Három lehetőség van: vagy az (úgynevezett) valóság lett ennyire elborult, vagy Dick volt akkora látnok, hogy az 50 éve még rémálomszerűnek tűnő regényei 2018-ban politikai szatíraként is működnek. Vagy, és ez a valószínűbb, mindkét állítás igaz.
A végső igazság már a megírása idején (1964) sem volt éppen anakronisztikus, Dick a hatvanas években erősen rápörgött a hidegháborús paranoiára, és az akkor nehezen elkerülhetőnek tűnő atomháború gondolata is komolyan foglalkoztatta. Az 1963-as Dr. Vérdíjban be is következik a nukleáris holokauszt, utána már csak az a kérdés, mihez kezdenek magukkal a testi és/vagy lelki nyomorékká vált túlélők. A végső igazság ennek a történetnek egy másik verzióját bontja ki, középpontjában egy sokkal izgalmasabb kérdéssel: mi van akkor, ha az apokalipszis csak hazugság?
A történet kezdetén az emberiség földalatti bunkerekben él, és várja, hogy véget érjen a 15 éve tartó nukleáris világháború, amely lakhatatlanná tette a felszínt. Napjaikat azzal múlatják, hogy ólomlábakat, vagyis harci robotokat gyártanak a hadsereg részére. A külvilágból egyetlen, felülről kontrollált csatornán keresztül jutnak el hozzájuk (dez)információk, Yancy elnök, a mindenható „Védelmező” minden nap televízión keresztül intéz hozzájuk szózatokat. A felszínnel a kormánymegbízott polkomokon keresztül kommunikálhatnak, ők ellenőrzik többek közt azt is, hogy a lakóközösség minden tagja odafigyel-e a Védelmező beszédeire; ha kell, ki is kérdezik. A radioaktív sugárzás és a félelmetes „zacskójárvány” miatt senki sem akarja megkockáztatni a bunkerbörtön elhagyását, mindaddig, amíg az egyik szektorban meg nem betegszik a főmérnök, és a kolónia vezetője úgy dönt, hogy megpróbál mesterséges hasnyálmirigyet szerezni odafönt. A felszínre érve nem a végítélettel szembesül, hanem egy új status quóval. Nyugat és kelet erői, a West-Dem és a Pac-Peop. kiegyeztek egymással, az elit békében éli mindennapjait a kisajátított birtokokon. Az ólomláb-robotok valójában arra kellenek, hogy karban tartsák és védjék a luxusvillákat. A prosperitást nyilvánvalóan fenyegetné, ha a nincstelenek milliói előbújnának a föld alól, és követelnék a jussukat – ezt hivatott megakadályozni az Ügynökség, az ő embereik programozzák be Yancy elnököt, aki egy szimulákrum.
A sztori még dicki mércével is sűrű, az elit hatalmi játszmáiban szerepet kap egy fiatal, zseniálisan tehetséges beszédíró, a propagandagyártásba belefásult idősebb kollégája, az ügynökség vezetője, Brose, aki mesterséges szervekkel tartja életben magát, ellenlábasa, Runcible, a dúsgazdag ingatlanbefektető, és Webster Foote, a legnagyobb detektíviroda vezetője, aki igyekszik semlegesnek maradni, és minden oldalra bedolgozni.
Olvasás közben a Dick-univerzumban járatosak sorra pipálhatják ki az ismerős motívumokat és sztorielemeket. Alternatív történelem meghamisított múlttal (Ember a fellegvárban)? Stimmel. Az elnök mint programozott báb (Az utolsó szimulákrum)? Megvan. A valóság alapjait képező konszenzusok (bámelyik Dick-regény) megkérdőjelezése, ezúttal a (spoiler?) időutazás beemelésével, csak úgy, mellékesen? Aha. Izgalmasabbá, húsba vágóbbá ezt a sztorit az életmű középmezőnyébe sorolható regényeknél nyilván a pikáns áthallásai teszik; a népet fantomellenséggel riogató és fegyelmező hatalomról például nehéz nem arra (igen, arra) asszociálni, a szupergazdagok és az összeszerelő munkásként vegetáló tömegek közt nyíló olló és fizikai elkülönülés pedig olyan trend, ami nem Dick idejében kezdődött és nem is mostanában fog megfordulni.
A végső igazság így aztán legalább annyira szatíra, amennyire sci-fi, de legyen bármennyire is lesújtó Dick látlelete a felvázolt tömegkommunikációs disztópiáról, nem ajánl fel világos kiutat, sőt, még csak olyan figurákat sem, akik egyértelműen kategorizálhatóak lennének a jó/rossz tengely mentén. A képernyőkből áradó hazugságoknak hála a valóság különböző mértékben konstruált rétegei megkülönböztethetetlenné váltak egymástól, és egy olyan világban, ahol a propagandára csak propagandával lehet érvényes választ adni, a címbéli „végső igazság” eleve nem is létezhet.
Dick regénye kiváló szórakozás, könnyen, gyorsan olvasható, de jobb kedved nem lesz tőle.
