeletű mondással ellentétben szerintem nem igaz, hogy régen minden jobb volt, mert pont a '90-es évek nagy eufóriája közepette hozott rossz döntések, a "Magyarországnak jó lesz a gagyi is"-mentalitás miatt mozognak kényszerpályán a mai harmincas-negyvenes alkotók. Természetesen veszettül szórakoztató volt kitalálni egy ÁFOR-kút mellett tuningolt Skodával pózoló képregényhőst, akinek másolt kazettája meg pisztolyos kulcstartója van, hiszen én magam is ebben a világban nőttem fel. De ez a fajta kedélyes múltidézés ma már csak a 30 feletti korosztály számára jelenti az első kocka Ladával vagy Simsonnal száguldozás emlékét, a fiatalabbakat nemigen lehet ilyesmivel megfogni.
A mai napig imádom a VICO-filmeket, a Mad Maxet, Az országút harcosát, a magyar Terminátor- és Alien VS. Predátor hamisítványkönyveket, így amikor a saját sztorijaimat találom ki, akaratlanul is ezekhez nyúlok vissza, ezeket a toposzokat próbálom továbbfejleszteni. Viszont amíg én minden este azon tipródom, hogy egy direkt a retrólázban égő magyar piacnak szánt, jellegzetesen káerupóai sci-fi érdekel-e egyáltalán bárkit is a volt szocialista tömbön kívül, addig a Saltlands társasjátékot kitaláló, nálam 5-10 évvel fiatalabb posztapokalipszis-rajongóknak már magától értődő dolog, hogy egy magyar fejlesztésű Mad Max-világot nemcsak a magyaroknak csinálnak meg, hanem egyből angol nyelven készítik el, a világpiacra szánva. Szerintem ez a helyes hozzáállás a XXI. században.
Nem szabad örökre a '80-as években ragadni, és folyton azon merengeni, hogy manapság miért csak 70 darab fogy el egy magyar képregényből, mikor régen bezzeg 700 ezer példányt kapkodtak el a Fazekas-féle Star Warsból. Akkor egy jó rajzoló jó ütemben ugrott fel a hype vonatra. Ugyanezt kellene a mai magyar képregényeseknek is csinálnia, a ma divatos trendekkel, és akkor nemcsak a szuperhősös cuccok fogynának többezres példányszámban itthon.
Azért sok minden jó dolog történt a verébtermetű magyar nyelvű képregénykiadással az utóbbi pár évben: a Kingpin kiadó stabil vásárlóbázist alakított ki magának a Marvel képregényekkel, megjelent a Kittenberger és a Cafe Postnuclear, az Eaglemoss egy DC univerzumhoz kötődő szuperhősös sorozatba kezdett, és a Blacksad is nemrégen debütált a magyar közönség előtt... Bizakodó vagy a magyar nyelvű képregények jövőjét illetően?
Igen is, meg nem is, mint a Mátyas királyos mesében. A Blacksad megjelenése igazi csoda, remélem, nem jut a Sandman sorsára. A Kingpin kiadó nagyon jól ráérzett arra a nagy képregényfilmes őrület tetőzésekor, hogy a moziból ismerős Vasember, Thor és társaik képregényeit kell itthon kiadni, és nem olyan geek ínyencségeket, mint az amúgy zseniális Hellblazer. Én még nagyon is emlékszem arra az időre, amikor a Kingpin közösségi finanszírozásban koldulta össze a rajongóktól az Y, az utolsó férfi nyomdaköltségeit. Ma viszont már ott tart a kiadó, hogy a Logan premierjére simán el tudta intézni, hogy megjelenjen itthon az Old Man Logan, amelyből a film hangulatilag elég sokat merített. Jó, hogy van itthon egy többezer fős, betonbiztos Marvel-tábor, amelynek tagjai akkor is megveszik a kedvenceiket magyarul, ha angolul már ezer éve elolvasták.
Az Eaglemoss semmiből ledobott díszkiadás-atombombája ráadásul azt is megmutatta, hogy DC-rajongóból is több ezer van, csak eddig nem nagyon kaptak semmit itthon a Batman-képregények mellé. Öröm látni, mekkora zsizsegés van a netes csoportokban, ahová ötpercenként feltölti valaki az épp akkor megérkezett kötetek homályos fotóját, a fényes borítón kötelezően megcsillanó vakuval. A nagy kérdés most már csak az, hogyan lehetne ezt a masszív Marvel/DC-rajongótábort a magyar képregények felé terelni. Nekem a 90-es években még totál mindegy volt, hogy most épp Tumak, Berci, Fantom vagy Villám Vili volt-e egy képregény főszereplője, mert magát a műfajt imádtam, nem az egyes figurákat. Ezt a fajta képregényszeretetet a mai fiatalokban sajnos egyáltalán nem látom. Ők a trendi szuperhősfilmektől érkeztek a képregények világába, és nem érdekli őket, hogy Rozsomákon túl is van élet, és hogy a hazai gyártású Kittenberger, a Lencsilány vagy akár a Cafe Postnuclear is lehet olyan vagány dolog, mint egy nyugati comics.
Pár út már lezárult a magyar szerzők előtt (köszönhetően például a Nyugat + Zombiknak is), de milyen lehetőségeket látsz kis hazánk képregényrajzolói és szerzői számára? Van-e egyáltalán igény magyar kötődésű képregényekre?
Biztos, hogy van ilyesmire igény, különben nem lenne ekkora hype a Nyugat+Zombik, a Kittenberger és társaik körül. A Nyugat+Zombikat még mindig várom, hogy elkészüljön végre valamelyik karácsonyra, de ha már véres kalandokba keveredő irodalmi alakokról van szó, inkább a Kittenberger legyen a követendő példa minden hazai képregényesnek! 8 millió forintos Kickstarter-kampány helyett saccra ennek a tizedéből készült el, többévnyi verejtékes munkával. De megérte, mert Brazil rajzai bármelyik Kockásban vagy francia képregényantológiában megállnák a helyüket. Somogyi Gyuri pedig nagyon ügyesen találta ki, hogy az 1900-as évek pont az a korszak, amikor nemhogy nem ciki, de egyenesen menő, hogy van egy saját Indiana Jonesunk! És a történetszövés zsenialitását dicséri, hogy ha a főszereplők neveit átírnánk mondjuk Allan Quatermainre, Tom Sawyerre és Huckleberry Finnre, akkor is ugyanilyen jól tudna működni. Ahogyan a Kittenberger berobbant itthon, az jó kitörési pont lehetne mások számára is. Keresni kell egy olyan kort, amikor Magyarországon is történhettek mindenféle hollywoodi filmbe illő, kalandos események, vagy világjáró magyarok vittek végbe nagy dolgokat. A Monarchia aranykora (helló Géplovagok, helló Hungária kapitány!) vagy egy atomháború utáni világ tipikusan ilyen korszak.
Ugyanakkor fontos lenne az is, hogy a külföldre dolgozó magyar rajzolók is kapjanak legalább akkora médiahírverést itthon, mint amekkorát a Kittenberger vagy a Cafe Postnuclear kapott. Amilyen sokan megírták anno azt, hogy Futaki Attila Villámtolvajt rajzol a Disney-nek és Conant a Dark Horse-nak, legalább annyi cikket kellene most arról olvasnunk, hogy Tondora Judit Wonder Womant rajzol a Dyamite-nak, Farkas Lajos pedig egy elképesztően szép, középkori lovagos történetet szállított le a franciáknak. Az már persze valószínűleg csak álom kategória, hogy ezek a sztárrajzolóink itthonra is rajzoljanak valami vagányat. Rengeteg olyan magyar képregénytervről tudok ugyanis, ami az íróasztalfiókban várja a megjelenést, mert egész egyszerűen eddig nem volt senki, aki bevállalta volna a nyomdaköltségeket, kilogisztikázta volna a terjesztést és az árusítást, megszervezte volna a promóciót, és egyáltalán: adott volna egy akkora összeget a rajzolónak, amiért az képregényezéssel tölti az időt a jól fizető illusztrálás vagy reklámgrafika helyett. Pedig milyen jó lenne egyszer végre a kezünkben fogni Cserkuti Dávid easternjét, a Rózsa Sándorról szóló Ostort egy olyan brutális, mégis művészi albumban, mint a 300 vagy a Sláine...
Vannak-e további tervek a Kaméleon Komix sorozatának folytatására, vagy túl korai még ezzel foglalkozni?
Ha sikeres lesz a Világvégi mesék, akkor természetesen lesz második része is. Chavezék már dolgoznak a sztorin, és két új rajzoló is jelezte, hogy ha a következő antológiában is akad pár üres oldal, szívesen beleadnak a közösbe (az egyik felajánlás a veszett jó című Warlords of East Philadelphia). Készül a Postnuclear #2 is, 19 oldalt már láttam belőle, eszelősen kúl, ahogy Budai a salakszínű homokban döngető ócskavasakat papírra álmodja! Az első kötettel szerencsére sikeresen berántottunk a hazai képregényfogyasztók közé egy olyan autórajongó csoportot, akik utoljára Szépalmási professzor meg Rahan kalandjait olvasták a 90-es években, most viszont nagyon bejön nekik, hogy végre itt egy képregény, ami nekik szól, hiszen a szereplők döfőhegyes Ladával, koponyás Barkasszal csapatják a pusztaságban. A posztapokaliptikus műfaj igencsak nagy játszótér, szeretnék benne még messzebbre is elkalandozni. Vicces lenne például a Stranger Things és a Turbo Kid sikerét meglovagolva egy Mad Max Kids-képregényt csinálni, amelyben egy csapat tini győzi le a mutánsokat meg a szöges bőrpáncélos zsarnokot. Szabó „Téjlor” Laci meg már a Random antológiák óta nyaggat, hogy csináljunk együtt valami jó kis fekete-fehér, posztapokaliptikus fantasyt, fordítsuk le angolra, és támadjuk be vele a külföldi piacokat – rajtam nem fog múlni, pompás kalandokat találtam ki Vinyak, a barbár és Vörös Tánya főszereplésével, a hírhedt olasz Mad Max-filmek stílusában.
Jelenleg épp egy lapozgatós könyvet írok, ami a Cafe Postnuclear spin offja lesz. Mókás lenne autós kártyaként kiadni a képregény járgányait (természetesen Johnny Škoda Felicia kabriója lenne az új Lola-T!), a Saltlands sikere óta pedig már én is gondolkodom egy kooperatív CP-társasjátékon, ahol pofás műanyag figurákkal, felcserélhető térképlapokon kellene konzerveket meg jelzőrakétákat keresgélni, és közben motoros bandákkal meg ronda mutánsokkal verekedni a túlélésért - viszont aki akar, egy komplett kalandfüzért is végigjátszhat, mint a Mice & Mysticsben. Emellett poénból elkezdtem bütykölni a CP világához egy Zelda-szerű, retró videojátékot is az RPG Makerrel. Igen, tudom, elég skizofrén dolognak tűnhet, hogy szidom a görcsös múltba fordulást meg a retrómaniát, aztán egy múltidéző, retró utalásokban tobzódó képregény köré akarok brandet építeni, de ahogy már említettem, ez jelenleg nemigen megy másképp idehaza a máig magunkkal cipelt múlt miatt. Viszont a posztapokaliptikus zsáner szerintem nem véletlenül népszerű manapság ennyire: soha ilyen közel nem voltunk még ahhoz, hogy a környezetszennyezés, a fosszilis nyersanyagok kimerülése vagy az autoriter vezetők tapsolva hatalomra juttatása miatt egyszer csak tényleg beüssön a világvége! Erre szerintem minden létező műfaj segítségével fel kell hívni a figyelmet.