Prospect - Emberléptékű sci-fi dráma bájjal és egyéniséggel

Ha feltennéd azt a nem túlságosan szofisztikált kérdést néhány hollywoodi producernek, hogy melyik a legköltségesebb műfaj, a sci-fi alighanem az élmezőnyben végezne, a nagyszabású történelmi tablók és a CGI-ben tobzódó szuperhősös vagy természeti katasztrófás akciófilmek társaságában. Úgy tudjuk, mert rászoktattak minket, hogy nincs sci-fi egzotikus forgatási helyszínek, különleges maszkok, effektek, lények és technológiák nélkül - ami persze mind rengeteg számítógépes grafikát és elszabadult büdzsét jelent.

Nos, nem tudom, a minimálköltségvetésű, szerzői sci-fi filmek iránti vonzalmamban mennyi szerepe van már önmagában azon frissítő élménynek, melyet a tömegfilmes gondolkodás eme kerékvágásából való kiszakadás, a mennyiségi látványvilág monotonitásának ledobása nyújt, és mennyi a személyes ízlésemnek. Annyi viszont biztos, hogy totális herótom van a 3D perspektívamélységet, a vászon túlzsúfoltságát, az események tempóját és balettszerű kiszámítottságát (annak eleganciája nélkül) nézhetetlenségig fokozó tömegfilmes trendtől. E stílus lelkesebb rajongói és közelebbi analitikusai vitába szállhatnak ezzel, de az én szememnek az összes modern, akcióorientált tömegfilm (Marvel- vagy Transformers-széria, bármelyik Michael Bay-katasztrófafilm) akciójeleneteit ugyanaz az egyszerre izzadtságszagú és unott, hiteltelen és hihetetlen vizuális bravado járja át - mint ahogy az összes magyarországi kínai büfé uniformizált, melegentartó pultokból kikanalazott ételében is azonnal felismerhető az egyen-keretízt adó szójaszósz és nátrium-glutamát íze.

Az ilyen filmekből annyi van, hogy nyugodtan el lehetne őket tüzelni...

A hollywoodi műhelyek rutinos szakembereinek eme sorozatgyártott látványelemei dühöngenek aztán némán és végtelenítve a Media Marktok tévéfalain, a kószáló vásárlók szájtátására. A videokártyák benchmark tesztjeit idéző, görcsös effektsűrűségű (lens flare, füst, robbanás, repkedő, apró részecskék mindenhova), folyamatos perspektíva-kontrasztokat erőltető, barokkosan ízléstelen túlzsúfoltság ezen csúcsteljesítményei hiányoznak az előbbi szuperprodukciókhoz képest tizedhosszúságú stáblistás, századannyi nézettségű szerzői sci-fi gyöngyszemekből.

Csak éppen - nem hiányoznak. Van helyette jóval több egyéniségük, egyediségük. Kis hülyeségeik. Olyanok, amik a szupermodellekből hiányoznak, de azokba nem is lehet beleszeretni. (Brit tudósok bebizonyították.) A kis félszeg osztálytársnőbe meg remekül! - De bocsánat, vissza egy kevésbé szexista metaforához: kell a kínai kaja meg a popcorn is. Néha. Én is megnéztem a Blade Runner 2049-et, tátott szájjal. Betömtem a számba a rózsaszín marcipán fodrocskáit. Aztán egy héttel később már alig bírtam felidézni belőle valamit. És soha nem akarom újranézni.

A Prospectet igen (írta és rendezte Christopher Caldwell, Zeek Earl). Az American Astronautot és a Stingray Samet igen, pedig már többször láttam (írta és rendezte Cory McAbee). A Primert szintúgy (Shane Carruth). Vagy a Hardware-t (Richard Stanley), a Dark Start (írta Dan O'Bannon és John Carpenter, rendezte utóbbi), a korai Cronenbergeket, a Phase IV-et Saul Basstól, a Holdat Duncan Jonestól...

Szóval csak azt akartam mondani, hogy éljen soká a szerzői, low budget sci-fi!

Alacsony büdzsé, alacsony terek. De sokkal valószerűbb, mint a Star Trek hídja!

Ha eddig eljutottál a cikkben, és nincs még eleged ebből a szégyentelenül szubjektív, elfogult és talán, talán kissé sarkító szövegelésből, akkor már csak annyit tudok mondani, hogy szard le a heti aktuális, kötelező halivúdi rágóadagodat, és nézd meg helyette a Prospectet!

Ki tudja? Hátha téged is olyan örömmel tölt majd el, mint engem, hogy némi fantázia, valamint az unalomig ismert narratív és vizuális műfaji sablonok egy részének elhagyása mennyi energiát, frissességet, életszagúságot képes kölcsönözni egy filmnek. Milyen kedvesen emberszagú a főszereplő apa és lánya űrhajójának minden zuga (legutóbb talán a Firefly volt képes elérni ilyesmit), milyen ismerősségig természetes a helyszínül szolgáló hold dús vegetációja, a címadó furcsa bányász-eljárás. Milyen komplex és váratlan fordulatokkal teliek, mégis plasztikusak és hihetően emberiek a szereplők között kialakuló, változó kapcsolatok.

A legszebb az egészben az, hogy a Prospect nem a kis költségvetés ellenére, esetleg ahhoz képest működik, hanem mert a korlátozott erőforrásokat ragyogó módon sikerül egyenesen a történet fontos elemeinek támogatására, kiemelésére használni - vagyis a film előnyt kovácsol  a korlátaiból. Paradox módon (mint oly sok fent említett lelki társánál) a szükségszerűen szűk világábrázolás nyitja ki a képzelet számára a fiktív univerzumot. Alig tudunk meg bármilyen általános információt a Naprendszer állapotáról, az űr utazóiról, a vonatkozó jogszabályokról - de ez sokkal természetesebben hat, mintha a cselekménybe erőszakolt kéretlen karakterek, rádióadások vagy egyéb szokásos fogások által ránk zúdítanák a sok felesleges adalékot.

Dús vegetáció, óvatosan használt színszűrő, tákolt űrruhák - semmi drága trükk, valahogy mégis elhiszem, hogy egy elhagyatott bányászholdon kószálok...

De hát nem sokkal izgalmasabb a kevés kirakós darabkát (a különleges működésű növényeket, a technológiától elvonult, patriarchális törzsi életmódot követő emberféléket, a furcsa, retrós űrruhákat és fegyvereket) ízlelgetni, azok alapján találgatni, milyen lehet a nagy kép? Nem ugyanilyen cipőben jár (találgatja az ismeretlent) fiatal hősnőnk? És hát a lényeg nem a galaxis, hanem egy felnőtté váló nő lelkiállapotának, érzelmi változásainak bemutatása. Mindezt pedig nem gyengíti, hanem erősíti - mert a külvilág teljes megismerhetőségének lehetetlenségét sugallja, ugyanakkor az örök felülkerekedés esélyét kínálja - a film addigiakhoz képest is szürreális, Jarmusch Halott emberének egyes jeleneteit idéző zárlata.

Az efféle művek emlékeztetnek rá minket, hogy egy filmnek nem feltétlenül kell mindig, mindenféle lehetséges esztétikai szempontok alapján tökéletesnek lennie. (Nem kimerítő sokszor ez a modern, lerázhatatlan, megméregetős-lepontozgatós mentalitás, a fikción átsütő produkciós túlszárnyalási kényszer, mikor a néző éppen hogy egy kis varázslatosra, meseire, fantasztikumra vágyik?) Sokszor többet ér, ha egy film helyette inkább érdekes, lelkes - ne adj’ isten még egy kis egyénisége is van.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!