Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először olvastam az
Ultimate Spider-Man 13. számát, és eldöntöttem magamban, hogy ez az egyik legjobb
Pókember-sztori, amely valaha a kezembe került. Peter és Mary Jane előbbi
szobájában ülnek, és a fiú éppen felfedi a lány előtt legféltettebb titkát: ő
Pókember. Hitetlenkedés, nevetés, döbbenet, félénkség, és egy ártatlan,
bensőséges gesztus, amely mesterien oldja a szituáció feszültségét: Mary Jane
kedves szavakkal („Te mafla”), barátilag megkocogtatja Peter homlokát. Aztán
majdnem csókolóznak, de feltépi az ajtót May néni, aki azt hiszi, annál sokkal
többet csinálnak, EZ a gyönyörűen végigvitt komikum pedig a szituáció
romantikáját oldja mesterien.
Az egész füzet egyetlen jelenet, teljes egészében Peter szobájában játszódik, és amikor Bendis 2001-ben megírta, az Ultimate Spider-Man még csak egy éve futott. Ez azért fontos, mert egy ilyen pillanatot korábban – engedelmeskedve a szappanoperás történetmesélés szabályainak – hosszú évekig halogattak. Ha a főhősnek volt egy titka, azt elviselhetetlenül hosszú ideig őrizgette, akkor is, amikor logikailag/érzelmileg már rég meg kellett volna osztania valakivel – hisz a titok egy feszültségforrás, a végtelenségig lehet játszadozni vele bármilyen olcsó fogásokkal, egy megosztott titok viszont formálja két ember viszonyát, sokkal nehezebb terep, tényleges írói erőfeszítést és kreativitást igényel.
Amikor Bendis ilyen korán meglépte ezt a jelenetet, azzal azt üzente az olvasóknak, hogy érett, felnőtt módon kezeli a főhős identitásának és a Mary Jane-nel való barátságának/szerelmének kérdését. A füzet felépítése, a dialógusok és az egyébként gyerekesen eltúlzott rajzokkal dolgozó Mark Bagley képei, mimikái mind olyan őszinteséget és spontaneitást közvetítenek, amely ritka vendég a mainstream szuperhősképregények lapjain. Lényegében csak két tinédzser beszélget: Bendis a szuperhőstémákat olyan egyetemes, örök motívumokba csomagolja be, mint az egymás megismerése, megértése, a bizalom, az első szerelem, a meghittség, de persze alaposan megkavarva a tipikus ifjonti hévvel, lelkesedéssel, félénkséggel, zavarodottsággal és bájos éretlenséggel – vagyis a felnőtté válásról van szó.
A kettős identitás és annak felfedése pusztán ürügy a két fiatal érzelmi kötelékeinek szorosabbá fűzéséhez. És az utolsó két képen (miután Mary Jane távozott, és hősünk túl van a May nénivel folytatott kínos beszélgetésen is) ott van minden, tökéletes lezárás: Peter letörölhetetlen vigyorral a képén dől hátra az ágyában, annak biztos tudatában, hogy helyes döntést hozott, hogy menő szuperhős, de főleg, hogy tetszik a lánynak, akiért ő is odáig van. Mind éreztük magunkat hasonlóképpen (na jó, a szuperhősaspektus talán hiányzott az egyenletből), és az Ultimate Spider-Man a legnagyszerűbb felnőtté válásról szóló történetkehez hasonlóan idézi meg a fiatalságnak ezeket a nagy, meghatározó érzelmi pillanatait. Ez a szám nagyjából a Marvel-univerzum keresztezése Craig Thompson klasszikus (bár csak két évvel később megjelent) Blanketsével.
És kicsit ez is olyan, mint egy John Hughes-komédia megkapóbb jelenete – nem véletlen, hogy a mozikban most futó Hazatérést nagyrészt érezhetően Bendis és Bagley Ultimate Spider-Man szériája inspirálta.
