Stephen King-vidámpark kezdőknek

Stephen King második eljövetelének korát éljük, szinte nincs az írónak olyan regénye és novellája, amelyből éppen ne terveznének mozis vagy tévés adaptációt. És mind közül a Castle Rock ígérkezett az egyik legérdekesebbnek és legambiciózusabbnak: a Hulu és J.J. Abrams sorozata, amely színes, gazdag háttérként használja fel King több művének címbeli helyszínét, valamint annak bizonyos eseményeit és karaktereit, hogy a segítségükkel egy teljesen új történetet meséljen el. Ebből lehetett volna egy ravasz, okos és félelmetes King-panoptikum, az első két epizód (és a harmadik egy része) alapján azonban a Castle Rock inkább csak egy középszerű mystery thriller, amelyet a Remény rabjai, a Ragyogás, a Cujo és sok-sok egyéb társa sűrű felemlegetésével és rejtélyhalmozással próbálnak felszínen tartani a középszerű mystery thrillerek mocsarában.

A sztori középpontjában Henry Deaver áll, aki kisgyerekként napokra eltűnt Castle Rockban, a fagyos tél kellős közepén, majd sértetlenül megkerült, és azt állította, nem emlékszik semmire. Felnőve több ezer kilométerre onnan, ügyvédként dolgozik halálraítélt rabok megmentésén (nullához konvergáló sikerrátával). Egy nap üzenetet kap a szülővárosából: Shawshank börtön igazgatójának öngyilkossága után egy fegyőr felfedez az intézmény 30 éve lezárt szárnyában egy ketrecben tartott, kissé hátborzongató fiatal férfit, aki semmit sem mond arról, hogy hogyan és miért került oda, egyedül az ügyvéd nevét suttogja el. Deaver visszatér Castle Rockba, hogy végére járjon a rejtélyes esetnek, és akár akar, akár nem, szembenézzen a múltjával.

Ha nem tudnám, valószínűleg akkor is kitalálnám, hogy Abramsnek (ha íróként nincs is feltüntetve), vastagon benne van a keze a sorozatban. King és az ő történetmesélési metódusai drasztikusan mások – előbbi mindent az atmoszférára és a karakterrajzra húz fel (akár több száz oldalt is eltölt a szereplők és a szituáció felvezetésével, a lassú fokozással, mielőtt beütne a krach), utóbbi pedig a rejtélyek olyan beteges megszállottja, hogy kezeltetni kéne. Így aztán nem csoda, hogy bő két rész után hiába jön-megy már tucatnyi karakter a sorozatban, igazából egyikükről sem tudunk semmi érdemlegeset, sem a hátterüket, sem a motivációjukat illetően, pusztán a néző seggen tartását célzó kérdések szaporodnak: Mi történt Deaverrel gyerekkorában? Kicsoda a börtönben talált fiú? Miért ölte meg magát a börtönigazgató? Mit tud minderről Deaver anyjának pasija, az egykori seriff, aki annak idején megtalálta az elveszett Deavert? Mi… Miért… Ki… Hogyan… és így tovább.

Ha ismerős ez a fajta cselekményvezetés, nem csoda: ugyanígy működik a Lost, Az ébredő Erő és a Westworld is (legalábbis az első évad, utána már nem volt türelmem hozzá), Abrams pályafutásának eddigi legjelentősebb állomásai. Csakhogy: a Lost a maga idejében még páratlannak számított, a Star Warst valamelyest elvitte a hátán a tempó és a szimpatikus színészgárda, a Westworldön pedig patinás kivitelezése segített. A Castle Rock semmi ilyesmit nem tud felmutatni.

Ez az Abrams által Mystery Boxnak keresztelt koncepció azért végtelenül frusztráló, mert képtelen békésen megférni a történet olyan esszenciális alkotóelemeivel, mint például a karakterépítés, sőt, konkrétan elnyomja azokat. Pedig ha valaki veszi a fáradságot, és tisztességesen megírja Henry Deaver figuráját, hogy André Holland ne csak tanácstalan és unott arccal tudjon téblábolni a bőrében (mint az utóbbi években Bruce Willis, amikor maga is tisztában van vele, hogy éppen egy penetráns szar filmben szerepel), a rejtélyek is sokkal izgalmasabbak lennének. Így viszont a Castle Rock bő két óra elteltével még arra sem tudott rávenni, hogy akár egy kicsit is érdekeljen, mi történt Deaverrel gyerekkorában – pedig nyilván ez az egésznek a kiindulási alapja, gócpontja.

A történetmesélés gördülékenységét tovább gátolja, hogy a nosztalgia és a brand jegyében minden jelenetben lennie kell valami teljesen konkrét vagy legalábbis homályos utalásnak King egy-egy művére. Sajnos ezek általában teljesen ormótlanul türemkednek be a történet szövetébe, csak ritkán akad olyan (mint a döglött kutya kiásása) amit viszonylag ügyesen sikerül hozzászőni. A horrorba egyébként is csak tessék-lássék belekapó mystery thriller ráadásul rendezésileg sem jut messzebb a tisztes középszernél (pedig az első két részt a Legion stílusforgatagán is edződött Michael Uppendahl dirigálta): szürkés színek, sötét képek (ez a sorozat egyszerűen ronda), ötlettelen megoldások követik egymást, olykor pedig még a díszletek is rombolják az amúgy sem erős atmoszférát – az például egészen kiábrándító, hogy a Shawshank börtön kellemes, kertvárosi környezetet idéző lakóházak közvetlen szomszédságában áll. Miért nem mindjárt egy strandon?

Nagy ambíciói ellenére a Castle Rock tényleg olyan, mintha valakinek maradt volna egy elfekvő forgatókönyve még a Lost utáni rejtélyőrület környékéről – amikor sorra készültek az olyan szériák, mint az Alcatraz meg a Flashforward –, de a generikus megoldások miatt nem kellett senkinek. Aztán ráhúztak a King-legendáriumra, mert gondolták, így eladható lesz. A legszomorúbb az, hogy a pofába tolt utalásokon kívül eddig nem sok Stephen Kinget érezni „A Nagy Stephen King Sorozatban” – talán később ez változik, talán később kikristályosodnak a karakterek és a történetszálak. De én azt már nem várom meg. Irtózatosan nagy az ígéretes sorozatok száma manapság, brutális a verseny – ilyen körülmények között illene két-három rész alatt durrantani valami nagyot, de legalábbis kitrappolni a középszer mocsarából.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!