A Three Outlaw Samurai (Sanbiki no samurai) úgy kezdődik, mint Kurosawa Yojimbója
vagy Sanjurója: céltalan kóborlása közben egy ronin belebotlik három parasztba,
akik konfliktusba keveredtek az elnyomó helyi úrral. Hideo Gosha első filmje később
mégis jobban rímel az említett Kurosawa-klasszikusok alapján készült
Dollár-trilógia zárlatára: ahogy A jó, a rossz és a csúfban, itt is három
főszereplő van, köztük egy tisztességes, magányos vándor, egy komolytalanabb és
érzelmesebb zsivány meg egy hideg, számító bérszamuráj. Gosha azonban a
játékidő előrehaladtával mind Kurosawától, mind Leonétól eltávolodik, és inkább
Peckinpah hitvallásához közelít: kiforgatja magából a szamurájfilm típusjegyeit,
leszámol a lojalitás mítoszával, és megfosztja hőseit a becsülettel cselekvés
jutalmától.
Gosha, korának egyik meghatározó, ám nyugaton kevéssé ismert rendezője a tévében kezdte a karrierjét (akárcsak Peckinpah). Leghíresebb munkája az 1963-tól sugárzott Three Outlaw Samurai volt, amelyben a címszereplők a vidéket járva segítettek kardjukkal az igazságtalanságtól szenvedő rászorulókon. A sorozat olyan népszerűségre tett szert (sajnos az első évadjai mára elvesztek), hogy Gosha egy év múlva mozifilmben mesélhette el az „eredettörténetet”, vagyis a három szamuráj első találkozását.
A trió első tagja Shiba, aki annak ellenére is a szűkölködésük miatt lázongó parasztok oldalára áll, hogy azok elrabolták a helyi elöljáró lányát (először azért rosszalló tekintettel megkérdezi, megerőszakolták-e). Aztán jön Sakura, akit a börtönből engednek ki, hogy leszámoljon Shibával az úr nevében, de amikor átlátja a szituációt, ő is úgy dönt, hogy inkább a parasztoknak és a másik roninnak segít. Végül pedig ott van Kikyo, az elöljáró cinikus szamurája, aki érez ugyan némi szimpátiát a parasztok ügye iránt, de nem hajlandó sem melléjük állni (túl biztos helye van az úrnál), sem fellépni ellenük (nem méltók a kardjára).
A Three Outlaw Samurai elsődleges mozgatórúgói a dinamikusan változó szövetségek. Az egyes karakterek akár egyetlen akciójelenet leforgása alatt is oldalt váltanak, elárulják urukat, bajtársukat, de akár még a saját vérüket is – ironikus módon azonban épp ezekben az árulásokban nyilvánulnak meg az erényeik. Nem Gosha az első, aki egy szamurájfilmben szembeállítja a lojalitást a becsülettel, de előbbi elvetése nála kifejezetten felszabadítónak, már-már katartikusnak hat. Mi több, a lojalitás megkérdőjelezése maga a becsülethez vezető nyílegyenes út.
Mégpedig azért, mert a lojalitás egy velejéig romlott, korrupt, tekintélyelvű társadalmi berendezkedés ragasztóanyaga. Ahogy pl. Kobayashi Masaki zseniális Szamurájlázadásában, a Three Outlaw Samuraiban sincs igazi „főgonosz”: az elöljáró minden becstelensége és gonoszsága puszta gyengeségre vezethető vissza, arra, hogy tudja, ő is csak egy nyomorult bürokrata-fogaskerék a feudalizmusban, és fél tőle, hogy szégyenben marad a rangban fölötte állók színe előtt. A rendszer elnyomó és igazságtalan, pénzzel, hatalommal és protokollal igázza le az alsóbb osztályokat, ezért a becsület (vagy adott esetben a puszta életösztön) óhatatlanul lázadást kíván meg – ez pedig azt jelenti, hogy ha például egy szamurájt hűség köt egy úrhoz, akkor azt a hűséget el kell árulni.
A dicstelen közegnek megfelelően az akciójelenetek nagyrészt nyersek, durvák, és a megkoreografálatlanság benyomását keltik, a harcosok kétségbeesetten kapkodnak, botladoznak. Ez így marad egészen a fináléig, ahol a három szamuráj végre összeáll a túlerővel szemben, és az új, mind a hűség, mind a becsület által táplált szövetség már nagyszabásúbb és stilizáltabb kaszabolásokban és szembenállásokban nyilvánul meg.
De a rendszer túl erős, túl nagy súllyal nehezedik rá a társadalom minden rétegére, Goshának pedig nincsenek illúziói. Még a parasztok is elárulják a saját ügyüket, mert társaik önfeláldozása inkább gerjeszt bennük félelmet és legyőzöttséget, mintsem dacot és ellenállást. Így aztán nem változik semmi, sőt, még csak piti bosszúra sem kerülhet sor (az elöljáró utolsó, finálé utáni jelenete hihetetlenül erőteljes), és ezzel a húzással Gosha rendkívül komor, merész befejezést választ. A klasszikus szamurájfilmek jellemzően valamiféle kézzelfogható, egyéb esetben pedig morális diadallal végződnek: a hősök jó esetben megmentenek egy falut (A hét szamuráj), rosszabb esetben legalább a nemes halál megadatik nekik (Szamurájlázadás).
Itt azonban a három szamuráj elsétál a semmibe egy poros úton, maguk mögött hagyva mindent, amiért harcoltak, legyen az akár eszme, akár emberi kapcsolat – kiüresedve és gyökértelenül távoznak, a karddal kivívott fizikai győzelem nem jelent semmit. Tudjuk, hogy ez a kezdet, hogy kalandok sora vár rájuk, de valójában nagyon is úgy érződik: ez a vég.