Hány film és sorozat kell még, amelyben tinédzserek egy
nyolcvanas évekbeli kisvárosban egy veszélyes helyi rejtély nyomába erednek
kellemes szintipop aláfestésre? A kérdés valójában nem is olyan fontos, mint
amilyen gyakran a Stranger Things-féle őrületnek köszönhetően mostanság
felmerül, és egyébként is valószínű, hogy még csak az elején vagyunk ennek a
divathullámnak. Ugyanis azon filmek és sorozatok (a Super Dark Timestól a
tavalyi Az-adaptáción át a Netflix Darkjáig), amelyeket mostanság a Stranger
Things farvizére vizionálnak, valójában már rég minimum az előkészületi
fázisban voltak, mire a Duffer-tesók nosztalgia-atombombája 2016 nyarán
felrobbant. (Ami azt illeti, valószínűleg helyesebb a nosztalgiahullám
katalizátoraként a synthwave-mozgalmat és a 2011-es Super 8-et megjelölni –
naná, hogy J.J. Abrams élen járt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli spielbergizmus
kannibalizálásában.)
Az egyszerűen csak RKSS-ként futó író-rendező triót (François Simard, Anouk Whissell, Yoann-Karl Whissel, közös becenevük a Roadkill Superstar rövidítése) is bajos lenne Stranger Things-nyúlással vádolni, hiszen már előző filmjükkel, a 2015-ös Turbo Kiddel is a nagy geekévtized nosztalgiahúrjait pengették. És a Summer of 84, amelyben négy fiú nyomozni kezd egyikük rendőr szomszédja után, mert úgy sejtik, ő a környékbeli gyerekeket öldöklő sorozatgyilkos, ténylegesen fontos darabja ennek a popkultúrát átitató divathullámnak, ugyanis meglepően revizionista, dekonstruktív módon áll hozzá – igaz, e hozzáállás csak a legvégén válik nyilvánvalóvá, addig meg túl kell élni a dögunalmat.
Nem túlzok: az első egy órában nem történik szinte semmi. Az RKSS-brigád felvezeti a cselekményt és a karaktereket, de egyik fronton sem végez valami emlékezetes vagy akár csak szórakoztató munkát. A sztori dögletes lassúsággal, kiszámítható alig-fordulatok mentén totyog előre, és ami még rosszabb, a négy főszereplő srác mindegyike (a különc frontember, az aranyszívű pufók, a szexőrült rosszfiú és a könyvmoly nörd) lapos, kidolgozatlan, jellegtelen papírmaséfigura, még a köztük lévő baráti kötelék erejét sem érezni át igazán. A kedves kis romantikus szálért felelős szomszéd lányról meg már ne is beszéljünk, ő az a fajta megtestesült serdülőfiús nedves álom, amilyenhez hasonló csak félseggel írt forgatókönyvek lapjain létezik.
Innentől kezdve a kellemes-bájos-ijesztő atmoszférának (fáradt öregemberes sóhajjal pontosítok: a nosztalgiafaktornak) kellene vinnie a hátán a filmet, az viszont kimerül az összességében ötlettelen vizualitásba ágyazott kötelező szintizenében, walkie-talkie-zásban meg az alkalmankénti Star Wars/Spielberg-utalásokban. De aztán…
DE AZTÁN!
Nyilván nem lőhetem le a film végét, pedig egyértelműen az utolsó negyed óráért érdemes végignézni, vagyis arról volna igazán érdemes beszélni is. Maradjunk annyiban, hogy az RKSS-brigád mélygeci alattomossággal pofán ver, és teljes erővel kirántja alólad szőnyeget, a padlót, de még a kibaszott pincét is. Utólag már azon tűnődtem, hogy talán az első egy óra zsibbasztó középszerűsége is szándékos volt, hogy az is a megvezetést, az altatást szolgálta, és bár idáig nem merészkednék, tény, hogy a finálé és az epilógus totális kegyetlenséggel zúzza szét a film addigi ártatlanságát. Sőt, minden hasonló film ártatlanságát, amely gyermeki lelkesedéssel veti bele magát gyilkosok, őrültek és szörnyetegek hajkurászásába, és kalandnak nevezi a rettenetes életveszélyt, az ártatlan áldozatok számának gyarapodását, egy egész közösség kollektív tortúráját.
A Summer of 84 a spielbergi/stranger thingses jelenség meglovagolásának indul, de végül a megtagadása lesz belőle. Úgy szól a felnőtté válás változatos viszontagságairól, hogy közben maga is felnő, és a nosztalgiából való kijózanodás véres-szennyes mocsarán át, torkuknál fogva vonszolja el gyanútlan hőseit a gyerekkor varázsán túl várakozó kíméletlen realitásába. Te jó ég, ha a film csak fele ilyen jó lett volna már az elejétől fogva, most valószínűleg egy új indie klasszikus születését ünnepelnénk. Azért egy kis kultstátusz valószínűleg így is kinéz neki.