Ebben a cikkben már értekeztünk róla, milyen üdítő tud lenni, ha az egy kaptafára készült, színtelen–szagtalan fantáziabirodalmak helyett végre valami csakugyan eredeti, sohasem látott világba csöppenünk, ebben pedig arról, hogy a krimi lehetséges evolúciójának legizgalmasabb csapásiránya az, amikor a szerző maga mögött hagyja az általunk ismert világ fizikai törvényszerűségeit, és a „ki-hogyan-miért tette” szentháromságát megbolondítja némi fantasztikummal.
Tamsyn Muri debütáló regénye, a Gideon a Kilencedik mindkét tétel bizonyítására jó példa. A történetbéli messzi-messzi, technikai fejlettsége ellenére is alapvetően pszeudo-feudális felépítésű galaxisban a túlvilági léttel kapcsolatos tudományok különböző aspektusait művelő nekromanta-klánok állnak a tápláléklánc csúcsán, már ha nem számítjuk a felettük uralkodó Császárt (ne számítsuk, mert ebben a regényben nem kap nagyobb szerepet, mint a megboldogult Sean Connery a Robin Hood a tolvajok fejedelmében). A klánok berendezkedésének van egy enyhe szerepjátékos stichje: az ötödik ház legfőbb attribútuma például a szellemekkel való társalkodás, a hetedik tagjai a végtelenségig tudják nyújtani az élet és halál közötti szűk határmezsgyét, a regény főhőseit adó kilencedik pedig - amellett, hogy a kihalás szélén tántorog a birodalom kevéssé idillikus segglyukában – az anyagmegmaradás törvényét meghazudtoló ügyességgel képes csontvázminionok hadát létrehozni és irányítani. És lőn, hogy egy napon valamennyi Ház – jobban mondva a Házat képviselő nekromanta-kardforgató páros - meghívást kap az uralkodótól, hogy összemérjék erejüket egy néptelen bolygó külvilágtól hermetikusan elzárt palotakomplexumában. A tét nem kicsi: a győztes/győztesek Lyctorrá válhatnak a Császár oldalán.
Hogy ez a titulus mit takar, az rögvest el is vezet a narratíva talán legnagyobb hiányosságához: nevezetesen a világépítésben mutatkozó esetlegességhez. Bizonyos részleteiben – ilyen például a Házak egymás közötti viszonyrendszere, az általuk gyakorolt nyolc szabad (és sötét) művészet alapvető működési elvei - jól működik a fejezetről-fejezetre éppen a megfelelő tempóban adagolt információcsepegtetés, ugyanezt viszont már nem lehet elmondani a regénybéli univerzum mitológiájáról, legyen szó akár egy minimális történelmi gyorstalpalóról vagy épp a mindennapokat működtető és meghatározó hitvilágról/legendáriumról. Muir roppant szűkmarkúan bánik még az ilyen esetekben leggyakoribb és legkézenfekvőbb eszközökkel is, például hogy a minimálisan szükséges alapokat becsempéssze a karakterek egymással folytatott dialógusaiba, vagy legalább (ez a kevésbé elegáns megoldás) képzeletbeli kódex-szócikkeket illesszen a fejezetek elé.
Visszatérve a fenti példához: a cselekmény kétharmadáig néhány bekezdés pár sora taglalja csak, hogy kik is ezek a lyctorok (a mezei halandónak nagyjából annyi jöhet le hogy a Warhammer-primarchák és a Jedi lovagok szerelemgyerekei), miért fontosak a halálkultusz uralta világon, mi lett sorsuk, és ez hogyan függ össze a jelen történéseivel. Az Újszövetséget olvasva is támadna némi hiányérzetünk, ha az apostolok kapcsán csak arra szorítkozna, ők voltak a tizenkét kiválasztott – igaz, azt az Úristen sem egy trilógia első kötetének tervezte.
Rendes körülmények között persze nem feltétlenül probléma, ha egy szerző az átlagosnál nagyobb teret enged olvasói intuíciójának – ebben a regényben is csak azért bosszantó, mert az űrfantasy-díszletek között játszódó fő cselekményszál egy gyilkosságsorozatba torkolló rejtély megfejtése körül bonyolódik. Ez esetben pedig - az íratlan szabályok értelmében - joggal várhatnánk el a fair playt, azaz hogy a nyomozás végkifejletét közvetlenül megelőző ponton a figyelmes olvasó birtokában legyen valamennyi, a rejtély megfejtéséhez szükséges információnak (az Ellery Queen-regények egy pontján az íróknak volt képük ezt rövid felhívás formájában is az orrunk alá dörgölni), és aztán persze mosolyogva csapjon a homlokára, amikor ennek ellenére is átverik.
spoiler Itt viszont legjobb esetben is csak felemás eredményre juthatunk, tekintettel arra, hogy a megfejtés is duplafenekű. Az evilágit ki lehet kapiskálni (akkor legalábbis mindenképp, ha emlékszel rá, hogy a Tíz kicsi négerben ki volt a hunyó), a természetfelettit ugyanakkor... nos, erről mindjárt füstölgünk egy kicsit. spoiler vége.
Az alaphelyzet több mint biztató, körülbelül olyan, mint az elmúlt évtized egyik legeredetibb thrillerében, az A vizsgában: a különbség csak annyit, hogy az egymással versengő hősök itt nem tollat és fehér papírt, hanem egy kulcsokra váró kulcskarikát és lezárt ajtókat kapnak, három szabály helyett pedig csak egyetlen egy van: egyetlen ajtón sem lehet benyitni a versengést felügyelő rejtélyes házigazda-papok engedélye híján. A balladai félhomály eleinte kifejezetten izgalmassá teszi a cselekményt, a hőn áhított díj után loholó versenyzők ármánykodásait és a többi fordulatot - ha egy csapat arrogáns nyestet bedobálsz egy zsákba, ne csodálkozz, ha csak néhány vérben úszó, szőr- és csontdarabkákon tüsszögő túlélőt lelsz a végén – az elegendő fogódzó híján úgyszólván a semmiből elővarázsolt feloldás viszont inkább agyoncsapja, mint kiváltja azt a bizonyos „hűha!” érzést.
Figyelemreméltóan fantáziadús és néhol hajmeresztően ellentmondásos – nagyjából ugyanezt lehet elmondani a regény főhőseiről is. A kilencedik ház csapatát Harrowhark és Gideon alkotja: az előbbi egy sótlan, emberi érzelmeket – látszólag – csak nyomokban tartalmazó, koravén nekromanta, míg az utóbbi egy saját neme iránt vonzódó mocskos szájú, és meglehetősen éretlen személyiségű kardforgató. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a párhuzamosok nemcsak a végtelenben, de a buddy-filmekben is találkoznak: aki egynél több ilyet látott, nem fogja meglepetés érni, amikor elárulom, hogy a regény végső soron hősnőink kénytelen-kelletlen összecsiszolódásának tengelyén forog. Az ilyesmihez persze elég lehetne az is, ha mindkettejük édesanyját Marthának hívnák, de szerencsére Muir ennél szofisztikáltabban közelít a témához, és szépen építi fel, ahogy kettejük bűntudattal és félreértésekkel terhelt kapcsolata halad az elkerülhetetlen egymásra találás felé.
Ha halhoz fehér bor, grimdark fantasyhoz minden körülmények között éjfekete, karcosan cinikus humor dukál, az is csak patikamérlegen adagolva, és ha van, ami képes tönkre vágni az amúgy ügyesen építgetett hangulatot, és kirántani az olvasót a más emberek testét szipolyozó vagy éppen évszázados agóniába kényszerített, a halállal és az enyészettel bizarr, mégis magától értetődően bizalmas viszonyt ápoló halálmágusokkal benépesített világból, az az ötletszerűen bedobott, teljesen indokolatlan vicceskedés. Harrowhark esetében Muir kevés szóból is hitelesen építi fel a zárkózott és arrogáns, ám (mint kiderül) némi önmarcangolástól sem mentes személyiséget, az ellenpontozásnál, azaz a duó másik tagját illetően már jóval eklektikusabb munkát végez. Az lehet véleményes, hogy Han lőtt-e először, de hogy még szűz volt, amikor Leiával találkozott, az mindenki számára nyilvánvaló, aki az Új remény-béli évődésüket hallgatja – ehhez hasonlóan az elvileg hullavermek árnyékában, számottevő emberi kötődés híján felnőtt Gideont is nehéz annak a halálosan laza punknak látni, aminek Muir szánhatta. A szájába adott modoros szitkozódások és poénosnak szánt infantilis beszólások (csak egyetlen példa: „ha a szívem egy pöcs lenne, prézlivé rúgnád”) tükrében olykor inkább tűnik valami ifjúsági regényből szalajtott vagánykodó gyereklánynak, akinek ugyan nagy a szája, de eddig igazából csak tik-tok videókon keresztül volt dolga szexszel, droggal meg rock and rollal és ezen az sem segít, hogy hátborzongató a sminkje. És ha már itt tartunk, néhány másik karakter vonatkozásában is lehetett volna kurtítani az értelmezhetetlenül oda nem illő hangulatfestő kiszólásokból, mert a szórványosan felbukkanó „muckók”, „öribarik” etc. felbukkanása a legkevésbé sem tesz jót a beleélésnek - a magam részéről nagyjából a századik oldalnál megfogadtam, hogy végérvényesen félreteszem a könyvet mihelyt az első basztikuli felbukkan (spoiler: erre hálistennek nem került sor).
Részleges kiforratlansága és minden stílusbéli egyenetlensége ellenére a Gideon a Kilencedik rendelkezik minden kalandregények legfőbb pozitívumával, azaz képes megragadni és fenntartani a soron következő fejezet, sőt, a trilógia következő kötete iránti érdeklődést. Muirban megvan a potenciál, hogy a második éneke szebben szóljon majd, mint az első – remélhetőleg meglátjuk, tudott-e élni vele.
Eredeti cím: Gideon the Ninth, fordította: Varró Attila
Fumax, 2020, 448 oldal,
