Black
Panther & the Crew #1
Történet:
Ta-Nehisi Coates
Rajz:
Butch Guice
Marvel
Comics
Amikor a Marvel nem a rendszeresen katasztrofálisra sikeredő, az univerzumukat megrengető, szenzációhajhász és ezért még a jól felépített és bejáratott karaktereiket is önmagukból teljesen kifordító (lásd Captain Marvel a Civil War 2-ben vagy Steve Rogers a frissen túltolt Secret Empire-ben) crossovereket erőlteti, éppenséggel vannak remek húzásai. Még 2003-ban a Marvel első fekete szerkesztője, Christopher Priest próbálkozott azzal, hogy fekete íróknak adnak fekete szuperhőskaraktereket (The Crew), ami óriási kritikai sikert hozott. Ennek ellenére egészen 2016-ig várni kellett, hogy egy több amerikai irodalmi kritikai díjat (National Book Award, MacArthur Genius Grant) begyűjtő fekete író, Ta-Nehisi Coates vehesse át Black Panther újonnan induló sorozatát. Az első szám 300.000 példányszámban fogyott el, és hamarosan spin-off sorozatot is fialt World of Wakanda címen. Most új testvérszéria indult el, amely visszanyúl az egész jelenség eredetéhez: a Crew új tagjai, Fekete Párduc, Vihar, Luke Cage, Misty Knight és Manifold Harlemben néznek szembe olyan problémákkal, amelyeket szuperhőstörténetek viszonylag ritkán szoktak érinteni: dzsentrifikáció, szegénység, vallás és rasszizmus.
Coates azzal próbálkozik, hogy a szuperhősök tevékenységének két szintjét mossa össze: azokét, akik az utcán (street level, a legjobb példa erre Daredevil vagy Luke Cage) küzdenek az ideáikért, és azokét, akik országokat, világokat fenyegető veszélyekkel szállnak szembe (mint a Fantasztikus Négyes és a Bosszúállók). Mi van akkor, ha T’Challa, a Fekete Párduc, aki egy afrikai nemzet uralkodója és a Bosszúállók tagja, maszk nélkül sétál végig Harlem utcáin, és mindenki más csak egy fekete férfit (és a saját világnézetéből minden ehhez hozzákapcsolódó asszociációt és előítéletet) lát benne?
Amikor egy rendőrségi őrizetbe vett fekete politikai aktivistát meggyilkolnak a cellájában, felháborodott feketék ezrei vonulnak az utcára, és Misty Knightnak a másik oldalról, a rendőrök sorfala mögül kell szembenéznie a feldühödött tömeggel és a problémával, hogy a saját kollégái közül valaki megpróbálja eltüntetni a gyilkosság nyomait. Miután az is kiderül, hogy Ezra, az áldozat, az ötvenes években tevékenykedő fekete szupercsapat, a Crew vezetője volt, egyre több komplikáció kezdi nehezíteni a nyomozását, míg Misty egyszer csak váratlan szövetségesekre nem lel.
Coates hihető politikai helyzetbe helyez fiktív, de mégis motivációikban és érzelmeikben hús-vérnek tetsző szereplőket, a kijárási tilalom alá helyezett Harlem és az odavezényelt, robotizált Americops pedig akárha egy Black Mirror epizódból lépett volna elő. Guice remek munkát végez, minden dokumentumfilmszerűen realisztikus, Misty Knight és Vihar a legjobb formájukat hozzák. Nagy szükség van társadalmi és filozófiai kérdéseket mindenkinek emészthetően prezentáló képregényekre, a Coates-Guice páros pedig maximálisan beváltja az ehhez fűződő reményeket.
God
Country #4
Történet:
Donny Cates
Rajz:
Geoff Shaw
Image
Comics
Traumákból gyakran születnek nem várt kincsek, és ez Cates esetében sincs másként: egy halálközeli élmény és szinte ezzel egy időben egy gyermek születése volt a God Country megírásának katalizátora. Nyugat-Texas ősi, vad, mágikus területein óriások és istenek küzdenek egymással, igazi neil gaimani értelemben: a helyiek már semmin sem lepődnének meg, azon sem, ha egy Kirby-féle kozmikus hadisten érkezne az égből, hogy visszakövetelje atyja aláhullott kardját.
Márpedig pontosan ez történik, amikor a magányosan, az Alzheimer-kór rémisztő, fojtogató ködében élő Emmett Quinlan otthonát elsöpri egy bibliai méretű vihar. Az éppen látogatóban lévő fia, aki az apja iránti elkötelezettség és a felesége és kislányuk iránti felelősség között őrlődik, döbbenten látja, amint apja egy óriási karddal a kezében emelkedik elő a romok közül és küzd meg a rátámadó, árnyékszerű démonnal. Valofax, a kardok istene, Emmettet választotta hordozójául és amíg a kezében tartja, addig minden betegsége és emberi gyarlósága szertefoszlik. Már ami a fizikai gyarlóságot illeti: a büszkeség és az önhittség még egy önálló akarattal rendelkező, és egyszerre több időben és síkon is legendás kardokat megtestesítő entitás számára is komoly falat.
Amikor Valofax jogos örököse, Aristus, a hadisten érkezik meg jogos jussáért a texasi semmi közepére, kénytelen üres kézzel távozni, mert Emmett képtelen megválni a hatalomtól, amelynek hála visszakapta a családját. Aristus azonban maga is egy család tagja, apja ugyanis Attüm, minden világok ura, a kozmikus istenek királya, így egy nem mindennapi viszály veszi kezdetét egy istenekből álló klán és egy halandó család három generációja között.
A God Country elsőre a tévében most debütált Amerikai istenekre hajaz, de persze itt egy science-fiction, egy Jack Kirby-alapokra építkező mitológia adja a hátteret. Jól láthatóan nem ez Cates első tánca (lásd még Buzzkill, The Ghost Fleet, The Paybacks, vagy a most megjelent, texasi vámpírokról szóló Redneck), Shaw pedig ugyancsak rutinos partner, démonokat, élőhalott sereget, hadisteneket ugyanolyan jól rajzol, mint pocakos, texasi nagyapákat batár nagy karddal a kezükben. Az Image nem nagyon szokott mellényúlni, és most is bízhatunk a választásukban.
Jughead
- The Hunger
Történet:
Frank Tieri
Rajz:
Michael Walsh
Archie
Comic Publications
A jobbára korlenyomatnak számító Archie-képregények sosem keltették fel különösebben az érdeklődésemet: talán a nosztalgia- vagy retrófaktora és az USA-ban őket övező kultusz miatt néztem bele néhány számába. Az utóbbi években azonban a kiadó elkezdett friss vért pumpálni a címbe, első körben a sorozat napjainkba helyezésével és modernizálásával (ráadásul a Mark Waid – Fiona Staples szuperpáros gondoskodásában), majd tematikus horror-feldolgozásokkal (lásd még Afterlife with Archie, ahol zombijárvány szabadul el Riverdale kisvárosában vagy a The Chilling Adventures of Sabrina, amelynek boszorkányai emberi hullákat esznek), végül pedig azzal, hogy betört a kisvárosi rejtélyeket középpontjába állító tévésorozatok világába (Riverdale).
Jughead egyfüzetes kalandja ebbe a régi, jól bejáratott szereplőket újragondoló újhullámba tartozik, ezúttal a farkasember toposzának bevonásával. Jughead falánksága az eredeti sztorikban állandó viccek és helyzetkomikumok tárgya, azonban Tieri gondolt egyet, és egy igazán gonosz csavarral megindokolta, miért is van ez így. Míg a farkas-vérvonal évszázadok óta lappang a Jones-családban, addig a Cooper-család leszármazottai a Mayflower óta figyelik őket, és közbelépnek, amikor a likantrópia felüti a fejét. Betty így a legkevésbé sem veszi jó néven, amikor a nemrégen felbukkant Riverdale-i Darabolós Gyilkosról kiderül, hogy az egyik legjobb barátja. Egyedül Archie közbelépésén múlik, hogy nem röpít golyót Jughead fejébe, és megpróbál más megoldás után nézni.
A barátság ereje a gyerekkortól csontokba ivódott tanítások ellen? Nem újkeletű ötlet, de a noir színpaletta és az ötvenes évek horrorképregényeire emlékeztető látványvilág (azért nagyon hiányolom az Afterlife with Archie vizaulitásáért felelős Francesco Francavillát) némileg feledteti a kicsit poros ötletet. Az érdekességet az eredeti karakterek (akár csak felületes) ismerete tovább növeli, de a történet nélküle bőven megüti egy szórakoztató B-film szintjét.
Nick
Fury #1
Történet:
James Robinson
Rajz:
ACO
Marvel
Comics
Szegény Nick Fury képregényes sorsa örökre megpecsételődött, amikor Samuel L. Jackson kitörő sikerrel debütált a szerepében a Marvel filmes univerzumában. A hidegháborús, sőt második világháborús, később a S.H.I.E.L.D. szuperterrorista-elhárító szervezetet vezető, kaukázusi származású szuperkémnek azonnal kerítettek egy balkézről származó, fekete gyereket. Marcus Johnson először ugyan nem tudott az örökségéről, de amikor zsoldosok kezdtek el rá vadászni a valódi apja révén ereiben csörgedező, élethosszabbító Infinity Formula megszerzéséért, hamarosan a S.H.I.E.L.D.-ügynökök soraiban találta magát.
Egy ideig a két karakter párhuzamosan létezett a 616-os univerzumban, majd a Marvel úgy döntött, itt az ideje átadni a stafétabotot az új generációnak. Az egyébként meglehetősen pocsék Original Sinben Uatu, a Szemlélődő meggyilkolásáért (az örök hallgatásra és közbe nem avatkozásra kötelezett lény szemében eltárolt információkra volt szüksége egy szerinte magasabb rendű cél érdekében) a többi Szemlélődő ugyanerre a sorsra ítélte, és a Hold felszínén való, örökkévalóságig tartó vándorlásra ítélte az idősebb Furyt.
Míg Warren Ellis legutóbbi James Bond-sorozata a flemingi gyökerekhez nyúlt vissza, és a szuperhatékony, az eredményekért a kezét bármikor bemocskoló, legkevésbé sem sármos kémet állította a középpontba, addig Robinson két kézzel öleli keblére a hatvanas évek színes-szagos, szürreális ellenfeleket felsorakoztató, kütyükkel felszerelt filmes Bondját. Olyannyira, hogy a napjaink francia Riviérájára induló Fury célpontját, a Hydra kapcsolatokkal rendelkező üzletembert egyenesen Auric Goodfellow-nak hívják (a Goldfinger főgonosza Auric Goldfinger). Fury lazán és elegánsan sasszézik be a kaszinóba, a kütyüjeivel gond nélkül semlegesít minden védelmet, majd besétál a Hydra irányítóközpontba, ahol olyan ügynökök várják, akik mintha az Austin Powersből léptek volna elő. Bumm-bumm-bumm: innentől kezdve úgy pörögnek az események, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és a szuperügynök már távozott is a repülő autójával.
Ha esetleg úgy hangzott volna, hogy ironizálok, szó sincs róla: az új Nick Fury minden oldala kirobbanóan dinamikus, és egyenesen a kémfilmek aranykorába repít vissza, üdítően élvezetes és stílusos hullámvasút. Olyan szintű pop artot, amellyel ACO kényeztet bennünket, már régen nem láttam, és első ránézésre szöveg nélkül is simán eladná a képregényt. Mondhatnám, hogy style over substance, de azért szerencsére ez annál egy kicsit több, és remélhetőleg még sokáig tartani tudja ezt a szintet.
Spencer
& Locke #1
Történet:
David Pepose
Rajz:
Jorge Santiago, Jr.
Action
Lab Entertainment
Nem hinném, hogy sokan vitába szállnának velem, ha azt állítanám, a Calvin & Hobbes (avagy Kázmér és Huba) a LEGJOBB képregénystrip, amely valaha született. Rengetegen estek szerelembe vele, ebből pedig számos hommage és mash-up született, még úgy is, hogy Watterson soha nem adta el a karakterek kereskedelmi- és reklámjogait, pedig a fáma szerint mostanra már saját szigetet vehetett volna belőle. Persze láttunk már Dűne, Star Wars, Gyűrűk Ura, Hobbit újragondolásokat, sőt, még a felnőtt Kázmérról és családjáról is készült szívmelengető képregény, meglepő módon mégis a Spencer & Locke az első „egész estés” főhajtás a két elválaszthatatlan barát előtt.
Pepose kezdő a szakmában, bár előtte is képregényes berkekben mozgott, képregénykritikusként, majd szerkesztőként dolgozott a Newsarama nevű ismert popkulturális hírmagazinnál. Első képregényének koncepciója meglehetősen egyszerű („Mi lenne, ha Kázmér és Huba Sin Cityben nőttek volna fel?”), ennek ellenére túl tudott lépni az egyszerű hommage-on és némi mélységet is adott művének. Locke gyilkossági nyomozó, magányos farkas, aki nem túl népszerű a kollégái körében, ami nem véletlen: az ég adta világon semmi szüksége nincs rájuk. Állandó kísérője ugyanis gyerekkori jó barátja, a mázsás, két lábon járó, filozofikus lelkű kék párduc, Spencer, aki nem mellesleg mindenki más számára csupán egy gombszemű, kitömött plüssállat. Locke inas, langaléta külseje ellenére igazi vadállat, pillanatok alatt képes dühbe lovalni magát, míg társa, Spencer a józan ész képviselője, aki először beszélgetne a gyanúsítottal, és csak utána ütne, az ajtót pedig zárnyitókészlettel nyitná ki, nem pedig egy jókora rúgással.
Locke azonban nem véletlenül menekült abba a fantazmagóriába, amely még éppen az őrület határán tartja: Kázmérral szemben neki egyáltalán nem szép emlékekkel és tanulságos pillanatokkal telt a gyermekkora, a túléléshez szükséges körülmények kemény és áttörhetetlen kérget vontak a lelke köré. Szülővárosába gyerekkori szerelmének halálhírére tér vissza: Sophie Jenkinsnek, az általános iskolai tanárnőnek egy sötét sikátorban vágták át a torkát. A nyomok a lány legutóbbi barátjához, Locke egykori iskolai kínzójához, Stanley-hez vezetnek. Egyre-másra kerülnek elő az eltemetett emlékek és a régi ismerősök, a nyomozónak pedig hamarosan már nem csak a saját testi épségéért, hanem Sophie kislányának életéért is aggódnia kell.
A négyrészes minisorozat első füzete nem veszi komótosra a figurát, hanem rohamléptekkel halad előre, és bár lehetett volna sokkal tehetségesebb rajzolót találni a feladatra (mint például Rodriguezt, aki gyönyörűen építette be a Kázmér és Huba stripjeit a Locke & Key narratívájába), azért Santiago munkájára sem lehet panasz. Az utóbbi hónapok egyik legjobb meglepetése.
