Jimmy Wang Yu sztár volt egykoron. Méghozzá rohadt nagy sztár! A tajvani születésű színész, aki volt hongkongi úszóbajnok és a Kínai Népfelszabadító Hadsereg katonája is, ideális választás volt a Shaw Brothers részéről, hogy a 60-as évek közepére a japán chanbarák sikerein felbuzdult kínai filmgyártás új zászlóshajóinak egyik kapitánya legyen. Chang Cheh, a legendás wuxia rendező 1967-es One Armed Swordman című műremekének főszereplőjétől azonban 1970-ben érkezett az igazi nagy dobás. Ne felejtsük el, hogy a 70-es évek elején járunk! Abban az időszakban, amikor részben a Shaw Brothers fasisztoid munkastílusa elől elmenekülő Raymond Chow és Leonard Ho már javában működtette az azóta legendássá vált Golden Harvest nevű stúdióját, és amikor a hongkongi filmes világ egy bizonyos Bruce Lee „hazatérése” miatt égett hatalmas lázban. Bruce Lee, aki az Amerikában forgatott Green Hornet című sorozatban játszott szerepe miatt otthon már kisebb sztárnak számított, azonnal Raymond Chow kezei között landolt, miután a Shaw Brothers nem volt hajlandó rálicitálni a Golden Harvestre. Akkoriban úgy gondolták, nincs szükségük Bruce Lee-re, hiszen ott van nekik Jimmy Wang Yu, a hongkongi gigasztár, akinek az 1970-es Chinese Boxer című filmjével az első pusztakezes, vagy ha úgy tetszik, tisztán kungfu film sikerei voltak köszönhetők.
Azonban, mint minden jónak, így Jimmy Wang Yu és a Shaw Brothers kapcsolatának is vége szakadt, miután a színész egyrészt kevesellte a helyi viszonylatban óriási sikerű filmjei után kapott gázsiját, másrészt egy idő után a Shaw Brothers berkein belül alkalmazott diktatórikus munkamódszerek is kezdték megfeküdni a gyomrát. Így hát fogta magát, és hazatért Tajvanra, ahol a maga által írt és rendezett filmek főszereplőjeként próbálta megváltani a műfajt, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ezen időszakban sok mindennel kísérletezett, többek között régi nagy sikereinek felmelegítésével, azonban elmondható, hogy az 1976-os Master of the Flying Guillotine című alkotásával egy igazi apró trash csodát tett le az asztalra.
A film címszereplője, a Repülő Guillotine az elnyomó császári hatalom bérgyilkosa, aki két tanítványának meggyilkolása után ered Liu Ti Lung, az egykezű bokszoló (maga Jimmy Wang Yu) nyomába, hogy bosszút álljon. Az egykezű harcos ezalatt boldogan éli életét egy városkában, ahol egy kisebb fajta csetepaté tör ki a rivális iskolák hadakozása miatt, ezért egy nemzetközi tornát szerveznek, hogy eldöntsék, kinek a kungfu technikája a legmenőbb. A városba érkező Repülő Guillotine, mivel nem ismeri tanítványai gyilkosának kilétét, szisztematikus gyilkolászásba kezd a viadalon (értsd: emberek fejét választja el a testüktől speciális fegyverének segítségével), amit hiába próbálnak megállítani a torna résztvevői, úgy hullanak, mint legyek a Kemotoxtól. Liu Ti Lung ekkor úgy dönt, hogy meg kell állítani a mészárlást, ezért csapdát állít a vak shaolin bérgyilkosnak, hogy egyetlen pusztító ökölcsapással elküldje őt a másvilágra.
Jimmy Wang Yu filmje nem csupán egy egyszerű, olcsó, oldalági kungfu mozi. Számos rendezőre, videójáték-készítőre és egyéb popkultúrális figurára volt hatással. Tarantino Kill Billjét, Jean Claude Van Damme Kickboxerjét és Véres Sportját vagy a 80-as évek hatalmas videójátékos alapkövének számító Street Fighter számos karakterét is megihlette ez a csodálatos, 1976-os mozi. A végtagjait megnyújtó jógi, a brutális lábtechnikájával sziklákat szétrobbantó thai harcos mind visszaköszöntek jó tíz évvel később a játéktermek hatalmas, színes-szagos árkádgépeinek monitorjain, hogy apránként csalják ki az aprót a gyanútlan kisgyerekek pénztárcájából. Mindemellett maga a film a Shaw Brothers háttér támogatásának hiánya és a szűkösebb financiális keretek ellenére egészen jól van megrendezve. Minden egyes pillanat és párbeszéd (melyek egyébként sosem tartalmaznak öt-hat mondatnál többet) a véres összecsapások kiszolgáló eszközei. Egyetlen jelenet sem telik el úgy, hogy valaki ne próbálna meg valamilyen csapást mérni arra, aki éppen vele szemben áll, így az egész film rettentően feszes és mozgalmas.
Képtelen vagyok szó nélkül elmenni azonban a film zenéje mellett, ami vélhetően úgy született, hogy Trent Reznor a korai Nine Inch Nails időszakában visszautazott az időben a 70-es évek közepi Tajvanra, felvette a Frankie Chan álnevet, és összehaverkodott Jimmy Wang Yuval. Minden egyes Chan által használt zenei futam elképesztően szürreális és nyomasztó, tele olyan torzított hangszerekkel, amilyeneket csak a purgatórium legmélyebb bugyraiban találni. Egy olyan filmzenét kell elképzelni, ami totálisan idegen egy kungfu filmtől, és az ember minden egyes porcikája tiltakozik ellene. Ugyanakkor pont ez a torz és beteg aláfestés kölcsönöz egyfajta erős atmoszférát a filmnek, és tesz hozzá egy hatalmas pluszt az egyébként is csodálatos egészhez.
Nincs itt kérem semmi kétség afelől, hogy Jimmy Wang Yu filmje egy igazi unikum. Nem csak azért, mert tele van ötletekkel, vagy mert végtelenül amorf és műfajidegen elemeket tartalmaz, hanem azért is, mert mindemellett piszokmód lendületes, szórakoztató, és a maga módján előremutató. Az a kreativitás, amellyel a nem létező költségvetés okozta hézagokat Jimmy Wang Yu és a stábja betapasztotta, erősebb és szilárdabb egységként fogja össze a filmet, mint a beton. Hatalmas közhely, de ha pénzed nincs, legalább légy okos. A szellemi gátak leomlása pedig láthatóan nagyon jó hatással volt a Hongkongból elmenekülő rendező/színész/producer sztárra, akinek biztos, hogy nem a Master of the Flying Guillotine a legjobb filmje, de hogy a legszórakoztatóbb, az fix!