A nemes szívű, makulátlan páncélú lovagok mellé a romantika térhódításával zárkóztak fel végérvényesen a hasonlóképp nemes szívű, de némiképp piszkosabb kezű törvényen kívüliek. Valahol bizarr is egy kicsit, hogy a körmönfont írói praktikák azóta is milyen biztos kézzel érik el, hogy az egyszeri olvasó rablóknak, tolvajoknak és (tömeg)gyilkosoknak is könnyedén feloldozást adjon pusztán egy aprócska „de” alapján - lehet, hogy hősünk jó néhány embert kifosztott, DE a zsákmányt mindig szétosztotta a szegények között; lehet hogy esett néhány gyilkosság, DE csak olyanok sérelmére, akik mind megérdemelték valami szörnyű bűntett miatt, és még sorolhatnánk. Egyszóval, a könyvek lapjain életre kelt törvényen kívüliek általában csak névleg rosszfiúk, valójában mindig az igazságosságot állítják helyre, olyan helyzeteket orvosolva, melyeket a törvény nem volt képes.
A polgárosodás és a törvény előtti egyenlőség beköszöntével a törvényen kívüliek helyébe a szervezett bűnözés és a gengszterek léptek, aminek véget kellett volna vetnie az efféle romantikának – DE ezek a fránya skriblerek, Hollywood nem elhanyagolható segítségével, megkísérelték átmenteni ezeket a jól bejáratott toposzokat a fedorák, hajszálcsíkos öltönyök és dobtáras Thompsonok korába is, és társadalmi béklyókat és kispolgári attitűdöket nehezen viselő, gépfegyveres hippiket próbáltak faragni az amúgy szociopata vagy másképpen defektes Bonnie-kból, Clyde-okból és Dillingerekből. Ezzel egyben éles cezúrát is húztak közéjük és a pusztán pénzre és hatalomra éhes gengszterek, Al Caponék és Lucky Lucianók közé.
Fentiek azért fontosak, mert Dennis Lehane is eme megkülönböztetésére fűzi Az éjszaka törvénye című regényének cselekményét, és egyben ezzel a disztinkcióval akar kulcsot adni főhőse, Joe Coughlin személyiségének megértéshez (értsd: a szájunkba rágni, hogy hőse alapvetően jó ember, csak a saját törvényei szerint él a társadaloméi helyett). Hálistennek efféle, amúgy eléggé megbicsakló logikájú moralizálásból - lásd pl. azt a pár sort, ahonnan a regény címe is származik – nincsen sok, és a melodrámából is csak annyi, ami még befér a zsáner keretei közé.
Az éjszaka törvénye egy bűnöző karrierjének története a szesztilalom idejéből. A cselekmény Lehane szeretett Bostonjából indul, ahol az alig húszéves (húszéves, Ben! És neked, minden idők legköpcösebb Batmanjének volt pofád magadra osztani a szerepét!) Joe Coughlin a város egyik ír gengszterfőnökének megbízásából éppen kirabolja a város másik ír gengszterfőnökének kártyapartiját. Ennek aztán következményei lesznek, mi pedig ettől a felütéstől kezdve egy félresikerült bankrablásán és egy nem túl hosszú, de annál véresebb börtöndrámán keresztül Floridáig követhetjük Joe-t, ahogy piti kifutófiúból maga is nagy emberré válik.
A belőle készített filmet nem láttam, de nem biztos, hogy minden, amit a legtöbb helyen terhére róttak a fentebb már savazott, az átlagosnál jóllakottabb óvodás képzetét keltő denevér-epigon hibája: ember legyen a talpán, aki ebből a majd tíz éven átívelő, kvázi életrajzi szerkezetű alapanyagból olyan két órát tud desztillálni, amelyben minden hangsúly és fókuszpont a helyén van. Két-három olyan szála is van a regénynek, amely fejezetekre ugyan el-eltűnik,mégis az egész cselekményt átszövi, jó néhány fejezet pedig kerek egészként is megállja a helyét (ilyen például a komplett börtönös rész, vagy a haditengerészet kifosztása ). Ennyi fordulat bizony egy jóféle sorozatért kiáltott volna.
A regényben egyébként megvan minden, amiért Lehane-t szeretni lehet. A tempó oldalakon belül felgyorsul százra, és ebből nem is nagyon enged egészen a lezárásig (a lezárás szó persze csak relatív értelemben használható, hiszen a könyv egy trilógia középső része). Lehane biztos kézzel és a tőle megszokott könnyedséggel - nyilván kell hozzá a jó fordítás is, de emberünk amúgy is azon szerzők egyike, akiket még a másnapos, meggyötört elme is simán be tud fogadni - adagolja az akciót és az ütős párbeszédeket. A pergő fordulatokat filmvászonra kívánkozó egysorosok bélelik ki, a hangvétel ugyanakkor – a meglehetősen magas bodycount ellenére - kevésbé komor, mint ahogy azt a Kenzie-Gennaro ciklusban megszokhattuk. A modern olvasóra hangszerelt sodró lendület dacára az egésznek van egy finoman békebeli, a múlt század harmincas-negyvenes éveinek fekete-fehér noirjait idéző hangulata.
Lehane nagyon ügyesen gyúrja össze a zsáner legfontosabb toposzait: a nőket – legyen legalább egy, aki miatt a főhős sérül, és legalább egy, aki a főhős miatt sérül; az ellenfeleket – legalább egy, aki személyes okokból, és legalább egy, aki racionális, üzleti alapon kívánja a protagonista vesztét; a cselszövést, az árulást, a bűnt és a jól megérdemelt bűnhődést – ez utóbbi jöjjön onnan, ahonnan elsőre nem is számítanánk rá. Ahogy utaltam is rá, a regény közel kétharmada Floridában játszódik - Lehane amúgy felhasználta az anyaggyűjtés során tanultakat a Boardwalk Empire negyedik évadához kötődő írói és produceri tevékenységes során is. A latin környezet kifejezetten üdítő színfoltként tűnik ki a jellemzően olasz-ír-zsidó háromszögben játszódó gengsztersztorik sűrűjéből (aki repetázni szeretne, valamelyik online antikváriumban pár száz forintért relatíve könnyen hozzájuthat az Edwin Torres által jegyzett Carlito útjához is) és a zömmel a dixie-vonal északi oldalán mozgó Lehane-történetek közül is.
Volt egyszer egy Amerika, ami azóta is rengeteg írót és filmest megihletett: ebbe az univerzumba, a lepukkant speakeasyk, a bubifrizurás femme fatale-ok és a fekete Packardok ablakából leadott géppisztolysorozatok világába tökéletesen illik az Éjszaka törvénye. Ami azt illeti, a sci-fi/fantasy/horror megjelenések dömpingjében kifejezetten hiányzott már egy efféle modern hangvételű, mégis az oldschool klasszikusokat idéző, könnyed gengszterregény. Remélem, előbb utóbb a Coughlin-család hányattatásairól szóló trilógia másik két kötetét is kezembe vehetem majd magyar fordításban.
Eredeti cím: Live by Night, fordította: Orosz Anna
Agave Könyvek 2017, 384 oldal
