Hullák a napon - Eszement eurokult tobzódás a Földközi-tenger partján

Ne nézzétek meg a Hullák a napont...!

Emlékeztek az első alkalomra, amikor lélegzetvisszafojtva, torkotokban dobogó szívvel megérintettetek egy női mellet? Szinte véletlen simítással, hirtelen bátorsággal, részeges mámorral vagy minden körülményt összekuszáló zavarban? Emlékeztek az első bugyiba csúsztatott ujjra, elpattanó melltartóra…? Vagy emlékeztek az első alkalomra, amikor egy férfi magához szorított? Arra a duzzadó farmerre, arra a borostás csókra...? Emlékeztek más izzadtságának állatiasan vadító hatására...?

Fölnőttek! Csinált vágyakból kiábrándult, naiv álmokból kinőtt, marketing-nemiségtől megcsömörlött, hétköznapok kérges hátán kicsorbult emberek! Az első pár igazi, vérbő észvesztést idézzétek vissza, az egyik legőrültebb, hormongőzös vakság pillanatát, amikor kívül léptetek az időn kívül egy kegyelmi pillanatra! Vagy az éhségnek azon szélsőséges változatát, ha volt részetek ilyenben eltévedős kirándulás, átmelózott munkanap, lerobbant kocsi miatt, amikor a sült étel leghalványabb illata is a lelkénél fogva húzza előre az embert, vagy ha kapott el valaha olyan vihar vízen, hogy féltetek az életetekért, idézzétek fel a múltnak azokat az izzó idegszálas lenyomatait...

... és ekkor lesz némi fogalmatok arról a szélsőséges, az érzékszervi benyomások negatívjára fotózott és aztán szétroncsolt és túlhívott filmnyelvről, amelyet ez a két szerencsés bolond, Héléne Cattet és Bruno Forzani kifejlesztett három filmje során (Amer, Strange Colours of your Body's Tears és most a Let the Corpses Tan). Érzékszervi pornó ez már olyankor is, ha valaki csupán felhúz egy bőrkesztyűt, rágyújt egy szivarra vagy levág egy szelet húst, nem csak ha féktelen keféléseket, szégyellt leskelődéseket, dohányzás testiségét, zabálás örömét vagy bizarr aranyló zuhanyokat mutat be éppen.

Lehetetlen felcímkézni ezt a filmet úgyis. Még a 90-es évek VHS-korszakának mentalitásával sem volna kategorizálható egyszerűen erotikus filmként, pedig az is (mellékszerepben feltűnik Marylin Jess, ha ez mond valakinek valamit… nyilván nem, nyilván nekem sem!...), de horrorként sem, pedig annyira idegi, hogy az már ijesztő. Félrevezető kriminek, gengszterfilmnek nevezni, pedig mégiscsak egy böszme ládányi aranyrudat elrabló gengszterbandáról szól, vagy akciófilmnek, pedig annyit lőnek benne és olyan valósághű hangerőn, hogy csöngő füllel jön ki a moziból az ember. Túl koszos és túlságosan élvezi azt ahhoz, hogy elvont művészfilmnek tituláljuk (pedig van karaktere, aki inkább eszmét, sőt szimbólumot alakít, mint emberi szereplőt), és ugyan kinek mond az valamit, ha poliziescot vagy spagettiwesternt emlegetek?

Pedig Cattet és Forzani a 70-es évek legnemesebb műfaji hagyományait dolgozza fel (szigorúan az eurokultra koncentrálva), nem Tarantino parodisztikus felszínességével, nem a mai európai tévékrimik gyökérvesztett lagymatagságával, hanem méltón, értelmezve, leásva a világképük talapzatásit, rostjaira boncolva hatásmechanizmusaikat, istenítve szexepiljüket, felnagyítva fétiseiket, de egyúttal elismerve, finoman idézőjelbe téve túlkapásaikat. Az Amer a giallo műfaj adaptálása egy attól merőben idegen, finom művész-monodrámára (mely a nőiség megélésének három korszakát mutatja be), a Strange Colours of your Body’s Tears ugyanezen műfaj totális dekonstrukciója és értelmezése. Végül legfrissebb művük, a Hullák a napon (Laissez bronzer les cadavres, angolul Let the Corpses Tan, az utolsó szó Bronze kéne legyen - mindegy, magyarul úgyis visszaadhatatlan a szóvicc, majd megértitek) részben a poliziesco és talán még nagyobb részben a spagettiwestern felé tett hatalmas tiszteletadás, melyben Ennio Morricone, Stelvio Cipriani és mások több mint negyven éve írt, hátborzongató erejű szerzeményei bömbölnek folyamatosan.

A Hullák a napont a kérek-egy-jegyet-a-következő-filmre popcornnézők utálni fogják, mert vulgáris, személyes, kreatív, vicces, sokkoló, zavarba ejtő, egyszerűen mindenből túl sok! Ez a film büszke még a hibáira is: öncélú, ugyanakkor a mai korból gyakorlatilag teljesen hiányzik az a mentalitás, amelyről a minden másodpercben megnyilvánuló összes alkotói döntés alapos megtervezettsége árulkodik: minden beállítás, keretezés, vágás, a fények, a színek, mozdulatok, zajok, zörejek és zenék, óóó, azok a zajok, zörejek és zenék!... hát szabad egy filmnek ennyi sok információt a néző fülének kommunikálni, és nem a szemének, mint a jól fésült mozgóképek...?

Több mint tíz éve írok blogokra filmekről és más popkulturális művekről, és mindig, a kezdetektől az volt a célom, hogy ha csak piciben is, de apostol legyek, hírét vigyem az érdemeseknek, azt szerettem volna, ha mások megköszönik, hogy felhívtam a figyelmüket egy értékes műre, mint ahogy nekem is felhívták mások. Most nem. Ez a film olyan közvetlen, olyan intim, mint nagyon kevés (és az a kevés is Cattet-Forzani...). Ezért is engedtem magamnak egy kis hőzöngést. Nem is baj, ha nem jutott el senki idáig.

Ez a film csak az enyém!

Ezért hát azt mondom: ne nézzétek meg a Hullák a napont, és főleg ne nagyvásznon az áprilisi Titanic fesztiválon, ahol megjelennek a készítők is egy közönségtalálkozóra, és még egy rövidfilmjüket is levetítik...!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;