(teljesen spoilermentes)
A hollywoodi eredettörténet-betegség legsúlyosabb, általában
kezelhetetlen tünete a kényszeres magyarázkodás: mindenről fel kell lebbenteni
a fátylat, minden homályt el kell oszlatni, minden kérdést meg kell válaszolni –
még azokat a kérdéseket is, amelyek soha a büdös életben nem merültek fel
senkiben. Honnan jött a főhős? Miért pont onnan? Mit csinált ott? Hogy hívták a
kutyáját? És a páfrányát? Milyen márkájú vécépapírt használt, és naponta
hányszor?
Amikor a Solóban megmagyarázták Han nevének eredetét, már tudtam, hogy egy vacak filmet látok. Ekkor cirka öt perc telt el a játékidőből.
Még fél éve sincs, hogy bemutatták Az utolsó jediket, máris itt az utódja. Akár szereti valaki az új Star Wars-filmeket, akár nem, azzal nehéz vitatkozni, hogy a Disney örökre eltörölte a franchise nagy eseményjellegét: évi egy folytatásnál/spin-offnál már lassan a legnagyobb rajongónak sem ünnep a gyártósorról legfrissebben legördült termék premierje, inkább csak egy kötelező program. Ezt az érdeklődéslohadást egyetlen módon lehet elkerülni (feltéve, ha adottnak vesszük, hogy egy óriásvállalat nem hagy parlagon heverni egy Halálcsillag-méretű pénzmágnest, márpedig nyilván adottnak vesszük): a filmek műfaji-stilisztikai diverzifikálásával, kreatív megoldásokkal, eredeti ötletekkel. Már az is segítene, ha végre eltávolodnának a Sykwalker/Solo/Birodalom-vonaltól. De hát ugye a nosztalgia nagy úr…
Tízévnyi éhínség után az egyébként arcátlan biztonsági játékot játszó Ébredő Erőhöz (bár az idő múlásával egyre jobban kopik) még többé-kevésbé elég volt a lendület és a karakterdinamika. A Zsivány Egyest a kusza első fele ellenére bőven elvitte a hátán nyers háborús filmes jellege és masszív fináléja, Az utolsó jediknek pedig sok kisebb-nagyobb hibáját meg lehetett bocsátani azért a váratlan merészségéért cserébe, amellyel megpiszkálta a mitológia néhány alaptételét. A Solo mellett viszont már legfeljebb annyit lehet felhozni kiábrándító szürkeségével, rengeteg ostobaságával és hiányosságával szemben, hogy egyfajta kellemesen oldschool kalandfilm – vagy még inkább egyszerűen csak annyit, hogy oldschool kalandfilm. Annak meg olyan, amilyen.
Phil Lord és Christopher Miller forgatás alatti lecserélése a sótlan, veterán Ron Howardra a film megtekintése után még annyira sem tűnik jó ötletnek, mint előtte. A Solóból pont mindaz az a frissesség, sárm, humor és fiatalosság hiányzik, amivel az eredeti író-rendezőpáros személye kecsegtetett. A generikus heist-dramaturgia teljes tétnélküliséggel, kínosan kiszámítható fordulatokkal, tisztességes, de inkább csak közepes akciójelenetekkel és jó esetben is legfeljebb mérsékelten vicces poénokkal zakatol előre a gátlástalan fan service legkönnyebben járható útján: minden második mondat és minden harmadik beállítás egy kikacsintás, egy előreutalás. A Disney az abszolút minimumot nyújtja: unott, rutinos kézimunkát a minőségi szex helyett, a lényeg, hogy mielőbb kielégítse a klienst, felmarkolja a dohányt, és menjen a dolgára.
És ez a fan service bizonyos szempontból még kiábrándítóbb, mint Az ébredő Erőben volt. Az Ezeréves Sólyom kártyán való elnyerése, Han és Chewie barátságának kezdete, Han és Lando első találkozása vagy a Kessel futam ősrégi fogalmak a Star Warsban – súlyukat, legendás mivoltukat konkrétan fokozta, hogy sosem részletezték őket, egy karakter mítoszának néhány markáns alapja ugyanis sokkal hatásosabb, ha legalább némileg homályban marad. Nem mintha nem lehetne jól csinálni az ilyesmit (ld. Casino Royale), de a Solo sajnos letudandó plot pointként kezeli ezeket az eseményeket, így aztán nem érezni a jelentőségüket, és negyven év után nem katarzist váltanak ki, csak egy vállrándítást: oké, hát most már ezt is láttuk. Nem mítoszromboló, mint a Promethus/Covenant töketlenkedése a space jockey-kkal, egyszerűen csak unalmas és felesleges.
Mindez részben a főhős alapvető problémájára vezethető vissza. Annak ellenére, hogy eredettörténetről van szó, Han egyáltalán semmiféle változáson, fejlődésen, konfliktuson nem megy át a bő kétórás játékidő alatt, az elején ugyanaz a jó szívű csibész, mint a végén – alighanem a szerelmi szálnak kellett volna némi drámai löketet adni neki, de az meg Emilia Clarke alakításával együtt kínosan lapos és működésképtelen. Még csak azt sem tudnám megmondani, mennyi múlt Alden Ehrenreichen, hiába viseli ugyanis magán a film a karaktere nevét, nincs igazán alkalma bizonyítani, rendre elveszik a többiek között – akik viszont tehetségüktől függetlenül szintén nem tudnak kiemelkedni a forgatókönyv és a rendezés gyenge középszerének mocsarából. Woody Harrelson és Paul Bettany persze fél lábon is eljátszik egy ilyen szerepet, de egy-két év múlva ez mindkettejük filmográfiájában csak egy érdektelen lábjegyzet lesz, és még arra is hiába vársz, hogy legalább majd az új aranyifjú, Donald Glover ellopja a show-t Landóként.
A Disney-éra Star Wars-filmjei közül a Solo az első, amelynek a létezését abszolút semmi nem indokolja a kereskedelmi szempontokon túl: legfeljebb csak felfújja a mítosz egyes elemeit, de egyáltalán semmit sem tesz hozzá, sem ötletek, sem karakterek, sem történet szintjén, és még mindettől függetlenül, önmagában sem elég szórakoztató.