"You have nothing but a war inside you.”
A The Punisher nem csak sokkal, SOKKAL jobb, mint a híre, de hajlok rá, hogy egyben a Marvel és a Netflix legnagyobb dobása a Daredevil első évada óta. Az előzetes elvárásokkal szemben nem annyira egy vérben tocsogó erőszakorgia (ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne benne vérben tocsogás és erőszakorgia), mint inkább egy intelligens és meglepő mélységekbe merészkedő, brutális, nem egyszer pedig rendkívül kényelmetlen dráma háborúról, poszttraumatikus stresszről, veteránok magukra hagyásáról, önbíráskodásról, morális szürke zónáról és korunk Amerikájának illegális katonai akcióktól, kínzásoktól, fegyverőrülettől, fanatizmustól, korrupciótól növekvő rákos daganatairól. Egyetlen nagy baj van vele, jelesül, hogy mindez legfeljebb csak távolról hasonlít egy esszenciális Megtorló-történetre.
Steve Lightfoot (Hannibal, Narcos) sorozatában a címszereplő nem az alvilágban rendez ámokfutást, hanem egy titkos afganisztáni műveletben gyökeredző, magas szintű katonai összeesküvés felelőseit akarja a célkeresztjébe fogni – ugyanazokat, akik a családja lemészárlását is elrendelték. És hasonló sztorikra ugyan a képregényekben is van példa, ez a felállás összességében mégis inkább kiált egy Jack Bauerért vagy Jason Bourne-ért, mint Frank Castle-ért. Ráadásul ez a Megtorló (Jon Bernthal szenzációsan energikus és érzékeny alakításában) nagyon messze van a figura klasszikus, vagyis teljesen szenvtelen, jéghideg, metodikus értelmezésétől: nem egy rezzenéstelen arcú gyilkológép, aki rég hullahegyek alá temette a fájdalmát és a tragédiáját, hanem egy látványosan szenvedő, meggyötört lélek, aki kétségbeesetten próbálja mindössze addig összefoltozni szilánkokra zúzott elméjét, amíg beteljesíti a bosszúját.
De nem érdemes ezeken problémázni: a The Punisher a torkodat megragadva rángat ki a prekoncepcióid közül, lekúr a földre, és keményen megtapos.
Castle, akit mindenki halottnak hisz, álnéven, egyik üres és szürke napról a másikra vegetál New Yorkban, hamarosan azonban kiderül, hogy alvilági tisztogatásai ellenére még nem végzett a bosszúhadjáratával. Egy Micro álnéven futó, ártatlanul megvádolt egykori NSA-elemző és egy Dinah Madani nevű belbiztonsági ügynök egy olyan afganisztáni halálosztag után nyomoznak, amelynek annak idején Castle is tagja volt, de újra és újra falakba ütköznek. Amikor végül maga Castle is beszáll a játékba, a falak egymás után leomlanak. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy kiloccsan az agyvelejük.
A The Punisher egy hónapon belül már a Netflix második olyan sorozata, amely a poszttraumatikus stressz témája köré épül (az első – nem kis meglepetésemre – a Stranger Things második évada volt). A szereplőgárda összes tagját kínozza a múltja, a háborúban kilúgozott, majd otthon az életének minden értelmétől megfosztott Castle-lel az élen: Micrónak meg kellett rendeznie a saját halálát, és magára kellett hagyni a családját, Madani egy afgán szövetséges amerikai kéz okozta halála miatt nem tud aludni, Billy Russót, Castle egykori harcostársát gyerekkori abúzusainak emlékei gyötrik, egy másik veterán, Lewis Wilson pedig képtelen helyrerakni agyának a háborúban elmozdult fogaskerekeit. Fájdalmaik feldolgozhatatlanok, ezért azok átformálják, fanatikussá és megszállottá teszik őket, végül pedig e fájdalmaikat sokszorosan adják vissza a világnak. És ezt mind a maguk módján teszik: van, aki őrült, de jogos dühvel gyomlálja a bajok vélt gyökerét, leegyszerűsítve egy komplex szituációt a „megölni mindet” szintjére, van, aki egy maga meghatározta értelmet (pénz és hatalom) kényszerít rá az értelmetlen közegre, és van, aki csak vakon pusztít és rombol, hogy minél többen átérezzék ugyanazt az ürességet, amely őt is marcangolja.
A The Punisher egy olyan Amerikát ábrázol, ahol minden és mindenki állandó háborút visel – az ország a terrorizmussal és saját, fennen hirdetett értékeivel, a moralitás a valósággal, a katonák az adrenalin-függőséggel, a veteránok a magánnyal és a kiábrándultsággal, a hétköznapok a politikai címszavakkal, az emberek egymással, az emberek: saját magukkal. A lelki nyomor olyan mélyen ivódik bele a sorozatba, hogy a horrorfilmeket is megszégyenítő, extrém erőszakkitörések minden irtózatos vérömlenyes-húscafatos realisztikusságuk ellenére eszképizmusnak hatnak. Lightfoot feltesz ugyan kérdéseket Castle önbíráskodó irtóhadjáratának erkölcsösségét és jogosságát illetően, de mintha csak muszájból, az illendőség kedvéért tenné – valójában egyedül akkor érezzük úgy, hogy a helyéről borzalmasan kimozdult világ egy picit visszafelé billen a normalitás irányába, amikor a Megtorló fegyvert vesz a kezébe, és emberi fejeket fest át vörös, csontszilánkos köddé.
Ahogy Lightfoot fokozatosan összetereli a szálakat és a karaktereket egyetlen masszív, szépen átgondolt dramaturgiai és tematikai egységbe, az szinte tanítani való. A Daredevil első évadát leszámítva az összes eddigi Marvel/Netflix széria jobb esetben csak részben, rosszabb esetben teljesen kifingott valahol félúton, a The Punisher azonban, noha akadnak történetmesélési sutaságai és kiszámítható fordulatai (Billy Russo még annak sem fog meglepetést okozni, akinek semmit sem mond a neve), a lassú tempója ellenére is magabiztosan tölti ki a 13 epizódos játékidőt.
Bár az itteni Castle (még) nagyon messze áll Garth Ennis legendás Punisher MAX képregényeinek rezignált gyilkosától, a sorozat érezhetően sokat merített az említett címből. Nem csak az atrocitások mögött álló ellenlábas, William Rawlins CIA-vezető figuráját (akit Paul Schulze elképesztően visszataszító gennyládává formál), hanem a főhős fejlődés-, avagy összeomlástörténetét is. A The Punisher egyik központi gondolata (a karakterhez automatikusan kapcsolódó olyan témák mellett, mint az önbíráskodás és a bosszú) az, hogy a háború kiöl az emberből mindent, míg végül nem marad benne más, csak maga a háború. Ezt nyilván már számtalan filmben láttuk (a Bombák földjén teljesen kiüresedett főhősét, aki a záróképen visszasétál az IGAZI életébe, „csak” egy lemészárolt család választja el attól, hogy Megtorlóvá váljon), egy mainstream szuperhős-univerzum részeként azonban még aligha. Ugyanakkor a sorozat olyannyira távol tartja magát Daredeviltől és társaitól (az egyetlen konkrét kapcsolódási pont Karen Page), hogy kifejezetten nehéz összeegyeztetni a Marvel tévés és (főleg) filmes világának maradékával.
Az Ennis említett MAX-szériájából áthozott vezérgondolat az, hogy Castle-nek döntenie kell, hol van az igazi otthona: a békében (felesége szerető karjaiban) vagy a háborúban (tökig véresen a csatatéren). Lightfoot gyönyörűen és intelligensen válaszolja meg ezt a kérdést az utolsó előtti részben, közvetlenül az egész évad messze legkegyetlenebb jelenete előtt, és megad nekünk valamit, amit sem a Daredevil második évadától, sem a három eddigi Megtorló-adaptációtól nem kaptunk meg. Az érzést, hogy szemtanúi voltunk egy pillanatnak, tehát nem egy folyamatnak, nem egy komplex eseménysornak, nem egy dilemma hosszas körbejárásának, hanem egyetlen kétségbeesett, mélységesen szomorú és rendkívül emberi pillanatnak, a karakter ijesztő és szívet tépő desztillációjának: a Megtorló IGAZI megszületésének.