Nyers – Röhögni és öklendezni egyszerre

A Nyers legfontosabb tanulsága: nem lehet egyszerre röhögni és öklendezni. A francia Julia Ducournau első mozifilmje többek közt arról híresült el, hogy egyes fesztiválvetítéseken rosszullétet és hányást váltott ki a nézőkből a kannibalizmus kényelmetlenül fesztelen ábrázolásával – az ilyen szenzációhajhász hírek mellett (amelyeket a gyakorlott horrorrajongó amúgy is hajlamos némi elnéző mosolygással fogadni) már kevésbé jutott terep a film egy másik nagyon fontos aspektusának: jelesül, hogy veszettül vicces. Legalábbis a maga kannibálhorroros módján.

A vegetáriánus Justine megkezdi tanulmányait egy állatorvosi egyetemen, ahol a gólyák meglehetősen véres (a Carrie fináléja üdvözletét küldi) és megrázkódtató beavatási ceremóniájának részeként kénytelen megenni egy darab nyershúst. A teste erre eleinte rusnya allergiás kiütésekkel reagál, de ahogy a szintén az egyetemen tanuló nővére, Alexia bevezeti őt a suli hétköznapjaiba, a csendes, magának való Justine azon kapja magát, hogy egyre nagyobb éhség támad benne a hús, egészen pontosan az emberhús iránt.

A felnőtté válás kész horror, ezt a műfaj réges-rég felismerte: a testtel mindenféle furcsa, érthetetlen, ijesztő dolgok történnek, az ember hirtelen azt sem tudja, kicsoda, mit akar, hogyan illeszkedik a világba, vagy, hogy illeszkedik-e bele egyáltalán, ráadásul közben az egész közege frusztrálónak és ellenségesnek tűnik. Ezekre a folyamatokra a szuperhőstörténettől (X-Men) a farkasemberes (Ginger Snaps) és a vámpíros (Engedj be!, Alkonytájt) horroron át a torture pornig (The Loved Ones) ezerféle tematika húzható rá, és a Nyers is ezen a nyomvonalon halad – viszont az összes említett példánál merészebben és provokatívabban.

Ducournau allegóriája gyönyörűen pontos és átgondolt: legkésőbb Stephen King Tűzgyújtója óta tudjuk, hogy ha valamit sokáig elfojtanak az emberben, az előbb-utóbb rettenetes gejzírként robban felszínre, így amikor a Nyersben a jámbor, szűz, visszafogott lány óhatatlanul-akaratlanul alámerül az őrült és fékeveszett egyetemi életbe, szinte látjuk szétrepedezni a gátat. A szexualitás és a kannibalizmus egyszerre, bizarr és felkavaró természetességgel szabadul el a tinédzserlét kaotikussága közepette. Önmagunkat nem hazudtolhatjuk meg örökké.

Mielőtt valaki rossz következtetéseket vonna le: a Nyers gyomorforgató mivolta, bár akad benne egy-két húzósabb jelenet, véletlenül sem megveszekedett vér- és bélontásból ered, hanem az említett természetességből. Ducournau a főszereplő kezdeti vívódása és a fordulópont Coen-fivéreket idéző fekete humora ellenére olyan magától értetődőnek állítja be a kannibalizmust, mintha az a felnőtté válás egy teljesen normális hozadéka lenne – nagyjából azzal a felkavaróan naturalista és tényszerű ábrázolásmóddal nyúl a témához, ahogy Jeremy Saulnier (Blue Ruin, Green Room) az erőszakhoz. Csak hát az erőszakhoz azért sokkal jobban hozzá vagyunk szokva.

És bár a Nyers a fentiekhez méltón többnyire komoly, mint egy infarktus vagy egy embercomb vacsorára, ha gyomorral bírod, a rekeszizmaidat is kordában kell majd tartanod. Ducournau persze nem kellemes, harsány, térdcsapkodós humorral operál, és még csak nem is azzal a gonosz, vércinikus hozzáállással, amely zárójelbe teszi a látottakat, és megnyugtatóan eltávolít tőlük. A kannibalizmus természetessége mellett az abszurditást, vagy mondjuk úgy: a kannibalizmus természetességének abszurditását domborítja ki. Azt, ahogy a szereplők félvállról vesznek valamit, amibe egy úgynevezett normális ember agya és morális érzéke beleroppanna. Azon röhögsz, hogy mennyire képtelenül valószerű ez az egész.

Fontos, hogy e bűnös kulináris élvezetek alatt végig ott van az emberség is mint a film gerince. Ott van Justine egyszerre félelmetes és gyámoltalan, elborzasztó és szimpatikus (Garance Marillier nagyszerű a szerepben), horrorisztikus és tragikus figurájának identitáskeresésében és a nővérével meg a szobatársával való kapcsolatában – viszolyogsz mindattól, amit látsz, de képtelen vagy becsukni a szemed, és képtelen vagy ítélkezni. Hiszen Justine is csak olyasmikre vágyik, amikre mi mindannyian, és ő is csak azokkal a lapokkal játszik, amelyeket az élet leosztott neki. Csak hát az ő lapjai kicsit mások, mint a tieid meg az enyémek. 

A végén pedig Ducournau olyan szépen kerekíti le a történet és a karakter ívét, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána – aztán rájössz, mit csinálsz, és ijedten kikapod a szádból.

A filmet a Titanicon vetítik. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;