1988-ra, a Szebb holnap 1-2, John Woo forradalma és Chow
Yun-Fat kb. egyetlen éjszaka alatti szupersztárrá válása után teljes svunggal
robogott előre az új hongkongi őrület, a heroic bloodshed. És bár majdnem
mindenki, aki az akciófilm műfajában utazott, felszállt a vonatra, hogy leforgassa
a maga lassított golyóbalettekkel teli erőszakhimnuszát, volt, aki divat ide
vagy oda, megőrizte a saját hangnemét, és következetesen vitte tovább addigi
karrierjét. Két „on Fire”-filmje, a Prison on Fire és a City on Fire sikere
után Ringo Lam magabiztosan és merészen vágott bele új projektjébe, a School on
Fire-be (Hok haau fung wan), amelyben egy középiskolát tett a triádháború
vérmocskos játszóterévé – a korábbi filmjeinél kevesebb akcióval, viszont
iszonytató szurokfeketeséggel, nihilizmussal és kíméletlenséggel.
Míg Woo gengszterballadáiban szép koreográfiára haltak a rosszemberek a menő öltönyös-napszemüveges hősök golyóitól, addig Lam mindig is a realista iskola híve volt, és ez nem csak a stilisztikában nyilvánult meg. Amellett, hogy végtelenül nyers, dokumentarista képekkel, lassítások és kifinomult, eposzian elegáns megoldások nélkül emelt hullahegyeket, szorgosan huzigálta karóba a triádokat (többek közt Woo-nál is) körüllengő romantikát. Ahogy a ’70-es évek kultikus, olasz poliziescói képen törölték a Keresztapa maffiaábrázolását, úgy faragta le Lam a triádokról a pályatársai által rájuk kent maszlagot becsületről, nemességről, testvériességről és heroikusságról, míg nem maradt semmi, csak az alap, a valóság: a kegyetlen, gusztustalan, élősködő emberférgek társasága.
A történet középpontjában egy Chu nevű diáklány áll, akinek combjai a triád egyik fiatal tagját melengetik, de más fiúk is szemet vetettek rá. Miután a lányért folyó helyi kakaskodás egy kőkemény utcai bunyóba és egy másik tanuló halálába torkollik, Chu lehetetlen helyzetben találja magát: a rendőrség és az iskola azt akarja, hogy tanúskodjon, a triád kisfőnöke (Roy Cheung, mint mindig, első osztályú geciláda) viszont megerőszakolással, halállal és hasonló finomságokkal fenyegeti. Míg Chu megpróbál valahogy kivergődni a csapdából, lassan mindenki más belekeveredik körülötte, és rendőrök, tanárok, gengszterek, diákok indulnak el egy tébolyult mészárszékbe torkolló úton.
Egyértelmű, hogy Lam szétnézett Hong Kongban, és azt látta, hogy mindent a triádok uralnak, hogy óriási befolyásuk van az iskolákban, a tanárok és a rendőrök pedig teljességgel tehetetlenek ellenük. (És ha a sztorinak ezt az aspektusát valamelyest még el is túlozta, az alapjai színigazak – ráadásul a probléma a mai napig fennáll, és nem csak Hong Kongban: a triádok többek közt Londonban és Ausztráliában is toboroznak az iskolából, akár 10-11 éves gyerekeket.) Az is egyértelmű, hogy mindezen rettenetesen felszívta magát, és a dühét a School on Fire-be ölte, mert csak úgy üvölt belőle a felháborodott kurvaanyád. Nagyjából úgy, mint Tsui Hark éjsötét remekében, a Dangerous Encounters of the First Kindban. Ha nagyon kényelmetlen nézni, az csak azért van, mert elbaszott a valóság, amelyből táplálkozik.
Lam dühe azonban nem áll meg a triádoknál, de még csak a gyerekek megrontását és pokolra küldését inkompetensen szemlélő szülőknél, tanároknál és zsaruknál sem (egy viharos jelenetben az említettek őrjöngve körbehibáztatják egymást a rendőrőrsön, és természetesen nem érnek el semmit, nem segítenek senkin). A teljes képhez kell a társadalom egészének apátiája, a közeg kilátástalansága, az ártatlanság, a tisztaság totális életképtelensége is. Lányok, akiknek az egyetlen esélyük a mocsokból való kitörésre a prostitúció (micsoda borzalmas oximoron). Fiúk, akik csak akkor remélhetnek bármi előrejutást az életben, ha csatlakoznak a triádhoz.
Fennie Yuen (Chu szerepében) nagyszerű játékkal demonstrálja a végletek, a rossz döntések, a kárhozatformák közti vergődést, ahogy minden szétrohad körülötte, emberek, értékek, remények. Karakteríve lesújtó és megrendítő, de Lam mindenki mással is kegyetlenül elbánik – ha nem úgy, hogy brutális halál jut az illetőnek, akkor úgy, hogy tomboló vadállattá válva hozzáidomul az utca dzsungeléhez. Mert félreértés ne essék: csak ez a két lehetőség van.
A témához méltón a School on Fire erőszakábrázolása, bár explicit, sosem öncélú – gyors, tébolyult akcióival Lam kerüli az exploitationt és a stilizált haláltáncot, mellőzi az eszképizmus könnyedségét, szórakoztatófaktorát. Mivel a film dokumentarista módszerekkel szól (többnyire) átlagemberekről, végig ott van benne az a fajta kisrealizmus, amely egy hullákat halmozó akciófilmben egyrészt nagyon ritka, másrészt rendkívül felkavaró. A végső, veszett iramú vérfürdő olyan mesterien, ugyanakkor a spontaneitás, a meg nem koreografáltság tökéletes illúziójával kivitelezett, hogy az ember legszívesebben ötször megnézné egymás után – ha bírná gyomorral és ideggel.
A School on Fire, köszönhetően valószínűleg a súlyos témának és a pokolra szállás atmoszférájának, annak idején durván megbukott a mozikban, és azóta is küszködik a szélesebb körű ismertségért (Lam másik két korabeli „on Fire”-filmje sokkal híresebb, ráadásul ennek a vágatlan verzióját sosem adták ki DVD-n, csak ősrégi VHS-formátumban érhető el). Viszont akik látták, azok általában Lam életművének, sőt a ’80-as évek hongkongi műfaji filmjeinek legjobbjai közé sorolják (márpedig itt most az aranykorról beszélünk). És ez így is van rendjén. A School on Fire iszonyatos erejű film. Az nem kifejezés, hogy gyomorszájon vág: bontógolyóval megy neked.