A generációm a nyolcvanas évek gyermekeként szemtanúja lehetett a képregények hazai elterjedésének, és a Pókembereken túl talán semminek sem volt akkora hatása a pszichénkre, mint a francia Pif magazin tartalmából elég szörnyű papírminőségben összeollózott Kockás. Habár úgy fogalmaztam, hogy összeollózott, valójában tartalomban színvonalas alternatívát nyújtott a Bobó-Góliát-Pókember vonal mellé: úgy érezhettük, realisztikusan megrajzolt, és hát valljuk be, részben oktatási célzatot is betöltő sorozatai (mint a Rahan, a Dr. Justice vagy a Cogan) felnőttként kezelnek minket a témáikkal.
Mivel a Pif-Gadget a francia kommunista párt ifjúsági kiadványa volt, nem csak hogy a salgótarjáni újságosnál is lehetett kapni az eredeti francia magazinból (a Kockáshoz képest persze aranyáron), de az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat teljesen ingyen és bérmentve emelhetett át belőle képregényeket a Pajtás, Hahota és más kiadványai számára. A Kockás volt az az önálló magazin, amelyben csak képregények szerepeltek, és hatalmas népszerűséget vívott ki magának a jobbára irodalmi képregény-adaptációkon edződött gyerekek között. Én ugyan imádtam A névtelen vár Zórád-feldolgozását is, de azért azzal az elképesztő változatossággal, melyet az új magazin felvonultatott (jó szándékú kísértetekkel, a Fantomas-áthallás Krapulax ellen küzdő Herkulessel és Piffel, őskori Tarzannal, orvvadászokkal szembeszálló természetvédőkkel), nem volt képes versenyezni.
A rendszerváltás azonban véget vetett a hőskorszaknak: az Ifjúsági Lapkiadó Vállalatot privatizálták, a Francia Kommunista Párt pedig nyilván nem adott tovább ingyen anyagokat a szemükben immáron kapitalistává avanzsált országnak. Nagyon sokáig Piftelenül maradtunk hát, cserébe viszont a mai napig virágzik a másod-harmadkézből származó, többségükben eléggé viharvert állapotú Kockás magazinok adás-vétele képregénybörzéken és -fesztiválokon, valamint a netes cserebere-oldalakon. Ugyan az ötlet sokszor felmerült már az évek során, de végül a Hahota újrakiadásának sikere kellett ahhoz, hogy 25 éves hiátus után a Vitanum kiadó belevágjon a legendás képregénymagazin feltámasztásába.
Az újjászületett Kockás 2017 decemberében debütált a Hungarocomixon, és egyértelműen elsöprő sikert aratott. Rengetegen nosztalgiáztak a kiadó standjánál, ahol kifejezetten erre a jeles alkalomra egy számozott, 500 példányszámban nyomott gyűjtői kiadással is készültek. A tartalom nyilvánvalóan kísérleti jellegű volt, ami legfőképpen annak köszönhető, hogy az emlékeinkben patinássá nemesült képregénykarakterek és -sorozatok megszerzésének jogi háttere meglehetősen sűrű mocsárba vezetett. Az örökösök több esetben is vagy túl sokat kértek, vagy teljesen elzárkóztak nem csak a magyar, de a francia újrakiadástól is, vagy egyszerűen nem sikerült felderíteni a jogok megvásárlásához a kompetens személyt. Így hát egyelőre hiába keressük benne az Apacs kapitányt, a kiaiii kiáltásaival pusztító ütéseit bejelentő Dr. Justice-t, Rahant és fiát, Taraót vagy akár az orvvadászok eszén rendszeresen túljáró Jill és Cogan párosát. Az anyagok jelentős részét a francia Bamboo kiadó portfóliójából válogatták, de sikerült egy holland sorozatot is leigazolniuk, melyből hamarosan animációs filmadaptáció készül.
Ha már az Agent 327-nél tartunk, elég sokatmondó, hogy ő és társa, a dús keblű svájci kémnő szerepelnek a limitált kiadás címlapján: az új Kockás, mint az várható volt, egyértelműen a felnőtt korosztályt célozza, hiszen a gyerekek, akik annak idején az eredeti magazin rajongói voltak, most a harmincas-negyvenes éveikben járnak. Az első három szám alapján úgy tűnik, magazinonként három komolyabb témájú album jelenik meg folytatásokban (Agent 327: Van Gogh füle, Thomas Silane: Halálos villanás, Freddy Lombard: Vakáció Budapesten), a többi helyet pedig rövidebb, humoros képregényekkel (Pif és Herkules, Cosmik Roger, Nyomingerek, Leonard), valamint a franciáknál oly népszerű egy oldalas, csattanóval záruló gegsorozatokkal (Kozmikus őrjárat, Állati dokik) töltik ki.
Jól látható, hogyan kezd letisztulni a koncepció, és hogyan érkeznek az újabb címek (az 54. számban például a francia ősklasszikus sci-fi, a Valerian és Laureline), ami meglehetősen nagy megelégedésre ad okot, de az én örömöm akkor lenne igazán teljes, ha az egyoldalas gegek közül más címeket választanának, mert a jelenlegiek faviccei nem egyszer igen fájdalmasak. Igazából csak drukkolni tudok, hogy minél több francia kiadóval (mint például a Dupuis, ami a nagyon hasonló tematikájú és remek sorozatokat futtató Spirou magazin tulajdonosa) sikerüljön felvenni a kapcsolatot, és a frankofón képregények színe-javával ismertessék meg a magyar közönséget.
Mindenképpen érdemes megemlíteni a Hahota Pörgetőt, ami gyakorlatilag a Hahota és a Kockás hibridje, megjelenésében (pontosan a két testvérlap közötti méretű) és tartalmában is (elsősorban gyerekeknek szól, és csak másodsorban felnőtteknek). Meglehetősen elámultam, milyen biztos kézzel válogattak bele minőségi francia képregényeket: a Rovarok és A tenger állatai valóban vicces, ismeretterjesztő egyoldalasok (humorban fényévekkel verik a Kozmikus őrjáratot és az Állati dokikat a Kockásból), a Rezső és Fülöp egy ötletes kutya-macska gegparádé, a Detektív Műhely egy szeretni való gyerekbanda kalandjait követi, ráadásként pedig belecsempésztek egy Dargay Attila képregényt is (Szalonta falai).
Ami a Hahotát illeti, sajnos a legnagyobb erénye, hogy lehetőséget adott a Kockás újjászületésére: ugyanolyan fájdalmas és lapos faviccekkel, karikatúrákkal van tele, mint a nyolcvanas években, ebben a tekintetben bizony semmi újat nem tud felmutatni a már újságosoknál kapható gyenge minőségű vicclapokhoz képest. Szerencsére van remény a változásra: az 54. számra számos remek magyar karikaturistát és szerzői képregényest is leigazoltak (Marabu, Lackner László, Halter András, Izsák Ambrus, Téjlor), és színes francia képregényeket is hoztak erősítésként (amelyek azonban természetesen nem ekkora méretre készültek, így kissé furán festenek elforgatva és lezsugorítva). Az ős-Hahota az egykori Pif Gadget mokány és vaskos (gyakorlatilag Hahota méretű) kistestvérét, a Pif Parade-et vette alapul, melyben túlnyomórészt képregények és rejtvények szerepeltek: nem hiszem, hogy ilyen drasztikus változásra kerülne sor az új Hahota esetében, de úgy gondolom, jót tenne neki, mert ezzel lehetne egyedi szereplője az újságárusok választékának. Persze nekem pont nem kell elmagyarázni a képregények helyzetének különbségeit idehaza és Franciaországban, de azért lehet, hogy egy próbát megérne.
Mindent összevetve el kell ismerni, hogy mindhárom kiadvány hiánypótló, és remek lehetőség a frankofón képregények megismertetésére Magyarországon: ki tudja, még akár egy új generációt is kinevelhet, akik 25 év múlva nosztalgiával gondolnak majd vissza erre az időszakra.