A páncélozott harci orrszarvúk, a spirituális álomterek, a
földönkívüli eredetű ásvány, az alkalmankénti James Bond-beütés és a futurisztikus
technológia ellenére a Fekete párduc a
Marvel talán legföldhözragadtabb és legemberibb filmje. Mert ha a cselekménye
nem is mutat túl a szuperhősfilmek (vagy bármilyen egyéb blockbusterek) kliséin,
ha a fordulatai kiszámíthatóak is, ha a műfaji megalománia szele meg is csapja,
a jellegzetes marveles viccelődés pedig le is húzza néha, ezeket olyan individuális
és társadalmi konfliktusokba ágyazza bele, amelyek egy független produkciónak is
becsületére válnának, nemhogy egy 200 milliós stúdiómonstrumnak. Így már értem,
hogyan mondhatott olyan merészet Ryan Coogler, a Fruitvale Station és a Creed
író-rendezője bármiféle pironkodás nélkül, hogy ez az eddigi legszemélyesebb
filmje.
A Fekete párduc olyasféle vágybeteljesítés a feketék számára, mint a Wonder Woman a nők vagy a Ready Player One a geekek számára: nem pusztán azért, mert abszolút főszerepet oszt a popkultúrában mellőzött, sokáig első áldozatként vagy vicces mellékzöngeként kispadhoz kötözött feketékre, mi több, magára a fekete népre, hanem azért is, mert olyan fiktív sci-fi-közeget teremt nekik, amelyen belül elkerülhették a történelem kolonizációs és rasszizmusviharait. A kelet-afrikai Wakanda polgárai a bigottságra hajlamos világtól elzártan, egy földönkívüli ásványnak köszönhető, végeláthatatlannak tűnő technológiai és társadalmi aranykorban rendezkedhettek be – új királyuk, T’Challa, a Fekete párduc (Chadwick Boseman) azonban most egy eddig példátlan külső és belső fenyegetéssel néz szembe.
Ha azt hinnéd, ebből olyan faji eposz kerekedik, amelyben a nemes feketék dicsőségesen állják a sarat a gaz fehér hódítókkal szemben, óriási tévedésben vagy. A film mindössze két fehér karaktere (a CIA-ügynök Martin Freeman és a fegyverkereskedő Andy Serkis) mit sem törődik a bőrszínnel, jó/rossz oldalon elfoglalt helyüket ettől teljesen független kvalitásaikkal érdemlik ki – Coogler nem a ’70-es évek blaxploitationjeinek fekete dühét pumpálja fel egy megaköltségvetéssel, annál sokkal okosabban, érettebben nyúl a témához.
Noha a Fekete párduc egyik óriási erénye pont az, hogy önálló filmként működik, és éppúgy nem terheli le saját univerzumának súlya, ahogy A galaxis őrzőit vagy a Logant sem, mégis ott hordozza a szívében a Marvel egyik örök kulcsmondatát: nagy erővel nagy felelősség jár – csakhogy ez most nem pusztán egyénekre, hanem egész népekre, civilizációkra vonatkozik. Wakanda elszigetelési politikája önvédelmi szempontból érthető, ám a biztonságból és jólétből előbb-utóbb előmászik egy makacs morális kérdés: Ha nekünk sok van, talán nem illene adnunk belőle másoknak is? Ha könnyedén segíthetnénk a világon, talán nem kötelességünk így tenni? És ezt a dilemmát természetesen a faji, illetve az annál is univerzálisabb emberi konfliktusok élezik ki, úgymint az uralkodó terhei és az apák bűnei.
A mind látványvilágában, mind kultúrájában lenyűgöző Wakanda (a high-tech és a farmerélet, a színes kosztümök és a csillogó futurizmus, a törzsi hagyományok és a rendületlen jövőbe tekintés szinergiája a Marvel eddigi legsajátosabb, leggazdagabb világát eredményezi) uralkodó osztályát megosztja a feketékkel szembeni sok évszázados atrocitások ténye, és vannak, akik az ország példátlan erőforrásait arra használnák fel, hogy visszavágjanak, és kirobbantsák a globális fekete forradalmat. A kérdés adott: Mihez kezdesz a hatalmaddal? Elzárkózol az elefántcsonttornyodba, bosszút állsz, vagy segítesz? Falakat építesz (naná, hogy a film nem hagyja ki a Trumpnak járó pofont) vagy hidakat versz? Ezen a ponton a faji és társadalmi dilemmák összeérnek a szuperhősetikával (valamint a személyes drámával) – a jelmezes héroszok többnyire bombasztikus szélesvásznú kalandjaiba talán még sosem vittek komolyabb mondanivalót ilyen magától értetődő és spontán módon.
Végül persze könnyű válaszokat kapunk a nehéz kérdésekre (a gyűlölet, a bosszú, a düh, az emberi természet sötét oldala szépen péppé verhető), Erik Killmonger (Michael B. Jordan) mégis azon kevés Marvel-gonoszok sorát gyarapítja (van már egyáltalán belőlük egy sornyi?), akik hihetők és karizmatikusak, és akiknek motivációi megalapozottak, tettei érthetők, céljai világosak, és akik nem utolsósorban rezonálnak jelen, forrongó világunkkal. De mielőtt úgy tűnne, hogy a Fekete párduc egy újabb macsós tesztoszterontúltengés, ki kell emelni a nőket is Lupita Nyong'ótól Letitia Wrighton és Angela Bassetten át Danai Guriráig (aki Okoyakeként tízszer olyan badass, mint Michonne-ként a The Walking Deadben) – mind nagyszerűek.
Kár, hogy az okosan végigvitt témákat Coogler egy meglehetősen generikus cselekményre fűzi fel – ami az akciók és fordulatok mögött van, az messze kiemelkedik a Marvel átlagából, maguk az akciók és fordulatok viszont a legkevésbé sem. A shakespeare-i családi és királydráma érzelmi súlya még a Thorban is jelentősebb volt, a sztori főbb pontjait (különös tekintettel a főhős örökségére és szemléletváltására) mintha a Vasemberből emelték volna át, bizonyos szituációk elviccelése kínosabb, mint valaha (az amúgy intenzív dél-koreai autós hajszának van egy szinte Tom és Jerrybe illő fizikai gege), a CGI-lóláb pedig nem egyszer durván kilóg (főleg a címszereplő kaszkadőrrel is megoldhatatlan akrobatamutatványainál). A finálé ugyan többé-kevésbé elkerüli a szuperhős-megalománia tipikus csapdáját, de például a futurisztikus, csillivilli szállítórendszeren játszódó parasztvakító végső összecsapásnál valami sokkal nyersebbre és személyesebbre lett volna szükség.
A Fekete párduc persze így is nagyon jó és fontos film. Határozottan tesz egy nagy lépést a szuperhősmozik felnőtté válása és diverzifikációja felé, és messze nem csak fekete és női szereplőivel, hanem társadalmi érzékenységével, az üzenet és az eszképizmus kiegyensúlyozásával is. Hosszú évek óta mondogatják a szkeptikusok, hogy a műfaj hamarosan túltelítődik és kifingik, és bár ennek még mindig semmi jelét nem látni, előbb-utóbb igazuk lesz – hacsak a Marvel, a DC és társaik rá nem szoknak, hogy olyan történeteket meséljenek el, amelyeket ténylegesen érdemes elmesélni, mert túlmutatnak a „jön egy világpusztító/hódító megagonosz, akinek szét kell rúgni a seggét” szórakoztató, de egyre súlytalanabb toposzán. Márpedig hibák ide vagy oda, a Fekete párduc pontosan egy ilyen történetet mesél el.