Onnantól kezdve, hogy a Sanjuro végén Toshiro Mifune egy egészen durva és abszurd, Takashi Miike évtizedekkel későbbi őrjöngéseit is megszégyenítő vérgejzírrel kísérve vágta le utolsó ellenségét, a japán szamurájfilmekben úgy nyíltak szét az addig szégyenlős erek, mint combok a bordélyházban. Kurosawánál persze az egésznek pluszjelentése volt: így érzékeltette a morális szürkezónába vesző végső párbaj emberi súlyát egy olyan műfajban, amely mindaddig (1962), beleértve a szóban forgó film összes korábbi jelenetét is, teljesen vértelen volt. Követői már nem feltétlenül vesződtek efféle szimbolizmussal, úgy tekintettek a megengedetté váló artériaspriccre, mint a mocskos realizmus adalékanyagára. A Samurai Wolf (Kiba Ôkaminosuke) 1966-ban készült, abban az évben, amikor már a Kurosawa-filmek nyomában elstartoló spagettiwesternhullám is kitermelte egyik leghírhedtebben erőszakos darabját, az eredeti Djangót (de ekkor került mozikba Leona dollár-trilógiájának záródarabja, A jó, a rossz és a csúf is), úgyhogy nem csoda, hogy fröcsög benne a vér rendesen.
A Samurai Wolf a műfaj meghatározó alakja, Hideo Gosha egyik kevésbé ismert zsengéje, a közkeletű vélekedés szerint életművének talán legkevésbé sötét és brutális darabja. De ha ezt nézed meg tőle először, akkor jó eséllyel kifakadsz, hogy: úristen, akkor milyen lehet a többi?!
Kiba, a címbeli „farkasszamuráj” Mifune Sanjurójához áll a legközelebb: szilárd morális elvek alapján él, ugyanakkor kedélyes természetű, olykor már-már bohókás ember, aki (faital kora ellenére) rég túl van azon, hogy mereven ragaszkodjon a bushido szabályaihoz vagy a társadalom normáihoz – mindig magát az embert nézi, nem pedig a státusát (ld. még Gosha első filmjét, a Three Outlaw Samurait). Amikor (a Yojimbo főhőséhez/Eastwood név nélküli emberéhez hasonlóan) bekóborol egy kisvárosba, óhatatlanul is belekeveredik egy vak üzletasszony és a sógunátus helyi, korrupt hírvivőjének konfliktusába – a 30 ezer ryo elszállítása körül bonyolódó, első látásra egyszerű cselekménybe még féltucatnyi egyéb zsoldos, rónin, kurtizán és bűnöző lép be, és amint felpörögnek az események, Kiba kardja ritkán pihen a hüvelyében.
Gosha biztos rendezői kézzel vezényli le a történetet, képi világa markáns és emlékezetes: éles kontrasztok, a feszültség vagy épp a karakterépítés szolgálatába állított tükröződő felületek, beszédes közelik, gyönyörű, kifinomult kompozíciók – a kamera hol vadul lódul meg a szereplőkkel együtt, hol hosszasan, türelmesen időzik el a részleteken, az arcokon. Különösen érdekes és ravasz megoldás, hogy a kaszabolások közepette gyakran kerülnek az előtérbe ilyen-olyan tárgyi és hangulati elemek (oszlopok, lángok), előfordulnak szándékosan életlen képek vagy tudatosan nem az események középpontjára fókuszáló beállítások – kiszámíthatatlan dinamizmus és káosz mindenhol, a harcokban éppúgy, mint a szereplők viszonyában. A hosszú lassítások olykor Sam Peckinpah klasszikusait jelzik előre, a vérmocskos, dicstelen hangulat, valamint a harmonikától a zongorán át a tradicionális japán hangszerekig sok mindent felvonultató zene pedig az éppen a chanbarából kinőtt spagettiwesterneket idézi meg.
A Samurai Wolf alig több mint hetven perces, ehhez képest a második felében egymást érik a meglepő fordulatok, árulások és összeesküvések. Védtelen ártatlanokról derül ki, hogy se nem annyira védtelenek, se nem annyira ártatlanok, kegyetlen gyilkosokról pedig, hogy háttértörténetük szomorúbb és bonyolultabb, mint bárki gondolta volna. Kiba egyszerű, nemes lélekként csak kapkodja a fejét (meg a kardját) a felfordulásban, és a végére abból a kevés emberből is kiábrándul, akik felé korábban tisztelettel és szeretettel fordult. Kurosawa hősével ellentétben ő nem csak azért áll tovább a vérfürdő után (egy évvel később érkezett a folytatás), mert a rónin tradicionális sorsa az, hogy vég nélkül vándoroljon, hanem azért is, mert elűzi a csalódás fájdalma, az emberekbe vetett hitének megingása. A zárszóban így sokkal több a melankólia, mint a műfaj hasonszőrű darabjaiban általában - és részben ezért is olyan emlékezetes.