Idén tavasszal két olyan képregény is megjelent magyarul, amiben egy csapatnyi különleges fiatalt arra képeznek ki egy speciális intézményben, hogy felnőve élet és halál uraiként önbíráskodjanak. A hasonlóságok ezzel elvileg véget is értek, mert amíg az Orgyilkos osztályban mesterbűnözőt próbálnak nevelni a zűrös tinikből, addig Az Esernyő Akadémia a klasszikus szuperhőstörténetek kottájából játszik – de csak látszólag.
Az alaphelyzet bízvást nevezhető high conceptnek. Visszaemlékezéssel nyitunk: valamikor a közelmúltban, azonos időben 43 gyerek született világszerte, olyan anyáktól, akik a szülés pillanatáig egyáltalán nem tűntek túlságosan terhesnek. Sir Reginald Hargreeves, a hírhedt feltaláló (titokban természetesen földönkívüli) összegyűjt és örökbe fogad a csodagyerekek közül hetet. Ambíciói szerények: arra trenírozza a kölyköket egy titkos helyen, hogy egy szép napon majd ők mentsék meg a világot.
Ennyiből a klasszikus szuperhőssztorikon és a Young Adult-regényeken edződött olvasók akár maguk is kitalálhatnák a folytatást: a gyerekekből problémás kamaszok és fiatal felnőttek lesznek, és mivel a hét főszereplő hét markánsan különböző személyiség, a konfliktusok bele vannak kódolva az alapszituációba, a két, menetrendszerű világmegmentés közben így a szappanoperába illő civakodások szavatolják a szórakozásunkat.
Logikus lenne, de Az Esernyő Akadémia mégsem így működik. Gerard Way képregénye elsősorban és mindenekelőtt őrült ötletek ad-hoc katalógusa. Nincs kizárva, hogy Way is olyan tudatosan mozgatja a cselekmény szálait, mint Rick Remender, az Orgyilkos osztály írója, de olvasás közben nagyon nem ezt érezni. Az Esernyő Akadémia olyan, mint egy filléres ponyva, nem a minősége vagy a kivitelezése, hanem a „bármi megtörténhet”-izgalma miatt. Egyrészt nincs az a határ, amit Way ne lenne hajlandó vidáman átlépni (beszélő csimpánz mint házvezető? – alap), másrészt olyan lazán, olyan váratlanul és olyan tempóban dobálja be az agyament ötleteket, mintha csak betépve rögtönözné őket mindenféle koncepció nélkül. Legkésőbb a kötet végére persze kiderül, hogy van a történetnek íve, nem ok nélkül ugrálnak térben és időben is a karakterek, menet közben mégis spontánnak tűnik minden történés. Ez az, amire csak a legnagyobbak képesek.
A sztori szuperhősködős része, mint például a gyilkos fegyverré váló Eiffel-torony elleni akciózás, a fináléig csak jelzésértékű. Nem azért, mert nem látványos és szórakoztató (de az), hanem mert Way-t a hősök közti csoportdinamika sokkal jobban érdekli. Miután Hargreeves elhalálozik, az Akadémia tagjai hosszú idő után újra egy fedél alatt találják magukat, és ahogy gyorsan kiderül, mindenki máshogy viszonyul a mostohaapai örökséghez és a gyerekkorban szerzett traumákhoz. Van, aki görcsösen ragaszkodik Hargreeves eszméihez és a klasszikus szuperhősszerephez (Asztrosrác), van, aki lázad ellene (Kraken), más a drogokba (Szeánsz) vagy a showbusinessbe menekül (Rágalom), míg a két kulcsszereplő (eleinte) nincs is jelen. Ötös még gyerekként tűnt el, Vanyát pedig a mostohaapja tényleg mostohaként kezelte, miután elkönyvelte, hogy a többiekkel ellentétben a lánynak nincs különleges képessége. Az Esernyő Akadémia kiválóan illusztrálja azt a tételt, miszerint nem csak a túl szorosan fogott szülői póráz lehet káros, de az is, ha hiányoznak az elvárások.
Hogy a Netflixen futó sorozatadaptációval szemben a képregényből mégsem válik lelkizős melodráma, az a Way által diktált tempónak köszönhető. Miközben a hősök a múlton merengenek, több szálon is fut a cselekmény, az egyik ellenfél még nincs is legyőzve, de a háttérben már építik fel az igazi antagonistát, kapunk fontos flashbackeket, és bejön az időutazós szál is. A jó ponyvákhoz hasonlóan Az Esernyő Akadémia sem szégyenlősködik, amikor „olcsóbb” eszközökhöz, cliffhangerhez vagy gore-hoz kell nyúlni.
A zenészként is ismert Way (megszűnéséig a My Chemical Romance frontembere volt, azóta szólóénekesként működik) képességes író, de ahogy az Orgyilkos osztályhoz is kell Wes Craig rajzoló tehetsége, úgy Az Esernyő Akadémia is elképzelhetetlen lenne a hasonló kaliberű Gabriel Bá zsenije nélkül. Way óriási rajongója a Grant Morrison-féle Doom Patrolnak (nem véletlen, hogy a skót kolléga jegyzi a kötet előszavát), a képregényen ez meg is látszik, a brazil rajzolóra pedig kábé ugyanilyen mértékben hatott Mignola és a Hellboy esztétikája. Groteszk figurák, grandiózus kompozíciók, expresszív közelik – stimmel minden, talán csak a figurák kidolgozottabbak és a színek harsányabbak (de nem sokkal, mert Dave Stewart színező történetesen Mignola állandó munkatársa.) Bá duplaoldalas szupertotáljai mellett, nem mellesleg, James Jean borítói is minimum élményszámba mennek. (A magyar kiadás végén beleshetünk a kulisszák mögé, Bá jegyzetei és a több oldalnyi karaktervázlat mellett a legelső „pilotsztorikat” is elolvashatjuk.
A nyilvánvaló, és az alkotók által sem tagadott inspirációs hatások ellenére Az Esernyő Akadémia se epigonnak, se utánérzésnek nem minősíthető, de Eisner-díj ide vagy oda, nem is hibátlan. A kétszáz oldal sem elég ahhoz, hogy mindegyik karakterre elég figyelem jusson, és helyenként mintha már a tempó is túl nyaktörő lenne. Egy sorozat első köteténél ez bocsánatos bűn, és remélhetőleg az eddig elkészült két folytatás is megjelenik majd magyarul, hogy teljes legyen a kép.