Victor LaValle: Fekete Tom balladája - Neheztelő kalapemelés

LOVECRAFT

Lovecraft á la Mike Mignola.

H. P. Lovecraft írásai - összetettségük, választékosságuk és puszta koruk ellenére - már a kizárólag nagyüzemi popkultúra fogyasztói számára is jól ismertek. Történetei a kifejezetten nehezen filmre vihetők közé tartoznak úgy a cselekmény jellemző fordulatai (megháborodó főhős, levelezések és szöveg-töredékek gyakori alkalmazása), mint az elbeszélői stílus miatt (kevés dialógus, sok leírás és belső monológ, a jelenségek megismerhetetlenségének narratív eszközökkel való érzékeltetése), ettől függetlenül a legkülönfélébb típusú filmes alkotók készítik fáradhatatlanul adaptációikat és másolataikat, amatőrök no-budget rövidfilmjeitől független stúdiók sci-fijein át hollywoodi blockbusterekig, de sarjadzanak ötlet-csírái képregényekben, animációs filmekben, anime tévésorozatokban, mainstream és indie videojátékokban, zenei szerzeményekben, társasjáték-megjelenésekben is. (Itt egy alaposabb gyűjtés.)

Eközben azonban már évtizedek óta zajlik egy olykor fellángoló vita az író novelláiban és magánlevelezésében is megjelenő rasszista, illetve xenofób világnézete körül. A téma természetesen igen érzékeny, a rajongók számára kínos, de egyben mára kissé túlhabzott. Emberek faji alapú elnyomása, megvetése természetesen normális emberek számára elítélendő, semmilyen formában nem elfogadható (az idegenségtől, eltérő társadalmi-viselkedési normáktól való ódzkodáson már többet lehetne vitatkozni, habár a nyugati világ globalizáció-párti, nemzeti alapú gondolkodásra gyanakvással tekintő kultúrájában ez is egyértelműen negatívnak számít), de az is belátható, hogy csak a mai és elkövetkező nemzedékek lennének tőle szegényebbek, ha minden múltbeli szerzőt csak jelen korunk fejlettebb politikai érzékenységű szemüvegén lennénk képesek olvasni.

A diskurzus mellett mindenesetre nemcsak rajongóként, de egyszerű fantasztikus irodalom-olvasóként is nehéz elmenni, hiszen napjainkban több olyan modern regény is született és születik - a jelen cikkben vizsgált mellett ilyen például Matt Rufftól a tavalyi Lovecraft Country, vagy képregényből Alan Moore-tól a Neonomicon és a Providence -, mely hozzászól a szerző pozitív és negatív örökségének ellentmondásos témájához.

RED HOOK

Az 1927. januári Weird Tales szám, melyben Lovecraft novellája először megjelent.

A Fekete Tom balladájában kiemelt szerep jut Lovecraft The Horror at Red Hook című novellájának (magyar fordításban: Red Hook), melyben egy ősi isteneket imádó kultuszt ismerhetünk meg, ezúttal rendhagyó módon nem eldugott tájakon, hanem New York városában járva. Fő helyszínül Brooklyn szolgál, melyet a legkülönfélébb, kétes üzelmekből megélő, a hatóságtól részben rejtve élő, bevándorló népségek laknak. Ennek leírásakor a rövid ideig a város forgatagában élő (és azt mindenestül megutáló) Lovecraft - kevéssé elegánsan - az idegenségtől, idegenektől való ösztönös emberi gyanakvásból félelmet szítva építi fel a novella megfoghatatlan, fenyegető hangulatát, hogy végül a babonás népek ősi hiedelmeinek és vallásainak keverékében az emberiség jelentéktelenségét bizonyító, ezáltal kozmikus rettenetet keltő mitikus szörny-istenekre bukkanjon rá.

Suydamnak szentségtelen szertartásai végrehajtásához szüksége van ugyan a társadalom peremén élő kultistáinak segítségére, de a fajunkat fenyegető mérhetetlen vének mindettől függetlenül, ősidők óta léteznek, így a babonás, varázsigéket ismételgető szektatagok bizonyos értelemben közelebb járnak az igazsághoz, mint a velük komolyan foglalkozni nem hajlandó modern társadalom. Ebben a rémisztő felfedezésben az a világegyetemmel szembeni, újszerű bizalmatlanság visszhangzik, amelyet a 19. század végének és a 20. század elejének elképesztő, addigi fizikai világképünket teljesen átíró (többek között magfizikai és kvantumfizikai) tudományos felfedezései keltettek, és ez a korszak fantasztikus irodalmában is tetten érhető.

A szerző által is elismerten kuszára, kevésbé erősre sikerült novella legérdekesebb fogása az, ahogy a különböző népcsoportok hitvilágának eredetét összemossa: Brooklyn lakosságának “reménytelenül gubancos talányában” megtalálhatóak szíriaiak, spanyolok, olaszok, skandinávok, feketék és indiánok, a vallások kevercsében megemlítésre kerül a tibeti sámánizmus és a hírhedt, félreértett jezidi kurd sátánizmus , a látomásos, szürreális csúcsjelenetben pedig Thomas Malone, a bódult detektív szeme előtt sumér, föníciai, egyiptomi és héber lények és istenek kavalkádja jelenik meg.

Lovecraft célja az eltűnt kultúrák mitológiájának tallózásával nem puszta hatásvadászat. Az emberiség különböző korszakaiban más és más erőkkel, jelképekkel felruházott alakok együttes megjelenése közös, valódi gyökereket sugall, melyek elkeveredhettek a történelem viharában, sőt, talán a gyarló emberi elme számára egyenesen felfoghatatlanok a maguk valójában, egyszerűsítés és ismerős fogalmaknak (természeti jelenségeknek, állatoknak) való megfeleltetés nélkül. Hiszen még Malone, a szemtanú sem leírni próbálja a látottakat rendezetlen gondolatfolyamával, inkább csak ember alkotta tárgyakat és isten-lényeket sorol - így Lovecraft végső soron az igazság megismerhetetlenségének rettenetén keresztül az ember kicsiségével szembesít egy időben és térben végtelen univerzumban.

FEKETE TOM BALLADÁJA

Victor LaValleFotó: Teddy Wolff

A tavalyi, néhány hete magyarul is megjelent The Ballad of Black Tom számít a forrásmű ismeretére, tekintve, hogy gyakorlatilag annak alaptörténetére épül. Az elsőre kissé fanfiction-szagú ötletben azonban jóval több van rajongói belekontárkodásnál, LaValle ugyanis nem továbbgondolta vagy kiegészítette a forrásnovellát, hanem jelentőségteljes pontokon átírta annak cselekményét (e változtatásokat nyilván csak az veszi észre, aki amazt is ismeri), miközben egy új és a mű hangsúlyát is erősen megváltoztató főszálat írt hozzá.

Malone, a természetfeletti érdeklődésű, ám alapvetően racionalista nyomozó szerepe csekélyebb, mint az alapműben, a cselekmény középpontjában ugyanis egy új szereplő áll. Charles Thomas Tester fiatal, fekete férfi, aki ügyeskedésből él Harlemben, amíg tetemes pénz ígéretével Robert Suydam be nem vonzza bűvkörébe. A titokzatos, magányos tudós mágikus szertartások végrehajtásával próbál túlvilági hatalomhoz jutni - ehhez a fiatal Thomast ugyanúgy csak eszközként használná, mint szektájának többi, irányítása alá került tagját.

A két mű között van egy alapvető különbség. Lovecraft meglehetősen részvéttelenül ismerteti, ahogy Suydam válogatás nélkül merít magának könnyen irányítható követőket a népek ama bizonyos olvasztótégelyéből, az egész terv elvetemültségét nagyrészt csak a rémisztő következmények lehetőségén át láttatva. LaValle azonban a többségi társadalom által lenézett és elnyomott, lépten-nyomon jogfosztott (lásd édesapja rendőri előítéletekből fakadó meggyilkolását és annak eltussolását) fekete férfi, Thomas nézőpontját kínálja fel az olvasónak. Ezzel a megoldással a gonosz tömeget egyénekre bontja, a lelketlen kultistákat pedig Suydam cselekedeteinek, módszereinek bemutatásával gonosztevők helyett megvezetett áldozatokként mutatja be - vagy legalábbis hősének sorsán át felveti ennek lehetőségét, hiszen az ő motivációival (sértettség, kisemmizettség, bosszúvágy) részben azonosulhatunk.

E változtatás azonban nem csupán rámutat az alapmű jogosan kritizálható, implicit ideológiai tartalmára, hanem annak a rasszok-vallások kavalkádja mögül előbukkanó, emberi faj előtti isten-lények és a modern, tudományos, spirituálisan kiüresedett emberek között feszülő ellentétet is lecseréli az 1920-as évek Amerikájának társadalmi problémáira: a feketék gazdasági integrációjának nehézségeire, a rendőri túlkapásokra, a mély kulturális gyökereket eresztett fajgyűlölet temérdek aspektusára.

Azzal, hogy főhőse, Fekete Tom (és Harlem) kiemelt sorsán keresztül a korszak igazságtalanságait igyekszik feldolgozni, a regény eltávolodik az alapműtől. Ezt Lovecraft más írásaira és magánlevelezésére tett utalásokon túl az is jelzi, hogy az író (talán a Pulp Cthulhu szerepjáték-irányzat által ihletve) a választékos, gyakran dagályossággal vádolt lovecrafti prózai stílus helyett a hard boiled detektívsztorik hangján szólal meg, azok pergő ritmusát, jellegzetes hatáselemeit, csipkelődő vicceit utánozva. Az e műfaj karakterei által is gyakran alkalmazott sértő kifejezések (nigger, negro, shine stb.) átvétele olvasható kultúrtörténeti kritikaként, de egyszerű korhű szlengként is.

A fentiek eredményeként létrejövő eklektikus hangnem személyesebbé, de nehezebben értelmezhetővé is teszi a szöveget, mely alapvetően az idoljának rasszista-xenofób világnézetével szembenéző, színesbőrű szerző belső feszültségéből táplálkozik. Ambíciója azonban a kozmikus horrorsztori ponyvás, polkorrekt újramesélésénél jóval nagyravágyóbb: temérdek popkulturális reprezentációjával együtt igyekszik bemutatni az Egyesült Államok egy korszakát, csurig telve nosztalgiával az előbbi, nehezteléssel az utóbbi iránt.

LaValle vállalása nagyobb, mint rutinja és türelme, így zökkenők akadnak az elbeszélésben (például az egyik kulcsjelenetben Thomas büszkén felcsapó humanizmusa, majd hirtelen önfeladása). A Dashiell Hammet és James Cain stílusára hajazó, faragatlanul tömör mesélői attitűd például - olykor ugrássszerűen megiramodik a cselekmény, a dialógusok pedig olyan velősek, mintha a valóságban elhangzott mondatoknak csak felét tartalmaznák - szórakoztató volta mellett egyben szét is zilálja a misztikus hangulatot, miközben építeni is próbál arra. Ráadásul az ugrásoktól, elvarratlan szálaktól, a kötetet élesen két részre osztó főszereplő-váltástól a végeredménynek egyfajta vázlatossága is lesz: többször is úgy éreztem, mintha nem a kész művet, csak annak előzetes verzióját olvasnám.

A könyv nem pusztán irodalmi mesterekkel folytat sokhangú, tiszteletadással és dorgálással teli beszélgetést, miközben műveiket boncolgatja, de filmeket, zenei műfajokat is gátlástalanul szétszabdal posztmodern boszorkánykonyhájában, hogy a történet végére, frankensteini hevülettel igazi, nagyhatalmú, rettegett, ízig-vérig fekete mítoszt gyúrjon főhőse köré.

Fekete Tom morálon kívül álló természetfeletti alakká emelkedése, még kevésbé egyedi módon, Gaiman és Miéville urban fantasy irányzatába sorol be. Főként az Amerikai istenektől való kölcsönzés feltűnő: a humán formáját hátrahagyó férfi ezúttal is isteni attribútumokat kap (tárgyak, ruházat és egyéb vonásokban felismerhető egyedi szimbolikát), sőt arra is történik utalás, hogy ereje az emberek pletykáiból, hiedelmeiből táplálkozik. Miéville hatása korunk divatos témája, a tömegkultúra vírusait jelentő memetikában figyelhető meg: Tom egy Youtube-os vírusmarketingen, Facebook-kampányokon és Vine-videókon nevelkedett popsztár magabiztosságával alakítja ki imidzsét a közösség szemében és emlékezetében.

A hős teljes drámai ívét végigkövetve azonban már egy sokkal markánsabban faji identitású karakterrel, Candymannel való erős rokonsága tárul fel. Az azonos című, méltatlanul elfeledett, 90-es évekbeli horror rémalakja szintén egy jogos bosszúszomjtól hajtott fekete férfi, aki tettei következtében természetfeletti erejű, modern városi szörnnyé válik. E filmhez hasonlóan a regény is megszólaltatja az afroamerikaiak fekete mágiájának ködös hangsorait és exploitív akkordjait, ezúttal nem kevés cinkossággal, kajánsággal rémítgetve főként a fikció New Yorkjának fehér polgárait. Rasszán kívül erre is utal tehát eposzunk szimpatikusan negatív hőssé vált szereplőjének újdonsült állandó jelzője.

LaValle végső soron se nem tagadja meg mesterét, se nem bocsát meg neki, és vélhetően az USA múltjának és jelenének faji problémáiról is lesz még mit mondania. Egy dolog azonban bizonyos: a Son House “Grinning In Your Face” című blues-dalát dúdolgató Fekete Tomnak többet senki nem fog belevigyorogni az arcába.

Eredeti cím: The Ballad of Black Tom, fordította: Rusznyák Csaba
Fumax, 2017, 128 oldal 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;