Durván a játékidő felénél van egy újévi jelenet, amelyben a börtönigazgató boldog újévet kíván a raboknak, akik aztán új ruhában mulatoznak és táncolnak egymással egy klasszikus kínai szerelmes dalra. Ez a pár perc szinte hipnotikus erejű: felhőtlen boldogság és vidámság egy máskülönben sötét, komor és erőszakos, farkastörvények uralta helyen. John Woo, a heroic bloodshed, a vérfürdő balettjének pápája jellemzően az akcióba lassít bele, a halál és a pusztítás pillanataiból farag a maga módján felemelő hősköltészetet. Ringo Lam, a Lángoló börtön (Gam yuk fun wan/Prison on Fire, 1987) rendezője viszont a realista iskola híve, nála az akciók gyorsak, nyersek és életszerűen dicstelenek – cserébe ő ezt az önfeledt újévi ünneplést ábrázolja lassítva, mint időben megdermedt, múló pillanatot az állandó fenyegetettség és brutalitás közegében.
A főszereplő egy szürke egér, Lo Ka Yiu (Tony Leung Ka Fai első fontosabb szerepe), akit emberölésért sitteltek le (az apját védte egy huligán bolti tolvajjal szemben), az igazi sztár azonban nem meglepő módon a Chow Yun-Fat alakította Chung Tin Ching, aki szárnyai alá veszi védtelen és gyenge rabtársát. Ketten együtt igyekeznek túlélni a börtönt, ahol nem csak egy aljas gengszterfőnök, Micky (Ho Ka-Kui), hanem a sebhelyesarcúnak csúfolt kegyetlen és alattomos börtönőr, Hung is állandó veszélyt jelent rájuk - utóbbi a dermesztő játékot nyújtó Roy Cheung karrierjének egyik legnagyobb szemétládája, pedig Roy Cheung karrierje igen nagy szemétládákkal van tele.
Lehet, hogy nem a Lángoló börtön Lam legjobb filmje (e címet általában a Lángoló város vagy a Full contakt kapja – részemről a School on Fire a befutó), de alighanem ez a legletisztultabb, leghatékonyabb rendezése. Nam Yi tömör és velős forgatókönyvét mesteri ritmusérzékkel, a lehető legkompaktabb formában vezényli le: egyetlen hangot vagy képkockát sem veszteget felesleges expozícióra, magyarázkodásra vagy a tanulságok fennkölt levonására; csak lassan, állhatatosan fokozza a feszültséget egészen a finálé – mind történetmesélési, mind karakterszempontból – döbbenetes erejű erőszakkitöréséig.
Nincs nagyszabású börtönlázadás vagy grandiózus szökési kísérlet sem, ez a film a fegyházlét hétköznapjairól szól, a napról-napra való túlélésről, a rabközösségbe való beilleszkedés nehézségeiről és a mindezekből kinövő, egyrészt életveszélyes, másrészt viszont pitiáner konfliktusairól: a cselekmény két nagy katalizátora egy műhelyből ellopott csavarhúzó és a börtönben kapható cigaretta árának megemelése. És persze a szituáció mindkét esetben a velejéig rothadt emberi természetnek köszönhetően eszkalálódik vérontásig. A realizmus a karakterek ábrázolására is kiterjed: Lo Ka Yiu mindig kicsit nyámnyila és gyenge marad, sem fizikai, sem lelki szempontból nem válik „méltóvá” a közegéhez, nem nevelnek belőle a körülmények tökös és számító túlélőzsenit, az önfeledten bohóckodó, jólelkű Chingről pedig, aki egy hasonló amerikai filmben ártatlanul vagy félreértés miatt ülne, kiderül, hogy mélyen legbelül egy vadállat, és súlyos bűnért tölti jól megérdemelt büntetését.
Mindez a komor atmoszféra és kompromisszummentes valószerűség azonban jóval túlmutat a műfaji elemeken, a feszültségteremtésen, az akciókon, a thriller hatásmechanizmusain. Lam nem volt valami fényes véleménnyel a ’80-as évek Hongkongjáról, ahogy azt az egy évvel későbbi, bontógolyó erejű School on Fire-ben is demonstrálta. A Lángoló börtönben közel sem annyira elviselhetetlen a nihil, mint abban vagy Tsui Hark-féle Dangerous Encounters of the First Kindban, de a társadalom börtönre leképezett elbaszottsága itt is egyértelmű: céltalanság, korrupció, kilátástalanság – egy védteleneken élősködő, kíméletlen alvilág és egy legalábbis tehetetlen, de inkább apatikus és hasonlóan kíméletlen igazságszolgáltatási rendszer, amely már rég képtelen elvégezni eredeti feladatát. A börtönőrök egy része semmiben sem különbözik a rájuk bízott fegyencektől, saját egójuk, tekintélyelvük és erőszakra való hajlamuk vezérli őket. A végére olyannyira kibillen a világ egyensúlya, hogy a sebhelyesarcú zsarnokságával szemben fellépő rabok – gyilkosok és gengszterek – hőssé, egy elfajzott társadalom csökevényes igazságérzetének utolsó zászlóvivőivé válnak. Micsoda groteszk.
A finálé, mintha csak ennek az ellentmondásnak akarna nyomatékot adni, maga a forrongó düh, a fékezhetetlen indulat, az elszabaduló pokol. Félelmetes, ahogy Chingből előbújik a vadállat, és elégtételt vesz sanyargatóin – a jogos bosszú és az igazságosság kényelmes, eszképista érzetét elmossa az embertelen brutalitás, a mindaddig védelmező szerepet betöltő, jóságos sittmentor önmagából való kivetkőzése. Nem véletlen, hogy az említett újévi jelenetet leszámítva Lam csak itt alkalmaz jelentősebb lassításokat: e filmnyelvi megoldással köti össze a boldogságot a teljes kétségbeeséssel, a kontraszt így még nagyobb, még fájdalmasabb, az üzenet pedig teljesen világos. A szar olyannyira plafonig ér, hogy az eltakarítása legfeljebb extrém és borzalmas eszközökkel lehetséges.