Daredevil: 3. évad – Amikor az ördög a saját démonaival táncol

Hajlok rá, hogy azt mondjam, a Daredevil harmadik évadának negyedik epizódos börtönjelenete az év legnagyobb tévésorozatos teljesítménye. Többről van itt szó egy lélegzetelállítóan megkomponált akciójelenetnél, de kezdjük ezzel a leglátványosabb és legnyilvánvalóbb aspektusával: a külvilág számára halott Matt Murdock a barátja, a még mindig ügyvédként praktizáló Foggy nevét használva bemegy a börtönbe, hogy információkat derítsen ki az FBI-jal alkut kötő Wilson Fiskről. Fisk emberei azonban már várnak rá odabent – először egy börtönorvos esik neki, majd néhány rab, aztán az őrök, végül úgy tűnik, az egész fegyház az ő bőrére utazik. Ahogy a brutális, de elszigetelt küzdelem nyílt, tomboló börtönlázadássá eszkalálódik, a kamera tizenegy percen át vágás nélkül, egyetlen snittben követi, mit követi, szinte maga is űzi-hajtja az eleinte kőkeményen, később már tántorogva-megviselve verekedő főhőst a véres-lángoló poklon keresztül az egyre távolabbinak, elérhetetlenebbnek tűnő szabadság felé.

A jelenet olyan feszült és intenzív, hogy szinte a néző is elfárad benne, ritmusa kíméletlen, kivitelezése precíz és tökéletes – ráadásul olyan mesterien vázolja fel a látszólag kilátástalan szituációt, hogy hosszú percekig tényleg elképzelni sem tudod, hogyan keveredhet ki ebből élve a főhős, ami – valljuk be – bármilyen akciófilmben ritkaság. A Netflix marveles sorozatai három éve próbálják mindhiába megfejelni a Daredevil első évadának méltán elhíresült, szintén vágás nélkül felvett folyosói bunyóját, az azonban e börtönjelent után amatőr filmesek lelkes sufnimunkájának hat csupán.

De ami ezt a jelenetet igazán naggyá teszi, ami miatt ennyit pofázok róla, az az, hogy gyönyörűen képezi le egy lehengerlő akciószekvenciára az egész évad narratív gerincét: ahogy a főhős elszántan és kétségbeesetten, lehorzsolt ököllel keresi a kiutat a börtönből, ugyanúgy keresi önmagát, rendeltetését, a világban betöltött helyét az egész évadban. Ebben a kaotikus küzdelemben-menekülésben manifesztálódik fizikailag a hitét és talaját vesztett ember minden reménytelensége, bizonytalansága és identitásválsága.

Matt ugyanis a második évad és a Defenders eseményei után meghasonul önmagával és a pokol konyhája védelmezőjeként betöltött szerepével, fizikailag és lelkileg is szinte a semmiről kell újjáépítenie önmagát (abba most ne menjünk bele, hogy az említett előzmények a sajnálatosan alacsony minőségükből kifolyólag nem tudták kellőképpen megalapozni a harmadik évad drámáját – ezen egyszerűen túl kell tennünk magunkat). És nem ő az egyetlen: a sittre vágott Fisknek hasonlóképpen szinte nulláról kell újjáteremtenie az alvilág vezéreként betöltött pozícióját, a hatalma, a szabadsága és a szerelme, Vanessa által meghatározott identitását (Vincent D’Onofrio természetesen megint letarol mindenkit az alakításával). Vagyis a harmadik évad visszatér az első legnagyobb erényéhez, és helyreállítja a Matt és Fisk közti erős tematikai párhuzamokat – épp csak a szuperhőssé/alvilági vezérré lényegülést felváltja az újjászületés motívuma (igazodva Frank Miller és David Mazzucchelli klasszikus képregényéhez, a Born Againhez, amelynek az évad több narratív és stilisztikai elemét is átveszi – de attól, hogy konkrét adaptációnak mondhassuk, nagyon messze van).

A koncepciót remekül (sőt, minden eddiginél jobban) egészítik ki a mellékszereplők is. Matt és Fisk mellé is kerül egy-egy új karakter, egy-egy FBI-ügynök, akik mindketten bejárják a maguk saját, személyes poklát, és végig tökéletesen rezonálnak a két főszereplő közti tematikai párhuzammal. A Fiskkel alkut kötő Ray Nadeem egyre mélyebbre zuhan a nyúl üregében, ahogy az elszabaduló események sodrában veszélybe kerül az állása, a pénzügyi biztonsága, az élete, a családja, és hamarosan rá kell jönnie, hogy nem több egy Fisk hálójában hasztalan vergődő légynél (Fisknek az egész cselekményt átszövő manipulációi, ármánykodásai néha kikezdik a karcos bűndrámai realizmust, ugyanakkor a karaktert és a feszültségteremtést kiválóan szolgálják). Kollégája, Dex Poindexter saját pszichopata hajlamaival folytat vesztésre álló csatát, és van valami mélyen nyugtalanító abban, ahogy elkerülhetetlen bukását a forgatókönyv egyfajta torz diadalként ábrázolja: egy ember, aki végre megbékél igazi, vagyis gyilkos, gátlástalan, jéghideg önmagával – az amerikai álom „légy önmagad!” jelmondatának egyfajta perverziója ez. (És persze a képregényeket ismerő néző várja ezt a pillanatot, hiszen tudja, hogy Fenegyerek egyik legnagyobb ellensége, Célpont születését látja.)

A harmadik évad megpiszkálja a főhős két barátja, Karen és Foggy múltját, családi hátterét is – utóbbiét inkább csak érintőlegesen, előbbiét azonban meglepően mélyen és intelligensen. Karen személyisége egészen új alapokat kap, elveszettsége mellé pedig végre az a bizonyos két évaddal ezelőtti, mindeddig következmények nélkül hagyott tette (Fisk jobb kezének megölése) is újra előkerül, hogy tovább bonyolítsa az eseményeket mind a karakter személyes drámája, mind a Fisk elleni harc szintjén. És ezek azok a megoldások, amelyek a Daredevilt (az előző évadról most feledkezzünk el) magasan kiemelik a hasonszőrű sorozatok és filmek közül. Lehet, hogy egy totálisan fiktív képességekkel felruházott szuperhős áll a cselekmény középpontjában, de a szereplők problémái, traumái, belső konfliktusai nagyon is átélhetők és realisztikusak – itt a bűntudat, a hit, a gyarlóság, az elhivatottság, a kétség, az önbizalomhiány, a meghasonulás forgataga legalább olyan súllyal esik latba, mint a parádés finálé, amelyben a három emblematikus karakter mindenki-mindenki-ellen felállásban esik egymásnak.

Nem titánok, hanem pózolásuk és hatalmuk ellenére is mélyen sérült emberek küzdenek egymással és önmagukkal, talán egy morzsányi boldogságért és (szubjektív) igazságért, de leginkább csak azért, hogy még egy napon keresztülvergődjenek anélkül, hogy leszédülnének a vihar ostromolta szakadék pereméről, ahol azóta egyensúlyoznak  kétségbeesetten, amióta csak az eszüket tudják.

Most, hogy a Disney elindítani készül a saját streaming szolgáltatását, és minden netflixes Marvel-sorozat jövője kérdéses (az Iron Fistet és a Luke Cage-et ugye már el is kaszálták), nem tudni, számíthatunk-e további Daredevil-évadokra. De még az sem lenne baj, ha itt lehúznák a rolót, ez a harmadik évad ugyanis egy nagyon szép és kerek kvázi-lezárása az eddigi karakter- és cselekményszálaknak. Persze, mint az összes többi társára, erre is rá lehet mondani, hogy kicsit hosszabb a kelleténél, hogy megint felesleges volt ragaszkodni a 13 rész/évad szerkezethez, hogy itt-ott lehetett volna faragni belőle, de a Daredevil a maga kategóriáján belül (vagy akár azon kívül is) még így is páratlan élmény. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!