„Ez a hely 2000 éve semmit sem változott” – mondja az egyik szereplő a méltóságteljes régiséget sugárzó, ugyanakkor a modern kor neonjaival és infrastruktúrájával felturbózott kőházak és szűk utcák alkotta városrészben. Lehet, hogy Nero császár ma már nem ismerne rá Suburrára, de attól még igaz, hogy már az ő korában is ugyanúgy kurtizánok és bűnözők uralták, mint most, és már akkoriban sem állt benne távol egymástól az alvilág és a politika. A törvénynek itt rég nincsenek egymással szemben álló, jól elkülöníthető oldalai: menthetetlenül összefonódtak, összebogozódtak, egymásba nőttek, eggyé váltak az erősebb kutya baszik és a kéz kezet mos elvei mentén kialakult rendszerben.
A tavalyi év egyik legjobb filmje, Stefano Sollima (aki
jelenleg egyébként a Sicario folytatásán dolgozik) Suburrája Carlo Bonini és
Giancarlo De Cataldo regénye alapján készült, és akkora sikert aratott, hogy (akárcsak
a nonfiction Gomorra mozgóképes adaptációja esetében) egy tévésorozatot is
fialt, amely idén ősszel debütált az olasz Netflix gyártásában. Ez a sorozat egyfajta
előzménye a filmnek: a cselekmény Ostia, Róma egyik külső körzete körül
bonyolódik, amelyen a Vatikán éppen készül túladni, ám a potenciális vevők
között nem csak piszkos eszközökkel nyomuló vállalatok, hanem tényleges
bűnszövetkezetek is meglapulnak. Mi több, a legendás gengszter, Szamuráj
közbenjárásával maga a maffia igyekszik délről beosonni Rómába az Ostia
jelentette hátsó ajtón át. A tét sok-sok milliárd euró, egy olasz Las Vegas
felépítése. Vagyis senki sem adja könnyen a játszmát.
A sorozat központi konfliktusa tehát ugyanaz, mint a filmé, és a két verzió néhány szereplőn is osztozik – de amíg utóbbi, minden nagyszerűsége ellenére, a végén egy egészen kicsit már megbicsaklott önnön súlya alatt, a Blood on Rome tíz epizódja lehetőséget biztosít rá, hogy a temérdek történetszál és karakter szabadon lélegezzen, így sokkal jobban elmerülhetünk a politika, az egyház és az alvilág szennyes, kiábrándító összefonódásaiban. Hátsó szobákban kötött alkuk, orgiázó vatikáni monszinyorok, megvesztegetéssel és zsarolással kicsikart politikai döntések, tomboló korrupció, és ha már minden más kudarcot vall, vagy ha egyszerűen csak elszabadulnak az indulatok: dörgő fegyverek, emelkedő hullahegyek. A Suburra leginkább abban különbözik társsorozatától, az éppen a harmadik fantasztikus évadát záró Gomorrától, hogy nem marad meg a maffia utcaszintű üzelmeinek ábrázolásánál, hanem felfedi a felső, legális körökbe kapaszkodó csápjait, mi több, rávilágít, hogy azok a körök már önmaguk jogán is épp olyan mocskosak, mint a bűnszövetkezetek.
És az egésznek az origójában a család, vagyis az átlagember, az alvilági klánok és a maffia nagy közös pontja áll, az a szent dolog, ami mindenkinek fontos, de amit senki sem választhat meg magának. A Blood on Rome három fiatal, így aztán törvényszerűen arrogáns és hatalomra kiéhezett főszereplője mind megtagadja saját, vér szerinti örökségét. Aureliano, az Adami család hercege megunja apja üzleti óvatoskodását meg a vele kapcsolatos állandó hidegségét és dühét, és önfejű módon a saját útjára lép. Spadino, az Adamikkal szemben álló Anacleti cigányklán fejének öccse szintén belefárad bátyja parancsolgatásaiba, ráadásul homoszexualitása enyhén szólva nem tesz szívességet neki ebben a közegben, így végül ő is szabadulni akar a család satuszorításából. A kisstílű drogügyeket bonyolító Lele pedig csak rendőr apja szürke, unalmas életét látja maga előtt, és valami többre, nagyobbra, vadabbra vágyik.
Ők hárman minden ellentétük, sőt ellenségeskedésük ellenére összefognak egy egyre nagyobbra dagadó zsarolási ügyben, és végül a rendőrségtől a saját rokonaikon át a maffiáig az egész világot az ellenségükké fogadják.
Aureliano, Spadino és Lele egyfajta saját, családon kívüli családot formálnak – legalábbis ezzel áltatják magukat egy idő után, amikor már nem akarják megölni egymást, viszont rájönnek, hogy szükségük van egymásra. Csakhogy ebben a világban még a vér szerinti kötelék is sokkal kevesebbet jelent, mint azt a maffiát romantizáló Keresztapa elhitetné velünk, minden más pedig törvényszerűen elakad a véd- és dacszövetség törékeny szintjén. Az adósságok, szívességek és árulások állandó, kiszámíthatatlan örvénylése közepette az érdekek folyamatosan változnak, ha a kapzsiság, az ambíció most éppen nem ír felül egy emberi kapcsolatot, akkor az életösztön majd legközelebb megteszi. A maffiaközeg örök hazugsága a hűség köré szőtt mítosz: nagy hanggal repkednek az olyan szavak, mint a família és a testvér, pedig nem érnek többet a golyónál, amely az első probléma jelére automatikusan törli a „családi” státust.
Aureliano, Spadino és Lele kezdetben korántsem szerethető karakterek: végtelenül arrogánsak, kegyetlenek, gyengék, primitívek és pitiánerek, ám egymással való, a romlott közegük minden szabályát bátran és emberien felrúgó kapcsolatukban, valamint underdog szerepükben végül mégis elnyerik a szimpátiánkat. A Blood on Rome mesterien játszik eme érzéseinkkel: természetszerűleg keressük az azonosulást, kell valaki, akit megértünk, akinek szorítunk, aki mögé morális értelemben is be tudunk állni, ha másért nem is, hát legalább azért, mert az alternatívák sokkal rosszabbak. Így aztán az ő teljesen valószínűtlen módon kialakuló triójuk lesz a sorozat hevesen, reménnyel telten dobogó szíve, viszonyukban megvillan a bajtársiasság, a barátság, a testvériesség. Már-már elfelejtjük, hogy a felszín alatt ez is csak egy véd- és dacszövetség, és a legkevésbé sem immúnis az érdekek időjársszerű változásaira. Már-már elfelejtjük, hogy ezek az emberek arrogánsak, kegyetlenek, gyengék, primitívek és pitiánerek. De semmi baj: a sorozat készséggel emlékeztet rá.
A Suburra: Blood on Rome egyetlen komoly hátránya a mozifilmhez képest, hogy teljes egészében hiányzik belőle annak csodálatos vizualitása és sűrű zenei atmoszférája (és e téren a Gomorrával szemben is alulmarad), de egyébként masszív, durva és lehengerlő élmény – ráadásul gyönyörűen készíti elő a terepet egy potenciálisan még jobb második évadnak.