Spoilerek a regényekről!!!
A szertelenül burjánzó, néha összecsapott, máshol zseniális eposz, a Setét Torony első része, a The Gunslinger (hadd ne harcosozzam le!) 1982-ben jelent meg, az utolsó, számozott regény, a Setét Torony (The Dark Tower), 2004-ben. Ez bizony testvérek közt is majd' negyed évszázad. Egy ennyire hömpölygő sztorilavina, amelynek a kohéziós ereje épp olyan titokzatos, felszín alatti, mint a címadó Setét Torony irányába mutató sugarak, szétesésre van ítélve. Egy Stephen King kell ahhoz, hogy az íróember ezt úgy-ahogy megússza szárazon (a fiktív Stephen Kingnek nem is sikerül), és neki is az a mázlija, hogy a regényciklus a szétesésről szól – univerzumok hullanak atomjaikra, hogy az utolsó lapokon újjászülessenek.
Nehéz ezt a hét plusz egy kötetes sorozatot kategorizálni, és valahol felesleges is. A Setét Torony végső soron dekonstrukció, amely nem csak egyszerűen befalja a fantasztikum legjavát, de betüremkedik egyéb Stephen King-írásokba is (pl.: Atlantisz gyermekei, A fekete ház), tehát egy kölcsönös viszonyt alakít azzal az életművel, amelyből egyébként elősarjadt. Mondhatjuk, hogy a bevetett posztmodern eszköztár felszínesebb, időnként öncélúbb, mint egy szépirodalmi regény esetében? Mondhatjuk. Ám amíg a szépirodalom dekonstrukciója a nagybetűs regényre irányul, King a megoldásaival a ponyvát bontja le. Méghozzá – ahogy ezt idővel egyértelművé teszi – a saját ponyváját.
Most tekintsünk el attól, hogy a ponyva vagy tágabban: közönségirodalom mindig is különös tangót járt a magas irodalommal. A lovagregény lenézett műfaj volt, lényegében a középkori eszképizmus megtestesítője (legrosszabb tulajdonságait a legrosszabb fantasy örökölte meg), és a modern regény pontosan azzal a Don Quijotéval indul, amely éppen a lovagregényt bontotta le oly módon, hogy az egész bajvívós, hölgyszabadítós, gonosz varázslós hóbelevancot áthelyezte a Cervantes korabeli valóságba, ahol a zsánersajátosságok nagyot koppanva pattantak le a szürke hétköznapok beázásfoltos faláról.
King ilyesféle trükkel nem próbálkozik. Nála az idézőjeles valóság is – mondjuk a Hármak elhívatásának különböző New York-i színei – valamilyen zsáneren keresztül képződik le. Gengszterregény vagy pszichothriller: egykutya – Kingnek kisujjában van mindkettő. Vagy mindhárom, hiszen az idővel egymásra találó Eddie és Susannah történetei közé hidat ver az intim és ironikus horror (v.ö.: Bilincsben): Roland, az utolsó harcos, a Gunslingerben megismert fegyverhős, éppen haldoklik, mert megharapta egy túlméretezett homár, amely egyéb körülmények között kiváló romantikus vacsora lehetne.
Amikor a Setét Torony működik, éppen ezért működik: King brillíroz, nem csak csettintéssel vált zsánert, de ami ennél is nagyobb bravúr, a különböző műfajokat szépen beépíti egymásba, ami által új mondanivaló születik, új párbeszédekre nyílnak lehetőségek, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Lehet, hogy King egy pillanatra sem hagyja el a ponyva világát, nem tágítja ki a valóságra (értsünk is ez alatt bármit) a mondanivalóját, de a zsánerirodalomban nagyon is otthon érzi magát. Mellesleg pedig bemutatja a saját regénye születését, és ehhez még új nyelvet is kitalál.
A Gunslinger ama bizonyos első mondata is éppen ezt vezeti fel: „A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte”(“The man in black fled across the desert, and the gunslinger followed”). Adott tehát egy antagonista (a sorrend is fontos), egy protagonista, a köztük lévő viszony, és a nagy büdös semmi: a fehér lap, ami aktuálisan egy sivatag. A Gunslinger maradék része lényegében megválaszolja, hogy ki az említett két karakter, miért kerültek egymással ilyen kapcsolatba, és hová fut ki a történetük. Mintha csak kreatív írás szemináriumon ülnénk.
A Setét Torony kötetek pedig szépen megnevezik a „kingizmusokat”: már az Azban is egy gyerekekből álló ka-tet harcolt Krajcárossal, csak akkor még nem tudtuk, hogy ezt a jelenséget, ezt a sorsközösséget így hívják.
Ugorjunk egy pillanatra vissza a horror egy másik klasszikusához, Edgar Allan Poe-hoz! Poe egyik legismertebb költeménye a Holló, amely egy (vagy még inkább: A) tipikus romantikus költemény, és romantikus költeményhez illőn elvárható, hogy a zabolátlan zseni hívja életre, miközben forráspontig hevül a múzsa csókjától. Ehhez képest Poe publikált egy esszét, A műalkotás filozófiáját (The Philosophy of Composition), amelyben pontról pontra végigveszi, hogy miként, milyen eszközökkel, mily megfontolásból tervezte meg és végül építette fel a verset. Múzsákról, csókokról, lángoló zsenikről az írásban nincs szó. Persze nem kizárt, hogy Poe épp akkorra troll volt (ha nem nagyobb), mint romantikus, és pontosan ezt gyanítván T. S. Elliot (akinek a The Waste Land című műve, a harmadik Setét Torony regény címét inspirálta, és amit Átokföldje formában ültettek át magyarra, és még véletlenül sem Puszta földekként – ahogy King regényét fordították) zsebében kicsit ki is nyílt a bicska.
Fel lehet szusszanni, az irodalomórának vége, az egész jelentősége pusztán annyi, hogy a Setét Torony éppen olyan, mintha Poe a Hollót és az említett esszét egyszerre, egyetlen műben írta volna meg.
Ennek megfelelően a ciklus középpontjában nem a Setét Torony áll (ahogy ez amúgy Browning költeményére is igaz), hanem Roland, az örök főhős. Roland végzete, hogy egyik ka-tet kopik róla le a másik után: barátokat, bajtársakat veszít. És ez a veszteség ráadásul előre látható, egyben elkerülhetetlen. Mert a Toronyba egyedül Roland léphet be, hiszen amiképp a ciklus legelső mondatából kiderült: ő a főszereplő. Roland, aki minden egyes újraolvasásnál újra és újra nekilódul, és követi a fekete ruhás embert a sivatagba.
Amikor a Setét Torony könyveket olvassuk, mintha egy mutatványost néznénk: kezdetben van két karakter, majd egy világ burjánzik elő körülöttük, egyre vadabb és vadabb trükköket látunk: zsáner vetül zsánerre, műfajok olvadnak egybe, mesék és mítoszok nyerik vissza eredeti alakjukat: a vonat például alapvetően a gonosz szimbóluma (pláne vadnyugati körítéssel), naná hogy Csucsu Charlie Blainné, a tudományos haladás Skynet-Titanic elegyeként felfogható Gorgó álarcává válik. És talán szegény jó Jacques Derrida alaposan kiakadna, ha a dekonstrukcióját egy Stephen King regényről írt cikkben olvasná viszont, és az is igaz, hogy az utolsó három könyv kicsit sietve összedobott, kicsit csapongó, de a legjobb pillanataiban korunk egyik legfantasztikusabb írója olyat tud, amit más senki: az olvasó kezébe adja a tollat, és vele együtt, kéz a kézben írja meg saját regényeinek alfáját és omegáját, hogy a végén azt vegyük észre: alaposan kitolt velünk, és mi, az állandó olvasó váltunk a legfélelmetesebb kingi szörnyeteggé. Hiszen Roland szenvedését éppen mi okozzuk, mi teljesítjük be rajta az átkot, mert a végzete az, hogy az örök főhős legyen, a miénk pedig, hogy újra és újra elolvassuk a történetét.