Eleve: a Logan
után az egész franchise-t el kellett volna engedni. Ahhoz nincs mit hozzátenni,
nincs rajta mit bővíteni, magyarázni, folytatni, előzményezni, akármizni, a
tavalyi Sötét Főnix pedig finoman
szólva nem győzött meg ennek ellenkezőjéről. És most itt vagyunk az évek óta
halogatott, már a premierje előtt is rossz hírű Az új mutánsokkal, a Fox X-Men-univerzumának
utógondolat-szerű lezárásával, az X-ek MCU-ba való beolvasztása előtti utolsó hajrával
böffentéssel – így ér véget a franchise. Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel, vagy még inkább: néma beletörődéssel.
Pedig Az új mutánsok egyébként jobb, mint a híre, vagy ha kicsit szigorúbban, cinikusabban (és realisztikusabban) akarok fogalmazni: kevésbé rossz, mint a híre. Fő vonzereje az, hogy tipikus, pusztításpornós társaival ellentétben egy kifejezetten kisszabású, egyhelyszínes horrorként működik: öt fiatal mutáns kerül egy rejtélyes, egyetlen orvos által vezetett kórházba, ahol hamarosan sejteni kezdik, hogy valójában inkább foglyok, mint páciensek.
Josh Boone író-rendező először kemény, elmegyógyintézetes parahorrort akart (afféle X-Men/tinédzser Száll a kakukk fészkére elegyet), de a Fox nyomására finomított a koncepcióján. Csakhogy aztán 2017-ben az Az első része letarolta a világot, mire a Fox meggondolta magát, és hirtelen szenzációsan jó ötletnek tartotta a horroros megközelítést – komoly újraforgatásokat terveztek, melyek miatt három évet csúszott a film (közben a Disney lenyelte a Foxot), és végül mégsem került sor rájuk soha. Az utómunkálatok során igyekezték kozmetikázni az eleve leforgatott matériát, és ennek a sok szerencsétlenkedésnek a következménye szabadult most be a mozikba.
Ennek a 2000-es évek eleje óta egyre inkább szétrágott műfajnak kifejezetten jót tesz a horroros hangvétel és a visszafogottság, a mindössze másfél órás játékidő nemkülönben. A young adult, a horror és a szuperhőstoposzok egészen szépen idomulnak egymáshoz, és helyenként az egyébként vázlatosan felskiccelt karakterek (Maisie Williams az egyetlen, akinek tehetsége határozottan átsugárzik a felszínen) közti dinamika is jól működik. Legalábbis addig, amíg rájössz, hogy mindez csupán annak a ténynek köszönhető, hogy a fentebb említett elemek összeboronálása újdonságnak hat – de az újdonság varázsa egy idő után elkopik, és onnantól kezdve gyorsan kiütközik a forgatókönyv és a rendezés sablonossága, középszerűsége.
Bezártság, rejtély és klausztrofóbia ide vagy oda, Boone nem képes erős atmoszférát kicsiholni a kórházi helyszínből, ahogy a rémálmok/látomások borzalma is inkább csak egy young adult thrillerecskét idéz, semmint izzasztó horrort, a drámai potenciál pedig szégyenletesen kiaknázatlan marad. És bár a démonmedvés finálé kétségkívül tisztességes, nem „kétségkívül tisztességesnek” kellene lennie, hanem vásznat széjjelszaggatónak (főleg, hogy az eredeti képregény leghíresebb, Bill Sienkiewicz szürreális képi világával felturbózott sztorijáról beszélünk).
Az új mutánsok, tekintve, hogy az elmúlt fél év mindössze második „eseményszámba” menő filmje (a Tenet után), akár még profitálhat is a járványhelyzetből, de hosszútávon csak felesleges lábjegyzetként emlékszünk majd rá egy jobb napokat látott, és máris teljes újrakalibrálás alatt álló franchise-hoz.