J. G. Ballard: High-Rise - Előemberek a Zikkuratban

“Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról - mondta a bíró.
Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről.
Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön.
A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen.
Csakis így és sose másképp."
(Cormac McCarthy: Véres délkörök)

Az emberi lét egyik alapkérdése: mi a jó, mi a rossz, és miért van bennünk egyáltalán az utóbbiból? Ősbűnnel, démonokkal, rossz vérrel és ki tudja még, hogyan próbáltunk külső és belső indokot találni a morálisan elítélhető tettekre. Aztán jött a tudomány, és közölte, hogy az erkölcs szubjektív, és a génparancsok mohósága az egyetlen elemi mozgató. A lét- és fajfenntartás evolúciós törvényéből következik az emberi történelem minden célja és eredménye, illetve maga a Fejlődés fogalma, kultusza, bálványozása.

Ballard logikailag visszafelé halad ugyanezen tengelyen: mint gyöngyöt fűzi fel rá toronyházba zárt jóléti mikrotársadalmát, majd hagyja, hogy az események menjenek a maguk útján. Szándéka nyílt, nem leplezi, amennyiben az a fikción belül is megjelenik a toronyház tervezőjének tudat alatt végzett, majd elismert társadalmi kísérlete képében. Ő ennek megfelelően az író alteregója, aki kénye-kedve szerint dobál szereplőket monumentális emberkísérletébe (mely mintha csak a bezártság hatására deformálódó állati viselkedés kutatásának kísérleteit idézné).

A High-Rise cselekménye több szereplőt követ felváltva, akik mind egy modern lakókomplexumban élnek a 70-es évek valamilyen beazonosíthatatlan, maszatos alternatív valóságában (a regény ‘75-ben jelent meg). Hangsúlyos, hogy alapvetően sikeres emberek, amit már önmagában az is bizonyít, hogy egyáltalán lakáshoz jutottak a modern toronyházban, hogy legtöbbjüknek drága autója van, és hogy esténként pazarlóan mulatnak. A közösség azonban mégis gyorsan rétegződik. Hamar kiderül, hogy eleve mérhető társadalmi értéküknek megfelelően kaptak lakást: magasabban a megbecsült, tehetősebb emberek, lejjebb a lenézettebb szakmák szegényebb képviselői. Alapvetően ez a felosztás határozza meg a szimpátia és ellenszenv erővonalait a különböző szinteken élők között, majd ahogy a feszültség apróságokon és kicsinyes atrocitásokon továbbgördülve nőni kezd, a lakók magassági pozíciójuknak megfelelően érdekcsoportokba, bandákba verődnek. Az ellenségesség egyre nyíltabb, a tiltott határátlépés sérelmezett, és minden bosszú erősebb, mint az előző.

A regény stílusa részben Ballard kortársa, Robert Merle társadalmi témákat feszegető modern regényeit idézi - ahol a sztori fantasztikuma megbecsült, figyelmet kapó, de alapvetően mégiscsak díszlet -, ám hosszú távon nem marad hű ehhez a higgadt hangvételhez, melyhez a narrátori elfogulatlanságnak legalább a látszata szükségeltetne. Ugyanis nem kevés kajánsággal, mintegy folyamatosan az olvasó reakcióját figyelve (felháborodik?, felnevet?, elborzad?), lassanként szétforgácsolja a megfigyelő szerepének igazságos, megbízható voltát.

A narrátor szeszélyessége jelenidejűséget ad az eseményeknek, ezt pedig még jobban felerősíti a regény legizgalmasabb formai fogása: irodalmi audiovizualitása. A túlságosan közeli leírásokat alkalmazó, ködös forrásokra hivatkozó, kapkodó próza hatására úgy érezzük, nincs elég időnk elolvasni, azaz megnézni az eseményeket - például egy liftajtó körüli verekedést -, hiszen még leírni sem volt elég, máris futunk a követett szereplő után, nem tudva, hová tart - mintha csak egy zaklatott kézikamerás felvételt néznénk. Eme mozgóképszerűséget az sem töri meg, amikor mégis külső információhoz jutunk, ezek az olykor jóindulatú, máskor érzéketlen kommentárok ugyanis remekül beleillenek abba a jellegzetes, modern dokumentumfilmes stílusba, mely egyszerre vallja magát be nem avatkozónak és fetisizálja a privátszférába nyomuló közelséget - a totális, pornográf megmutatást. Ugyanígy elfoglalják helyüket a képmutató tényanyagban az időbeli beletekerések - elvégre az unott nézőnél nincs ijesztőbb.

Ballard amúgy pofátlanul aláhúzza a stílusbravúrt azzal, hogy az egyik szereplő - a bevezetőben tárgyalt önreflexióra ráerősítve - egyszer csak valóban dokumentumfilmet kezd forgatni. E ténynek persze a kevéssé leplezett allegóriában is fontos helye van: nehéz nem ráismerni a saját egójával elfoglalt, folyamatosan önmagát megörökítő és ezen cselekedettől valamiféle megvilágosodást váró, reprezentáció-lázban égő, látszatkultúrában fetrengő modern emberre.

A toronyház bukása nem lazán összefüggő eseményeken előregördülő egyedi tragédia, melyet akár el is lehetett volna kerülni - habár a szóbeszédek és a róluk közvetítő narrátor megbízhatatlansága ellenére lekövethető az egyre szélsőségesebb reakciók egyfajta ok-okozati sorrendisége -, hanem sokkal inkább természeti esemény, mint egy feldobott kő kiszámolható íven történő lezuhanása vagy éppen egy vulkán kitörése. Az épület és a közösség együtt, egymás miatt, kéz a kézben pusztul - ezt a Tervező döntései siettetik talán, de nem okozzák.

Az összeomlás több, mint egy korlátok közé szorított közösség privát végzete: a rendszernek belekódolt, eltávolíthatatlan része az elégedetlen feszültség, mely a nyugati társadalmak alapmítoszából fakad, miszerint mindenki mindent elérhet, megkaphat. Viktor Pelevin az Empire V-ben a diskurzus és glamúr fogalmával írja le azt a csinált vágy-rendszert, melynél fogva a modern ember vezethető. De a minden kívánalmát orrvérzésig kielégítő-kiégető, dekadens, vágyavesztett társadalom irányíthatatlan, önpusztító, és ami a legironikusabb: egy ponton túl menthetetlen. Csak az információs korban felnőtt ember hiú reménye, hogy a tájékozottság, a mérhető és dokumentálható ökológiai és gazdasági mutatók bármilyen mértékben segíteni fognak okosabban csinálni a dolgokat a továbbiakban. Vagy legalább - legközelebb. (Nem véletlen, hogy a toronyház bukását dokumentáló férfi sem ér el semmilyen eredményt, sőt talán nincs is efféle célja, csupán ott akar lenni, és közelről megmutatni. Maró tömegmédia-kritika a margóra.)

A tárgy- és lakáskultúrában dőzsölő, irigységfüggő modern nyugati értékrend tehát millió éves, kódolt ösztönökben oldódik fel: a Disznófejű Nagyúr tort ül, aztán az ő ideje is lejár, elmosnak mindent az érdekelvűségre, rövidlátásra késztető, a természetes kiválasztódás által kérhetetlenül mohóra kovácsolt, amorális, állati ösztönök. Gyönyörű a maga egyszerűségében, ahogy a gyorsított visszafejlődés leleplezi a modern társadalmak fejlődésmítoszát. Hogyan is tudtunk olyan sokat előre, felfelé haladni - egy helyben?

Ahogy az emberek sorra ledobják a rájuk erőltetett törvényeket, mintha dühükben, veszteségeikben is egyre felszabadultabbá válnának - lassan világossá válik, hogy rég elegük volt a protokollokból, normákból, illemszabályokból. A civilizációból. Autodidakta zen buddhizmus gyorstalpaló (a Harcosok Klubja is ide járt iskolába!): nem az vagy, amit birtokolsz, sőt már nem is igen lehet semmit birtokolni vagy elfogyasztani, mert nincs közösség sem, amely elismerné, értékelné azt. Az egyetlen közös nyelv: erőszak. Az egyetlen működőképes érv: fizikai fölény, vagy bármi, ami arra váltható. A dokumentumfilm eddigre végleg természetfilmmé válik, ugyanolyan naturalista, közömbös leírásokat olvashatunk gyilkosságokról, szülésekről és közösülésekről (eddigre elkopott az emberi erkölcs által belőtt különbség a beleegyezésen alapuló és az erőszakos válfaj között...), mintha csak egy Attenborough-filmet néznénk.

Az apokalipszis szó eredeti jelentésében tündököl: feltárulás, kinyilvánulás. Megmutatkozik legnagyobb közös osztónk, talapzatunk, valódi színünk. Sorban koppannak a maszkok: modern, hedonista értelmiségi, felvilágosodott ember, társas lény - valahol az első barlangrajzok környékén érdemes inkább szétnéznünk a családi fényképalbumban. A történtek után, történelem előtti időkben, mikor a portyázó életmódot folytató túlélők a többi épületet lesik az ablakból, a szomszédok elkerülhetetlen bukását várva, az olvasó végül elfogadja a levezetést, és megadja magát a humanista felfogás utolsó darabjait is feloldó fatalizmusnak.

Ballardnak nem azért kellett túlzásokba esnie, faszokat lesnie, fekete humorhoz nyúlnia és képzelt kamera mögé bújnia, hogy öncélú komikumot csempésszen a regény lapjain megelevenedő, önpusztító, önzésével megbabonázó színjátékba, hanem hogy egyáltalán lecsússzon a pirula: ennyire kíméletlen, pőre igazságokat muszáj karikírozva, szimbolikusra fogalmazva tálalni, hogy képesek legyünk elfogadni azokat.

A High-Rise a Legyek Ura felnőtt és cinikus variánsa, ártatlan áldozatok és kívülről érkező megmentők nélkül, ahol a hatalmat jelképező (de nem biztosító!) státusztárgyak, státuszlakások és státuszdugások mitikussá nőttek, lekoptatva és messze maguk mögött hagyva holmi eredendő emberi érdekeket, sőt: vágyakat. De lehetne akár Az ember tragédiájának végleg kiábrándult, apokrif fejezete is.

Ember, küzdj, mert bízni már nincs miben.

----------------------------------------------------------------------

MAGYAR KIADÁS? Bő negyven éve nem sikerül megjelennie itthon, még tavaly-tavalyelőtt, a filmadaptáció kapcsán sem repült rá egyetlen kiadó sem. Úgyhogy valószínűleg ez már örökre a magyar könyvkiadás egyik szégyenfoltja marad. 

//Ebben a most induló rovatunkban olyan klasszikus könyvekről/remekművekről/gyöngyszemekről írunk, amelyek érthetetlen módon mind a mai napig nem jelentek meg magyar nyelven.//  

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!