Amikor Kubrick 1980-ban bemutatta a Ragyogást (jelen kritika tárgyának előzményét, első részét – vagy hogy kell ezt innentől mondani), akkor egy rendezőzseni állt ki a közönség elé, aki a horror ifjú titánjának addigi talán legkiemelkedőbb alkotását vitte vászonra. Nem is feltétlen adaptálta, hiszen Kubrick az irgalmatlan elvárást feloldotta egy rommá tört Volkswagen bogárral, Jack Torrence eredeti, regénybeli gépkocsijával, és így üzente azt, hogy: Steve, ez nem a te könyved, hanem az én filmem.
Mike Flanagantől, az Álom doktor rendezőjétől az efféle gesztusok idegenek. Ő egy meglepően megbízható iparos (a netflixes Gerald's Game), aki időnként azért váratlan húzásokra is képes (a szintén netflixes Hush vagy a tavalyi A Hill-ház szelleme). Ám ő nem csak illedelmesebb annál, hogy vizuális metafora képében mutasson középső ujjat a horrorpápának, hanem megfontoltabb is. Sietve tegyük hozzá, hogy az alapanyag az ilyesmit el sem viselné.
Az Álom doktor ugyanis nem éppen King legjobb korszakából származik. Ekkorra valószínűleg az ifjú szerkesztők már csak remegő kézzel mertek a mester kézirataihoz hozzápiszkálni, ha egyáltalán. A kiadót pedig hidegen hagyta az egész, amíg szárnyaltak az eladások, és persze hogy szárnyaltak. Az Álom doktor alapötlete tehát nem Hollywood mohóságának táptalaján termett (pedig olyan, mintha ott termett volna), hanem King fura, kreatív auto-kannibalizmusának eredménye.
Mike Flanagan elidegeníthetetlen érdeme, hogy mindebből és az első könyv, valamint a Kubrick rendezte film hálátlan örökségéből valami egészen emészthetőt hozott össze, mely inkább szórakoztató, mint felesleges.
Félreértés ugyanakkor ne essék: az Álom doktor nem horrorfilm. Nem azért, mert nem ijesztő, hanem mert csak belekap a lelkünk mélyére zárt félelmek boncolgatásába. A halál, az elmúlás okozta legősibb rettegés ugyan tematizálódik, sőt a film címe is erre utal, de az alkotók ezzel nem nagyon tudtak/akartak mit kezdeni, és feldobott ellenpontok ide vagy oda, úgy a mozi kétharmadánál ejtik is ezt a szálat.
Mindez nem is csoda, hiszen a lezárást teljesen eluralja a Panoráma hotel ismerős, gonosz épülete, és a vele járó kötelező fanservice. Már ha a fanservice szónak akad bármi értelme egy harminckilenc éves film és egy még öregebb könyv kapcsán. (Ugyanakkor természetesen biztos vagyok abban, hogy ennek elmaradása esetén valaki elkezdett volna fogalmazni egy petíciót.)
Flanagan műve tehát inkább érződik egy modern kor ízlése szerint megnyugtatóra szabott népmesének, amelyben itt-ott ugyan megidéződik az őskép sötét borzalma, de épp csak annyira, hogy a gonoszt ettől még gonoszabbnak, a vele szembeszálló jót pedig még bátrabbnak érezzük. Egy olyan népmese, amely a Ragyogással egybeolvasva mintha szüzsé elemeit tekintve itt meg ott fáziskésésben lenne. Mintha Jancsi egyedül sétált volna be a mézeskalácsházba, hogy annak borzalmaitól megtörten, elmenekülve, harmincnyolc évvel később sodorja össze őt az élet Juliskával, és együtt aztán – az igazságszolgáltatás frappáns gesztusaként – megsüssék a boszorkányt.
Csakhogy ezek a ragyogással – na jó, kimondom –, már-már szuperképességgel, a nagy erő nagy felelősségével sújtott karakterek pont annyira érződnek emberinek, amennyire ez ettől a műfajtól elvárható. Sokatmondó, hogy amikor előkerül Jack Torrence és az ő kis életének kicsi, de a saját maga számára annál óriásibb nyűgje, az annyira illik ebbe az agyontermészetfelettizett környezetbe, mintha Hank Chinaski sétálna Hófehérke üvegkoporsójához, megdicsérné a törpéknek a bent fekvő csodás, hamvas csöcsét, mesélne nekik nagyon röviden a bús kurvaéletről, majd elballagna, hátha jön a herceg is, ahogy azt illik.
Bizonyos szempontból tehát a Ragyogás súlyos előzménye túlterheli ezt a filmet, anélkül egyértelműen jobban működne, de nem csak a befektetők, hanem mi magunk is feltehetjük a kérdést: ám anélkül meg mégis ki a francot érdekelne?