The Lodgers - Amikor a szülői házat (nem) elhagyni kész horror

Bátor vállalás manapság gótikus horrort készíteni. Helyhez és térhez való kötöttsége, komor hangulata és komótos tempója miatt csak mérsékelten számít korszerű műfajnak, nehéz menő posztmodern humorral vegyíteni, vagy franchise-ot építeni rá. Évente átlagosan egy említésre érdemes próbálkozás azért így is akad, a gótikus vizionárius szerepébe beletokosodott Tim Burtonre például mindig lehet számítani (Álmosvölgy legendája, A halott mennyasszony, Sweeney Todd), igaz, ő pont nem ortodox átiratokban utazik. A közelmúltból említhetnénk még A fekete ruhás nőt vagy a Bíborhegyet, csak minek – 10 év múlva egyikre se fogunk emlékezni, de talán már most sem. (Ha csalunk kicsit, és beleerőszakoljuk a kategóriába A boszorkányt, akkor kicsit kedvezőbb az összkép.)

Az ír Brian O'Malley-t szerencsére sem a kockázatok, sem a trendek nem izgatták, amikor nekiállt leforgatni második filmjét, ráadásul egy olyan szkriptből, amit egy újonc forgatókönyvíró (az irodalomprofesszor / zeneszerző David Turpin) jegyzett. Első rendezéséből, a Let Us Prey-ből már kiderült, hogy van érzéke a feszültségkeltéshez, a látomásos vizualitáshoz, és a vérpatronokkal sem szeret spórolni, de az a film még kortárs környezetben (egy rendőrőrsön) játszódott.

A The Lodgersben (magyarul: A bérlők) is csak egyetlen fontos helyszín van, egy ódon kastély(szerű ház), ami a műfaj hagyományaihoz méltón természetesen a főszerepet is megkapja. Itt él kettesben egy ikerpár, a közeli falutól és úgy általában az emberektől teljesen elszigetelve. Három egyszerű szabály mentén tengetik a mindennapjaikat: éjfélre ágyban kell lenniük, nem engedhetnek be idegent a házba, ők pedig nem hagyhatják el se egymást, se a házat hosszabb időre, különben csúnyán megbűnhődnek. A családi átkot a szüleiktől kapták örökségül, akik annak idején öngyilkosok lettek – pont úgy, ahogy az ő szüleik, és előtte nyilván a nagyszüleik is. Közeleg az időpont, amikor nekik is meg kellene pecsételniük a szövetségüket, és rálépni az őseik útjára; nincs kimondva, csak sejtetve, hogy ez a vérfertőzés aktusával történik majd meg. Edward elfogadja a rájuk osztott sorsot, sőt szinte várja is, hogy beteljesítsék, Rachel ellenben szabadulna a faluban megismert hadirokkant srác segítségével (a történet az I. világháború után, 1920-ban játszódik).

Leírva úgy hangzik ez a sztori, mint egy ócska Young Adult-ponyva szinopszisa, és a „fokozódó baljós előjelek” vagy a ház repedéseiből előkúszó szellemek se épp egy klisémentes folytatást vetítenek előre. Annál nagyobb dicséret illeti O'Malley-t, amiért sikerül ellenállnia az olcsó jump scare-ek csábításának, sőt még agyeldobós fordulatokhoz sem kell nyúlnia (lásd még: Más világ) ahhoz, hogy az ismerős elemek ellenére is egyedi karaktert adjon a filmjének.

Az első lépés ehhez az volt, hogy megtalálja az ideális helyszínt – a kellően sűrű atmoszférának ezzel lehet minden műfajban megágyazni, de egy gótikus horror esetében különösen fontos, hogy minden sötét sarokba szellemet vizionálhasson a néző. O'Malley-ék abban a 700 éves Loftus Hallban forgattak, amelynek a Wikipedia-oldalán külön szekció foglalkozik a helyhez fűződő kísértetsztorikkal, úgyhogy a parahangulat akkor is garantálva lenne, ha az ír rendező csak a műfaj vizuális közhelyeit akarná felmondani, de ennél szerencsére komolyabb ambíciói vannak. A The Lodgersben maximálisan átgondolt ijesztgetés folyik, minden motívumnak, képnek jelentése van, a külső történések elválaszthatatlanok Rachel vívódásaitól, félelmeitől – sok esetben nem is tudjuk, mi az, ami tényleg megtörténik.

Metaforákkal kibélelt pszichológiai drámaként talán jobban is működik a film, mint zsigeri horrorként. Ha lehántjuk róla a műfaji réteget, akkor a The Lodgers valójában az elszakadás rémisztő, kínkeserves, de elkerülhetetlen folyamatával szembesít, legyen az a szülői ház konkrét elhagyása, az ősök árnyékából való kitörés vagy egy toxikus kapcsolat lezárása. Választhatjuk a könnyebb utat, azt, amit Edward, a biztonságot, a kényelmet, és a tét nélküli vegetálást, ami végső soron nem a saját, hanem a szüleink élete, vagy dönthetünk úgy is, mint Rachel, és kitörünk a mocsárból. A kör megszakításához azonban áldozatot kell hozni, a saját árnyékunk átlépéséhez pedig legalább akkora, ha nem nagyobb bátorság kell, mint szembenézni a pincénkből előmászó szörnyekkel.

A filmet a Sitgesi Filmfesztiválon láttuk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;