Ó, azok a jó kis disznóvágások! Mikor félelmet nem ismerő férfiemberek varázserejű párlatokból erőt merítve szállnak szembe a rettenetes Fenevaddal, kinek húsa megmenti a közösséget az éhhaláltól. Mondjuk a részeg böllérek szemszögéből minden viccesebb, az állat perspektívájából nézve azonban ez a sztori már nem ilyen szívderítő. Leéled az életed a túlsúlyodból fakadó koleszterinproblémákkal, többedmagaddal egy ólnak nevezett szűk, sötét patkánylyukban, és amikor végre először természetes fény érne, máris fejbe kúrnak 220 volttal. Innentől meg már búcsút inthetsz mozgás- és ingerszegény földi pályafutásodnak. Bár ez a káeurópai falusi Rashomon első olvasatra elég nyomasztónak tűnhet, mélyebben belegondolva a sertésölést kísérő rituálék a pálinkaivástól kezdve a disznótorig felfoghatók egyfajta engesztelő szertartásnak is az áldozat felé. Nos, ez a hozzáállás a nagyipari állattartástól teljesen idegen, a tömegigények kielégítése közben már nincs idő az ilyen archaikus szöszmötölésekre, a végtelenre loopolt halálsikolyt elnyomja a futószalagok flegma zakatolása.
Félre ne értsen senki, nem vagyok vegetáriánus, de abban holtbiztos vagyok, hogy valami nagyon el van baszva a civilizációnkkal! Ugyanígy érezhet Bong Joon-ho is, aki önmagához hűen az Okjában sem rejti véka alá a kapitalista világrend iránt táplált ellenszenvét, valamint társadalmi és ökológiai problémák iránti érzékenységét. A rendező a nagyvállalatok krákencsápjai által abuzált Dél-Korea szülötte, így azt hiszem, érthető a dühe. A szemére lehet persze vetni, hogy a vállaltan szerzői filmes érdeklődésű alkotó miért pont piacbarát zsánermozikkal próbálja döntögetni a tőkét, ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy egy szörnyfilmbe ágyazott családi drámával (A gazdatest) vagy egy posztapokaliptikus akciófilmmel (Snowpiercer) hatásosabban át lehet adni rendszerkritikus gondolatokat, mint egy Godard maoista korszakát idéző őrjöngéssel. (Bár a maga nyolcvanhét évével az öreg az élő bizonyítéka annak, hogy az elmebaj igenis konzervál.) Azt szögezzük le, hogy az Okja nem szárnyal olyan kreatív magasságokban, és a műfajisággal sem kísérletezget olyan önfeledt szabadsággal, mint az életmű ezt megelőző darabjai, de még így is érdekes és kínzó gondolatokat vet fel az emberiségről!
A mesei elemekben bővelkedő sci-fi kalandfilm címszereplője egy malac, akit egy dél-koreai öregember és lányunokája, Mija (Ahn Seo-kyun) nevelnek. Ám nem közönséges jószág ő, mivel egyike azoknak az ún. szupermalacoknak, akiket tíz évvel korábban egy élelmiszeripari konszern osztott szét néhány kiválasztott gazda között, versenyeztetve őket, hogy kié lesz végül a leggusztább hízó. Az első helyen Okja végez, akinek a koreai hegyvidéken töltött víg napjai ezzel véget is érnek. Irány New York, onnan meg a vágóhíd! Igen ám, de Mija nem hagyja, hogy egy szem barátja szupermarketek hentespultjain szétszórva végezze, így a kiszabadítására indul. Rajta kívül azonban még egy bizarr ökoterrorista csapat is a mentőakción fáradozik.
Az Okjában sok minden megvan, ami egy korrekt családi filmhez szükséges: rokonszenves és talpraesett gyerekhős, szerethető fantázialények, sőt még tanulság is akad. A Mija és Okja közti kémia remekül megalapozott, a tanknyi méretű, külsőleg víziló és disznó keverékeként leírható, kutyás személyiségjegyekkel bíró szörny még a megrögzött húsimádók szívébe is könnyen belopja magát. Egy ilyen egyszerre csúnya és aranyos kreatúra csakis a távoli-keleti fantázia szüleménye lehet. Mindezek ellenére a film nem a gyerekközönséget célozza meg, és ennek nem csupán az erőszakábrázolás az oka, hanem az a társadalom-, és rendszerkritikus attitűd, amelynek a befogadásához bizonyos fokú érettség szükséges. Joon-ho ezúttal a kapitalizmus megszelídítésének hazugságát leplezi le. A rendezőtől megszokott groteszk karakterek és hangulatváltások, még ha visszafogottabb modorban, de most sem maradnak el. Mija és nagyapja természetközeli élete lassú, kitartott tempóban, gazdag színvilágban jelenik meg, míg a szöuli és New York-i jelenetek gyors tempóval, ám hideg és nyomasztó atmoszférával bírnak. A mellékszereplők elrajzoltságát enyhíti, hogy a színészek sebezhetőséget csempésznek ezekbe a kicsit sem szimpatikus figurákba. Lucy Mirando (Tilda Swinton) hiába fáradozik a családi vállalat arculatának trendivé, fancyvé és szuperzölddé formálásával, mindez csupán marketingbullshit. Dr. Johnny Wilcox, a cég természetfilmes reklámarca (Jake Gyllenhaal) csak addig tetszeleg a nagy állatbarát pózában, amíg főnöke meg nem alázza őt, hogy aztán dühét a szerencsétlen szupermalacokon vezesse le. A radikális állatvédő sejt vezetőjének (Paul Dano) erőszakmentességet hirdető maszkja akkor hull a porba, amikor hazugságon kapott társát elkezdi agyba-főbe verni. Viselkedésüket elintézhetnénk puszta képmutatásként, amíg rá nem döbbenünk arra, hogy egy erőszak és kizsákmányolás által létrehozott rendszer működését nehéz, ha nem lehetetlen békés irányba terelni, mivel alapjai voltaképpen az emberi lélek sötét zugaiból erednek.
Az utolsó fél órában holokausztfilmekhez hasonló képsorokban tárul fel civilizációnk brutalitása. Az Okja viszont jóval több, mint a vegán Schindler listája, mivel nem pusztán a húsiparról szól. A vágóhidak áldozatai behelyettesíthetők a fogyatkozó esőerdőkkel, a kihalás szélére került állatfajokkal vagy akár a világkapitalizmus szerencsétlenebb oldalán álló embertársainkkal, legyenek azok háborúk elszenvedői vagy a fejlődő országokban embertelen viszonyok között dolgozni kénytelen (gyerek)munkások. A pusztítás és a közöny a motorja ennek a nagy globális gépezetnek, amelynek hajtóerejéhez többek között mi, európaiak az életvitelünkkel járulunk hozzá. (Sajnos a laptopom, amelybe ezt a cikket pötyögtem, és a telefon, amelyen most olvasod, egész biztos nem humánus körülmények között gördült le a sorról.) Az viszont nem tagadható, hogy a Schindlerhez nagyon hasonló dilemmát feszeget, miszerint azzal, ha megmentünk egy-két életet, még nem állítjuk meg magát az őrületet.
Joon-ho azonban felkínál egy megoldást: őrizzük meg a hagyományos vidéki életmódból azt, ami megmaradt, mert csak így kerülhetünk ismét közelebb a természethez, egymáshoz és önmagunkhoz is! Ez a rousseau-i alapokon nyugvó gondolat persze nagyon leegyszerűsített, és több sebből vérzik, mint egy böllérkéssel alaposan megszeretgetett disznó, viszont a rendező becsületére legyen mondva, legalább nem mismásolja el a befejezést azzal a hollywoodi hazugsággal, hogy a rendszer igenis megreformálható. A probléma ugyanis maga a rendszer, és vele együtt mi, modern emberek, akik nagy kényelmünkben hagytuk, hogy a fejünkre nőjön.