„This world doesn’t need another generation of me.”
Kevin Costnernek még az első évad eleje felé volt egy nagy pillanata (ezek a nagy pillanatok azóta is szaporodnak), amikor az istállójában fáradtan összezuhanva elrebegte, hogy háromgyerekes családja valójában már a feleségével együtt meghalt húsz éve, csak még mindig tart a keserves, gyötrelmes, ám lényegében értelmetlen haláltusája. És a helyzet valójában ennél is rosszabb: nem csak a széttartó, belső konfliktusoktól tépázott család haldoklik, hanem annak generációkra visszamenő életmódja is.
A földet, amelyet John Dutton (Costner) ősei vettek el az indiánoktól, most bankok, vállalatok, öltönyös gazemberek készülnek elragadni tőlük – üzleti tranzakciókkal, szerződésekkel, lobbizással, ügyvédseregekkel, de ha kell: fegyverekkel. A végtelen kék égbolt alatt, festői hegyvonulatok között láthatárig terpeszkedő zöld farmerparadicsom helyére már megtervezték a repülőteret, az utakat, a szállodákat… az egész várost. A jövőt, amely nem vár senkire. Dutton és gyermekei, valamint alkalmazottai az egykori pionírok, indiánirtók és legális földrablók utolsó legitim, lasszót pörgető, puskát lóbáló, lovon vágtató, marhát terelő örökösei. Egy rég letűnt kor megkövesedett maradványai, dinoszauruszok, akikért, bármennyire ragaszkodjanak is őseik értékeihez, már megállíthatatlanul, tűzzel-vassal jön a haladás. Egyre szűkül körülöttük a világ. Ahogy Dutton egyik fia, Kayce indián felesége oly találóan megjegyzi: „Most már ti vagytok az indiánok.”
Taylor Sheridan, a zseniális Hell or High Water (és a közel olyan zseniális Wind River) író-rendezőjének sorozata, a Yellowstone harmadik évada meglepő visszafogottsággal indul – két-három rész is eltelik, mire a lényegi konfliktus elkezd kibontakozni, ez az idő azonban minden, csak nem elvesztegetett. A szereplők az előző évad megrázó következményeit nyögik, a sebeiket nyalogatják, és igyekeznek kiélvezni mindazt, amiért foggal-körömmel megharcoltak, miközben érzik, hogy a következő csapás már vár rájuk a sarkon túl. Sheridan csendes melankóliával, tartalmas és beszédes lassúsággal tárja elénk Duttonék lélekrajzát. Szomorúságukat, örömüket, vágyaikat, rettenthetetlenségüket, sebezhetőségüket azért is fontos megismernünk és főleg mélyen megértenünk, mert nem tudjuk feledni, hogy ezek az emberek zsarnokok és gyilkosok, akik egy klasszikus jellegű történetben a gáncstalan főhős esküdt ellenségei lennének.
Mondhatnánk, hogy aljas húzásaik, maffiajellegű szervezetük bűnei alól az oldozza fel őket a néző szemében, hogy egy jobb, szebb, dicső kor megőrzéséért vívnak hősiesen esélytelen harcot a modern kapitalizmus lelketlen mételye ellenében, de ez, hangozzák bármilyen szimpatikusan vadromantikusnak, messze nem ilyen egyszerű. Jobb, szebb és dicső kor nem létezett, kíméletlen és szisztematikus népirtás volt helyette, ennek következményei pedig mindmáig gyűrűznek a depresszív rezervátumokban és azokon túl. Duttonék Amerika örök ellentmondását testesítik meg: azt, aminek a csillagos-sávos nemzet látni-láttatni akarja magát (a szabadság, a nemesség, az egyenlőség földje), és azt, amilyen valójában (másokat kizsigerelő hatalmasság, mely a külvilágra rákényszeríti magasztos elveit, de önmagát suttyomban kivonja ugyanezen elvek hatálya alól). Duttonék az amerikai álmot és az amerikai valóságot testesítik meg egyszerre, egyetlen színes, grandiózus családi tablóba festve.
És az irónia természetesen az, hogy nem külső ellenség
szorongatja őket, hanem saját hazájuk haladta meg szentnek tartott értékeiket,
az küldi rájuk az új, praktikusabbnak, fenntarthatóbbnak, nyereségesebbnek ítélt értékrendszer nagykutyáit, ha úgy tetszik: a
forradalom zsarnokság felfalja a saját gyermekeit.
Amikor a harmadik évad egészét meghatározó konfliktus igazán izzani kezd, először öltönyök és papírok forgolódnak elegáns irodákban, részvények értéktelenődnek el az éterben, dühös telefonbeszélgetések zajlanak le, de mire kettőt pislogsz, előkerülnek a kések és a lőfegyverek, szaporodni kezdenek a hullák. Duttonék yellowstone-i völgye az új határvidék, ahol a civilizált társadalom csak kirakatbábuként van jelen, és a legkisebb cél is szentesíti a legocsmányabb eszközt. Sheridan trükkje, hogy bár Costner és családja/birodalma (melynek legérdekesebb párosa a Kelly Reilly és Cole Hauser alakította Beth és Rip), mint már leszögeztük, messze nem jófiúk, ők legalább valamilyen értékekért küzdenek – nem pusztán a pénzért.
A Yellowstone megfontolt cselekményvezetéssel (ez az évad az eddigi legegységesebb), kiszámított tempóval (a Paramount Network szerencsére nem kényszeríti rá az alkotókra, hogy minden epizód közel egyórás legyen – Sheridan csak annyi időt szán rájuk, amennyi szükséges, esetenként akár negyven percnél is kevesebbet; nincs rétestészta, nincs üresjárat) és alattomos eleganciával, már-már könnyedséggel vezeti el a nézőt az apokaliptikus fináléba. A jövő nyárig lógva hagyott cliffhangereket (szerencsére már előre berendelték a negyedik évadot) akár otrombán hatásvadásznak is nevezhetnénk, kivéve, hogy Sherdian egy egész évadot töltött a gondos felépítésükkel, a karakterek előtt álló lehetőségek és veszélyek mérlegelésével, a lelkükben való turkálással, az ellentmondásos szituációjuk kitartó boncolgatásával: keményen, becsülettel megdolgozott ezért az évadfináléért. Már csak ki kéne valahogy bírni a folytatásig.