Bátor vállalás manapság gótikus horrort készíteni. Helyhez és térhez való kötöttsége, komor hangulata és komótos tempója miatt csak mérsékelten számít korszerű műfajnak, nehéz menő posztmodern humorral vegyíteni, vagy franchise-ot építeni rá. Évente átlagosan egy említésre érdemes próbálkozás azért így is akad, a gótikus vizionárius szerepébe beletokosodott Tim Burtonre például mindig lehet számítani (Álmosvölgy legendája, A halott mennyasszony, Sweeney Todd), igaz, ő pont nem ortodox átiratokban utazik. A közelmúltból említhetnénk még A fekete ruhás nőt vagy a Bíborhegyet, csak minek – 10 év múlva egyikre se fogunk emlékezni, de talán már most sem. (Ha csalunk kicsit, és beleerőszakoljuk a kategóriába A boszorkányt, akkor kicsit kedvezőbb az összkép.)
Az ír Brian O'Malley-t szerencsére sem a kockázatok, sem a trendek nem izgatták, amikor nekiállt leforgatni második filmjét, ráadásul egy olyan szkriptből, amit egy újonc forgatókönyvíró (az irodalomprofesszor / zeneszerző David Turpin) jegyzett. Első rendezéséből, a Let Us Prey-ből már kiderült, hogy van érzéke a feszültségkeltéshez, a látomásos vizualitáshoz, és a vérpatronokkal sem szeret spórolni, de az a film még kortárs környezetben (egy rendőrőrsön) játszódott.
A The Lodgersben (magyarul: A bérlők) is csak egyetlen fontos helyszín van, egy ódon kastély(szerű ház), ami a műfaj hagyományaihoz méltón természetesen a főszerepet is megkapja. Itt él kettesben egy ikerpár, a közeli falutól és úgy általában az emberektől teljesen elszigetelve. Három egyszerű szabály mentén tengetik a mindennapjaikat: éjfélre ágyban kell lenniük, nem engedhetnek be idegent a házba, ők pedig nem hagyhatják el se egymást, se a házat hosszabb időre, különben csúnyán megbűnhődnek. A családi átkot a szüleiktől kapták örökségül, akik annak idején öngyilkosok lettek – pont úgy, ahogy az ő szüleik, és előtte nyilván a nagyszüleik is. Közeleg az időpont, amikor nekik is meg kellene pecsételniük a szövetségüket, és rálépni az őseik útjára; nincs kimondva, csak sejtetve, hogy ez a vérfertőzés aktusával történik majd meg. Edward elfogadja a rájuk osztott sorsot, sőt szinte várja is, hogy beteljesítsék, Rachel ellenben szabadulna a faluban megismert hadirokkant srác segítségével (a történet az I. világháború után, 1920-ban játszódik).
Leírva úgy hangzik ez a sztori, mint egy ócska Young Adult-ponyva szinopszisa, és a „fokozódó baljós előjelek” vagy a ház repedéseiből előkúszó szellemek se épp egy klisémentes folytatást vetítenek előre. Annál nagyobb dicséret illeti O'Malley-t, amiért sikerül ellenállnia az olcsó jump scare-ek csábításának, sőt még agyeldobós fordulatokhoz sem kell nyúlnia (lásd még: Más világ) ahhoz, hogy az ismerős elemek ellenére is egyedi karaktert adjon a filmjének.
Az első lépés ehhez az volt, hogy megtalálja az ideális helyszínt – a kellően sűrű atmoszférának ezzel lehet minden műfajban megágyazni, de egy gótikus horror esetében különösen fontos, hogy minden sötét sarokba szellemet vizionálhasson a néző. O'Malley-ék abban a 700 éves Loftus Hallban forgattak, amelynek a Wikipedia-oldalán külön szekció foglalkozik a helyhez fűződő kísértetsztorikkal, úgyhogy a parahangulat akkor is garantálva lenne, ha az ír rendező csak a műfaj vizuális közhelyeit akarná felmondani, de ennél szerencsére komolyabb ambíciói vannak. A The Lodgersben maximálisan átgondolt ijesztgetés folyik, minden motívumnak, képnek jelentése van, a külső történések elválaszthatatlanok Rachel vívódásaitól, félelmeitől – sok esetben nem is tudjuk, mi az, ami tényleg megtörténik.
Metaforákkal kibélelt pszichológiai drámaként talán jobban is működik a film, mint zsigeri horrorként. Ha lehántjuk róla a műfaji réteget, akkor a The Lodgers valójában az elszakadás rémisztő, kínkeserves, de elkerülhetetlen folyamatával szembesít, legyen az a szülői ház konkrét elhagyása, az ősök árnyékából való kitörés vagy egy toxikus kapcsolat lezárása. Választhatjuk a könnyebb utat, azt, amit Edward, a biztonságot, a kényelmet, és a tét nélküli vegetálást, ami végső soron nem a saját, hanem a szüleink élete, vagy dönthetünk úgy is, mint Rachel, és kitörünk a mocsárból. A kör megszakításához azonban áldozatot kell hozni, a saját árnyékunk átlépéséhez pedig legalább akkora, ha nem nagyobb bátorság kell, mint szembenézni a pincénkből előmászó szörnyekkel.
A filmet a Sitgesi Filmfesztiválon láttuk.